„A jelek mindvégig ott voltak” – Ha meg akarod érteni Putyint, olvasd el ezt a könyvet
Gyomor és figyelem kell Catherine Belton könyvének olvasásához, de ha van hozzá időnk és idegrendszerünk, komolyan elmélyülhet a tudásunk Putyin Oroszországáról.
„Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel, külön úton jár ott az élet, Oroszországban hinni kell!” – Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)
2020-ban jelent meg először Catherine Belton könyve, a Putyin emberei. A majd' hatszáz oldalas munkát magyarul nemrég adta ki a Libri, Bujdosó István fordításában. A kiadó már korábban készült a kiadással, de a könyv végül az csak az ukrajnai háború után jelent meg. Abból a szempontból ez nem is baj, hogy így be tudott kerülni a háborúra reagálva a szerző aktuális utószava, amit már a 2022-es kiadáshoz írt, reflektálva a legutóbbi fejleményre is. Többek között megvallja azt, hogy álmában nem gondolt arra, hogy az orosz elnök valóban háborút indít Ukrajna ellen.
Valóban, Vlagyimir Putyin sok meglepetést okozott nekünk, már eddig is. Amikor 2000 január elsején, a szilveszteri ünneplésből felocsúdva elolvastam a híreket, például maga a tény is meglepetés volt, hogy Oroszország elnökét éjfél óta Vlagyimir Putyinnak hívják. Bizonyára nem egyedül voltam ezzel. Addig sokat nem tudhattunk erről a negyvennyolc éves hivatalnokról. Pedig nem akármilyen életút állt már mögötte akkor is. És ha akkor annyira ismerhettük volna, mint ahogy ezt az utat Catherine Belton a könyvében feltárta, minden bizonnyal sokan, komolyan aggódtunk volna a jövőt illetően. De hát a meglepetések már csak ilyenek, utólag tudhatjuk meg, milyen ember is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.
Catherine Belton korábban a Financial Timesnek dolgozott, moszkvai tudósítóként dolgozott, illetve a Moscow Times és a Business Week számára írt cikkeket Oroszországról. Jelenleg oknyomozó munkatárs a Reutersnél. 2008-ban felkerült az év legjelentősebb üzleti újságíróinak listájára. A Putyin embereit hét évig írta, s bemutatása után perek sorozata zúdult rá: négy orosz milliárdos és a Rosznyeft is pert indított ellene és a kiadója, a HarperCollins ellen. A kiadó azonban kitart szerzője mellett.
A könyv alcíme: „Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot".
És valóban, ami az első oldaltól kezdődően kirajzolódik, egy politikai krimi.
Elképesztő részletességgel írja le a szerző Putyin életét egészen a korai éveitől kezdve, nem keveset időzve a németországi KGB-s tevékenységénél, ami már önmagában egy James Bond-film. Van itt minden. Terrorista szervezetek pénzelése, a kommunista párt titkos céghálózatának létrehozása és üzemeltetése, beszervezés, zsarolás, ahogy azt elképzelni sem merjük. Ez ez is, meg a későbbi, még súlyosabb állítások végig forrásokkal bizonyítottak, semmi olyat nem találni a könyvben, ami ne lenne több forrásból is alátámasztható. A könyv megírásához rengeteg interjút, újságcikket, vallomást használt fel a szerző és számtalanszor éreztem úgy, hogy végre megértettem valamit, aminek akkor csupán a felszínéről lehetett tudomásom.
Nem könnyű olvasmányról van szó. Mert bár tekinthetjük izgalmas bűnügyi történetnek, tényfeltáró történeti irodalmi munkának, de az alapossághoz hozzátartozik rengeteg név, cégnév, adat, évszám, kis idő után az embernek zsongani kezd a feje. Én rendes esetben, ha szépirodalomról van szó, ha van időm és érdekes a könyv, ötszáz oldalt akár egy nap alatt is elolvasok. Itt azonban, ha valóban meg akarja az ember érteni, jóval több időre van szükség, és nem szégyen időnként visszalapozni, hogy összeálljon a kép. A kép pedig valóban grandiózus.
Egy semmiből jött leningrádi srác, aki gyerekkora óta a KGB tisztje akar lenni, egész életét a szervezetnek szenteli, hogy végül a történelem viharában gellert kapva meg se álljon az orosz állam éléig, ám ott is, az orosz hatalmi gépezet, az erőszakszervezet, a szilovikok megszemélyesítője, egy új, csekista cár lesz, az „első polgár”, ahogy közeli környezetében emlegetik.
