Recirquel: Az egész világon ámuldoznak a magyar újcirkusz társulat előadásain
A Recirquel az utóbbi évek egyik legnagyobb művészeti sikersztorija Magyarországon: előadásaikban teljesen újraértelmezték a cirkusz fogalmát, igazi katarzist okozva a nézőtéren. Ezzel pedig nemcsak belföldön, világszerte is magukra vonták a figyelmet. Ma már az év nagy részét turnézással töltik, a legnevesebb fesztiválokra hívják meg őket, rajongóik száma pedig viharos gyorsasággal nő.
A társulat talán legnépszerűbb produkcióját, a Párizs Éjjel-t idén a Művészetek Völgyében is bemutatják, két egymást követő estén a vigántpetendi „Cirque du Tókert” nevű helyszínen.
Ennek apropóján beszélgettünk alapítójukkal és vezető rendező-koreográfusukkal, Vági Bencével.
– Hogyan definiálnád egy laikusnak, mi az újcirkusz és miben különbözik a hagyományostól?
– Nem igazán hiszek abban, hogy létezik élesen elhatárolható módon „újcirkusz” és „hagyományos cirkusz”. Van olyan pillanat, amikor a cirkusz képes arra, hogy a saját berkein belül maradva színházként is működjön. Ez a kulcsa az egésznek: bár meg lehet fogalmazni más különbségeket is, például az újcirkuszban nincsenek állatok, de a lényeg mégis annyi, hogy ott az előadó képes átitatni a saját belső karakterével a műsorszámot, így a nézők sokkal könnyebben azonosulnak vele.
A tradicionális cirkuszban a trükkök miatt nevetünk vagy esünk ámulatba, mi viszont a történettel, illetve magukkal a szereplőkkel szeretnénk katarzist kiváltani. Szerintem a művészetnek nagyon fontos feladata, hogy a lelket is feltöltse.
Vági Bence – Fotó: Réthey-Prikkel Tamás
– Mondhatjuk, hogy Magyarországon ebben úttörőek vagytok, vagy voltak előképeitek?
– Nem voltak, professzionális artistákból senki nem verbuvált még a miénkhez hasonló társulatot. Léteztek kisebb kezdeményezések, melyek amatőr cirkuszokkal léptek fel, de azokat nem végzett művészek hozták létre. Ezt nagyon fontos megkülönböztetni: más az, aki elvégzi a Balettintézetet, mint aki csak hobbiból tanul táncot. A kettő nem összemérhető.
– Te mindig is saját társulatra vágytál, aminek keretein belül szabadon megvalósíthatod az ötleteidet?
– Igen, nagyon régóta szerepelt az álmaim között. Amikor Angliában felvételiztem az egyetemre, ahol koreográfus-táncművészként, később pedig rendezőként végeztem, konkrétan le is írtam egy papírra, hogy szeretnék egy társulatot, amivel bejárhatom a világot.
Ezt az egy mondatot válaszoltam arra a kérdésre, mi az álmom, és pár évvel később meg is valósult.
– Ha jól tudom, ez az egész egy alkalmi együttműködésnek indult a 20. Sziget apropóján. Könnyen összecsiszolódtatok, amikor kiderült, hogy tartósabban is együtt fogtok dolgozni?
– Ez egy hosszú folyamat volt, hiszen akkor még nem voltunk társulat, csak egy produkciót hoztunk létre közösen. Azonban ebben olyan energiák voltak, hogy mindannyian biztosak voltunk benne, folytatni szeretnénk. A Művészetek Palotájának köszönhetően lehetőség is nyílt erre, létrehozhattuk az első közös előadásunkat, majd szépen lassan, lépésről lépésre nőttük ki magunkat – most már azt hiszem, nem túlzás, hogy egy nemzetközileg ismert nagy társulattá.
– Fenntartható ez piaci alapon?
– Év elején kiemelt nemzeti társulattá nyilvánítottak bennünket, olyanokkal kerültünk egy körbe, mint a Szegedi Kortárs Balett, vagy a Győri Balett. Ez a státusz nagy megtiszteltetés, és egyben fontos anyagi forrásokkal is jár, de összességében az éves költségeink alig egyharmadát fedezi. Tehát kizárólag piaci alapon tudunk működni, ezért is turnézunk rengeteget szerte a világban.
Fotó: Nagy Attila
Fotó: Nagy Attila
– Szinte folyamatosan úton vagytok, még azt is hetekbe telt leszervezni, hogy telefonon interjúzhassunk. Hogy bírjátok a tempót?
– Nehezen... (mosolyog) Ez tényleg egy életforma. Amikor itthon vagyunk, többnyire új projekteken dolgozunk, a turnén pedig arra kell nagyon koncentrálni, hogy az ember azt a világszínvonalat hozza, amit mondjuk egy Edinburgh Fringe, vagy egy Latitude fesztivál közönsége elvár.
– Melyik turnéhelyszín hagyta eddig a legmélyebb nyomot benned, akár a város, akár a közönség miatt?
– Nagyon nehéz ezeket különválasztani, mindegyik élmény teljesen más. A közönség is nagyon különbözik mondjuk Kolumbiában, ahol az igazi latin vér jelenik meg a reakciókban, vagy a tel-avivi operaházban, ahol az egész közönség könnyek között nézte végig a Meztelen bohóc című előadásunkat, teljesen átérezve azt a múlandóságot, amiről szól. Ezek mind ikonikus pillanatok, amiket sosem fogok elfelejteni.
Ahogy azt sem, amikor a Cirque du Soleil montreali kőszínházában mi nyitottuk az évadot, és a társulat teljes igazgatósága ott ült a közönségben.