Már ez szédítő, de hogy mi mindent épített fel ez a kiismerhetetlen modorú, jéghideg tekintetű tiszt? Egymaga lett az orosz revansizmus vezetője, aki tehetséggel alapozta meg fel az új orosz birodalmi politikát, amely a hidegháború (és ezzel együtt a szovjet birodalom) elvesztése miatt érzett sérelmek és nosztalgia miatt nagyon erős alapokon nyugszik jelenleg Oroszországban.
Mert nagyon fontos, hogy ez a könyv nem ítélkezik. Leírja mindazt, amit sikerült megtudni Putyinról és az orosz politika elmúlt harminc évéről, segít, hogy megértsük, miért és hogyan működik a putyini rendszer, mi mozgatja, mik a céljai. Miközben olvasom, óhatatlanul eszembe jut valami: az első világháború, és az azt lezáró, brutális békerendszer hogyan készítette elő a második világháborút. És bár a hidegháborút nem zárta le megalázó békeszerződés, de az, ami nekünk Nyugaton a szabadságunk kiterjesztése volt (EU, NATO bővítés), azt oroszok milliói megaláztatásként élték meg. És most ne mantrázzuk a mi igazunkat, csak simán képzeljük bele magunkat
egy hiányosan tájékoztatott, elmaradott és szegény ország polgárainak helyébe, akik hirtelen egy megcsonkított birodalom és egy széteső gazdaság közepén találják magukat, persze, hogy szívesen fordulnak a nemzeti nagylét mítoszai felé.
Ez a sérelmi attitűd pedig könnyen csatornázható be egy állampárti, demokráciaellenes fordulat irányába. A KGB pedig ezt kínálta, az elejétől fogva. Részben azért, mert nem is tudott volna mást kínálni, de azért is, mert
a csekisták komolyan hittek benne, hogy ez az egyetlen módja, amivel megmenthetik Oroszországot.
És tett is azért, hogy átmentse a struktúrákat, melyeket felélesztve restaurálhatják majd a birodalmat.
Bizalmi vagyonkezelők
Emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén olyan mendemondák terjedtek, hogy ez az egész az orosz KGB műve, amelyik így menti át a hatalmát, minden le van zsírozva az amerikaiakkal, nincs itt semmi látnivaló. Bár ez így természetesen nem volt igaz, az azonban bizonyítható, hogy
a szovjet KGB már a nyolcvanas évek végétől aktívan készült az összeomlásra.
A szovjet állami vagyon egy részét fedett cégekbe menekítette át, speciális ügynököket bíztak meg nyugati cégek alapításával. Ezekkel az emberekkel aláírattak egy okmányt, mely szerint a rájuk ruházott vagyont a Párt javára hasznosítják és azt adott esetben első felszólításra visszaszolgáltatják.
„Alulírott ..., a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja (belépés dátuma: ..., párttagsági szám: ...) jelen nyilatkozattal megerősítem azon önkéntes és felelősségem teljes tudatában hozott döntésemet, hogy vállalom a Párt bizalmi vagyonkezelői szerepét, és ennek értelmében hűen elvégzem mindazon feladatokat, amelyekkel a Párt e tekintetben bármilyen poszton, bármikor megbíz engem, anélkül hogy bizalmi vagyonkezelői státuszomat felfedném. Fogadom, hogy a rendelkezésemre bocsátott pénzügyi és anyagi forrásokat gondosan megőrzöm és minden esetben a Párt érdekében használom. Garantálom továbbá, hogy ezen forrásokat első felszólításra haladéktalanul visszaszolgáltatom. Minden jövedelmemet, amelyet a Párt reám bízott forrásaival végrehajtott gazdasági tevékenység eredményeként realizálok, a Párt tulajdonának tekintem, és garantálom, hogy azt bármilyen időpontban, bármilyen helyszínre eljuttatom a Párt utasításai szerint. Fogadom továbbá, hogy ezen információt szigorúan bizalmasan kezelem, és minden esetben teljesítem a Párt bármely utasítását, amelyet a megfelelő felhatalmazással-rendelkező személytől kapok.
Párttag aláírása:
......
Átvevő fél aláírása:
......”
Az, hogy milyen irdatlan vagyont mentettek így ki, illetve csatornáztak a KGB által közvetlenül működtetett cégekbe, csak hozzávetőlegesen ismert, de éves szinten dollármilliárdokról beszélhettünk akkor, amikor az egész szovjet(orosz) állami költségvetés csupán nyolcvanmilliárd dollár volt. És ez a művelet az összeomlás után sem ért véget. Putyin a kilencvenes évek elején már szülővárosában, az egykori Leningrádban, Szentpéterváron tevékenykedik. Nem is akárhol: a demokrata Anatolij Szobcsak polgármester helyettese. Ebben a pozíciójában, az akkor végtelenül leszegényedett város élelmezési programját irányítja. A projekt neve: olajat – élelemért. Azonban a valóságban a helyi maffiával kiegyező Putyin az így becsatornázott pénzek nagy részét
nem a lakosság élelmezésére, hanem továbbra is a KGB-hez kötődő cégek feltőkésítésére fordította.
Az összeomlás közeledtével ilyen vagyonkezelők már az országon belül is megjelentek. Még a szovjet időkben, megbízható komszomolistákat választottak ki, és közvetlenül a KGB irányítása alatt hoztak létre előbb kisebb, majd nagyobb cégeket, vállalkozásokat. A strómanok eleinte szóról szóra azt csinálták, amit KGB-s gazdáik diktáltak. Később persze önállósították magukat. Ilyen kreatúra volt Mihail Hodorkovszkij is, aki a kilencvenes évek során a leggazdagabb orosz oligarchává küzdötte fel magát. Az általa átvett, csőd szélén tántorgó Jukosz olajtársaságból évek alatt nyereséges vállalatbirodalmat épített, egymaga több olajat termelt ki, mint Kuvait. Ám a jelcini időkben Hodorkovszkij elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte a demokratikus(abb) struktúrák erejét a (volt) KGB-vel szemben és szembefordult korábbi gazdáival. Az, hogy ez később mennyire bizonyult végzetesnek, ma már tudjuk. Hodorkovszkij tíz évet töltött Putyin börtönében.
A tisztogatás
Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy az évtized végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB (a KGB utódszervezete) vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő, fiatal, intelligens Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.
Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet és bár (érthetően) hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így
lehetőséget adjon Putyinnak a kemény fellépésre a csecsenföldi lázadók ellen, s nem utolsósorban így az addigi nagyon alacsony népszerűségét is feltornázzák.
Az utolsó robbantás azonban meghiúsult: Rjazanyban a lakók rendőrt hívtak az ügynökökre, akik elmenekültek. A rendőrség el is fogta őket, ám kiderült, hogy a szolgálatok embereiről van szó. Ekkor szólalt meg Putyin legközelebbi munkatársa Nyikolaj Patrusev, aki azt nyilatkozta, hogy mindez csak gyakorlat volt, és megdicsérte a lakókat éberségükért.
Patrusev egyáltalán nem mutatott megbánást, csak dühöt érzett, amiért az FSZB-t majdnem leleplezték. (...) „Semmi szükség nem volt ezekre a robbantásokra. Anélkül is simán hoztuk volna a választást.” A Kreml propagandagépezete elég hatalmas volt ahhoz, hogy enélkül is biztosítsa Putyin számára a választási győzelmet. „De Patrusev (...) magához akarta kötni Putyint, és be akarta sározni a kezét.”
Hogy mi történt, nem tudni. Bár mindez egy valóban független vizsgálatig természetesen csak teória marad, de beleillik abba, amit bizonyítottan azelőtt és azután Putyin emberei elkövettek.
A rendcsinálás ezek után nem állt meg. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. A korábban már említett Hodorkovszkij bebörtönzése jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.
Minden jel arra utalt, hogy Oroszország piacgazdasága csak álca. Hiszen a színfalak mögött folyamatosan zajlott a bevételek felosztása. A pénzeszközöket a Kreml közös feketepénzalapjába, az obscsakba csatornázták, és minden üzletet, lett légyen az bármilyen kicsi is, egyeztetni kellett az elnökkel. „Jevtusenko azt hitte, hogy a Basnyefty az övé, merthogy ő azért pénzt fizetett” – mondta egy vezető tisztviselő a Kremlből. „De aztán kiderült, hogy nem az övé, és hogy egy pillanat alatt elvehetik tőle. Az orosz üzletemberek számára ma már teljesen világos, hogy a Kreml bármikor bármelyiküktől elvehet bármit. A mai Oroszországban a magántulajdon nem szent, a kilencvenes években szerzett magántulajdon pedig főleg nem az. Nem védi más, csak Putyin jóindulata.”