Vagy az Edinburgh Fringe fesztiválon játszani 24 előadást, amikért egyedülálló módon kilenc ötcsillagos kritikát kaptunk. Ide ráadásul idén is visszatérünk az új produkciónkkal, ott lesz az ősbemutatója, az őszi, budapesti premierje előtt.
– Mi a fontosabb számodra, a kritikák, amiket utólag írnak rólatok, vagy a közönség helyszíni visszajelzése?
– Irigylem azt a művészt, aki teljesen ignorálni tudja a kritikákat, de szerintem nincs is ilyen: mindenki elolvassa és bosszankodik rajta, ha alaptalannak érzi. Engem legjobban az zavar, ha olyasvalaki ír cirkuszról, aki egyáltalán nem ért hozzá, és szakmailag megalapozatlan dolgokat halmoz egymásra. Persze rólunk is született már ilyen írás, ez elkerülhetetlen egy világszerte turnézó társulatnál. Edinburghban is volt a már említett kilenc ötcsillagos mellett háromcsillagos kritikánk is, ami lehúzta és szexistának minősítette a Párizs Éjjelt, holott a ’30-as évek Párizsában igenis ilyen volt a világ.
Attól, hogy manapság egészen más szemlélet uralkodik a témában – egyébként helyesen –, nem lehet letagadni, hogy ez régen nagyon másképp nézett ki.
Ha valaki emiatt ítél meg bennünket negatívan, az egyszerű tudatlanság. Persze nem állítom, hogy ne létezne építő jellegű kritika, amiből tanulni lehet. De mégis a közönség adja a legfontosabb visszajelzéseket: ha egy előadást mondjuk 80 százalékos telítettséggel mutatunk be, másnapra viszont már elkel minden jegy, a harmadik napon pedig már elővételben is esélytelen bejutni, annál nagyobb megerősítést nemigen kaphatunk.
– Te rendezted a tavalyi vizes vb záróünnepségét. Mit jelentett számodra ez a felkérés és mekkora feladat volt teljesíteni?
– Hatalmas előrelépés volt a karrieremben, azelőtt soha nem dolgozhattam ennyi emberrel, körülbelül 250 művészt és hasonló méretű technikai stábot kellett irányítanom. Nagyon féltem tőle, hogy tudom majd megoldani, ehhez képest meglepően könnyen ment.
Talán nyálasan hangzik, de én mindig szívenergiából működtetem ezeket a szálakat, akkor is, ha nagyon nagyok. És ez az energia valahogy mindig győz: az egyének képesek letenni az egójukat olyan mértékben, hogy a többieket is lássák.
Fantasztikus érzés volt, hogy mindenki odaadta magát a produkciónak. Előzetesen azt mondtam nekik, két út van: lehet az, hogy egyszerűen csak lezavarjuk a show-t, de úgy is felfoghatjuk, hogy történelmet írunk. Újcirkuszi körökben a mai napig világszerte beszélnek a produkcióról, szóval talán mondhatom, hogy sikerült. Nyilván egy egész nemzetet érintő legenda megfogalmazása nagyon érzékeny téma. Önmagában a csodaszarvas kidolgozása is rettentő nehéz volt, de szerintem végül sikerült olyanra megalkotni, ami egy kicsit mindannyiunk fantáziájában szerepel.
– Idén felléptek a Művészetek Völgye cirkuszi sátrában is. Mit vártok ettől a szerepléstől és vannak-e korábbi emlékeitek a fesztiválról?
– Mindig mámorító találkozás, amikor először megyünk olyan Budapesten kívüli helyszínre, ahol maga az újcirkusz fogalma is újdonságként hat. A közönség ilyenkor szívvel-lélekkel odaadja magát, ezért nagyon várjuk ezeket az alkalmakat. Nagy öröm volt ez a felkérés is, amit egyébként már tavaly megkaptunk, de akkor épp külföldön voltunk, most viszont boldogan mondtunk rá igent.
Ami a fesztivált illeti, nekem az tetszik a legjobban benne, hogy bár itt is megvannak a szokásos fellépők és megy a buli, a kultúra is erősen fókuszban van.
Szerintem nagyon fontos, hogy a kikapcsolódás ne csak arról szóljon, hogy rúgjunk be és tomboljunk egy koncerten, hanem arról is, hogy a művészet egy lélekbonbon, ami feltölt. Kapolcson erre minden lehetőség megvan.
– Lesz időd kicsit szétnézni és más programokon is részt venni a sajátotokon kívül?
– Mindenképp szeretnék. Bármilyen fesztiválon is vagyunk, amint akad egy szabad pillanatunk, azonnal rohanunk és próbálunk a lehető legtöbb előadásba belenézni. Ezt a szokást már a társulat többi tagja is átvette tőlem, szóval rendszerint együtt mozgunk.
Pillanatképek a My Land próbáiról – Fotó: Réthey-Prikkel Tamás
– My Land címmel készül a legújabb produkciótok, mit kell erről tudni?
– Sok részletet még nem árulhatok el, de a My Land a Non Solus című előadásunk folytatása lesz, annak nyomdokain fog haladni. A kortárs tánc, a színház és az újcirkusz határai teljesen elmosódnak benne, emellett először dolgozunk külsősökkel a társulatban: hét ukrán artistát hívtunk meg, az ő gyökereiket kutatva, az én világnézetemmel keretbe foglalva hoztuk létre a produkciót.
Az ember és az anyaföld közti örök kapcsolat került fókuszba, de az egészet egy illúziókkal telített térben jelenítjük meg.
Edinburghban mutatjuk be augusztusban, Magyarországon pedig először az CAFÉ Budapest keretében lesz látható a Müpában.