Mi is az az obscsak? Eredetileg a bűnbandák közös pénzét jelentette, amelyből szükségleteik szerint költhettek a maffiózók. A későbbiekben a KGB ügynökei kezelték így a mondjuk külföldi vállalat alapítására kapott pénzt. Elvégezték a megbízatást, de közben bőségben éltek. Az orosz felső hivatalnoki körök ezidőre már így biztosították maguk számára azt a hihetetlen fényűzést, amit nehezen tudunk elképzelni. A hivatalosan szerény körülmények között élő Putyinnak így lett palotája a Fekete-tenger partján. Természetesen nem az ő nevén van, hivatalosan dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg birtokolja a több, mint ötszázmilliárd forint értékű ingatlant. Ez az obscsak.
Nagyorosz restauráció ortodox ideológiával
Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama? Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is.
De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, ebből is látszik, mennyi vasat tarthatnak a tűzben. Természetesen az oroszok gondosan ügyeltek arra, hogy formálisan magánemberek, „üzletemberek" pénzeiről legyen szó, de a KGB sem csinálta másképpen, amikor még a hidegháború idején támogatott olyan szervezeteket, melyek akkor a szovjet érdekeket szolgálták. Amíg a kommunizmus volt az ideológia, ilyenek voltak például a békemozgalmak. Az új helyzetben az ideológia az orosz ortodoxia lett. Az egyház teljes mértékben beépült a hatalmi struktúrákba, az egyházi vezetők dácsái is legalább annyira fényűzőek, mint az állami tisztségviselőké. És mit is hirdet ez az ideológia? Röviden és egyszerűen: az orosz felsőbbrendűséget, a tiszta kereszténységet, szembeállítva a vallástalan Nyugattal, amely vesztébe rohan. Így érthető, hogy az Ukrajnáért folytatott harc bizony keresztes háború.
Tehát a végére elérkezünk Ukrajnához. Ami egyszerre geopolitikai és érzelmi kérdés, és mint ilyen remekül kommunikálható egy leuralt médiatérben. Értelemszerűen nem a mostani eseményekről van szó, hanem arról az
aknamunkáról főleg, amivel Ukrajnát sikerült destabilizálni minden olyan alkalommal, amikor az a Nyugat felé akart elindulni.
Megtudhatjuk, hogy hogyan tudtak egy korrupciógyanús gázüzlettel éket verni az akkori nyugatos elnök, Viktor Juscsenko és miniszterelnöke Julija Timosenko közé. Hogyan építgették az orosz nacionalizmust és csempésztek fegyvereket éveken át kelet-Ukrajnába, még a 2014-es szakadár lázadás előtt.
Ahogy a Kreml a szélsőjobbos orosz nacionalista csoportokat támogatta azzal a céllal, hogy megtörje Ukrajna egységét és megakadályozza az EU-csatlakozását, az kísértetiesen hasonlított Putyin drezdai ténykedésére. Akkoriban a KGB (és a két korábban említett szövetségese szerint maga Putyin is) ügynököket épített be a német neonáci csoportokba, valamint a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakcióba is, amely amerikai katonákat és német iparmágnásokat gyilkolt meg, hogy így keltsen káoszt és tegye instabillá a közéletet. A Kreml benyomulása Ukrajnába olyan volt, mintha kitéptek volna egy fejezetet a KGB forgatókönyvéből, amelyben az „oszd meg és uralkodj” mottója alatt az volt leírva, hogyan kell fegyvereket és pénzt csempészni egy másik országba egy sor közvetítőn keresztül – a módszer azokat az időket idézte, amikor a stratégiai műveletek alapja a csempészet volt, és a szovjet vezetőknek semmi nem számított, csak a saját hatalmuk kiterjesztése, és a harc a Nyugat ellen a világ feletti uralomért.
A könyvet 101 oldalnyi jegyzet egészíti ki, melyben minden forrás és háttérinformáció megtalálható, valamint egy névmutató segít a tematikus keresésben.
A korábban említett 2022-es utószóban a szerző így zárja a művét, az ukrajnai háború fényében:
„... ma is tisztán látható, hogy mindaz, ami történik, tragédia. Tragédia Ukrajna számára az értelmetlen emberáldozat és az orosz csapatok által elkövetett atrocitások miatt, de tragédia Oroszország számára is, mivel megint teljesen elszigetelődik, és az elmúlt harminc év gazdasági eredményei szinte máról holnapra semmivé lesznek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy e könyv valamelyest segít megérteni, miként jutottunk el ehhez a fordulóponthoz – és azt is segít majd látni, milyen szerepet játszottunk mi ebben a folyamatban, hogyan hagytuk, hogy mindez megtörténjék. A jelek mindvégig ott voltak, mindenki láthatta őket.”
Catherine Belton: Putyin emberei - Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot, 2022, Libri, 590 oldal
Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/
