Msztyiszlav Csernov ukrán újságíró az utolsó lehetséges pillanatig tudósított az oroszok által több mint két hete ostromlott Mariupolból az AP hírügynökségnek, de nemrég neki is el kellett hagynia a várost. A portálnak, ahol dolgozik, most elmesélte, hogyan teltek napjaik az ostromlott városban.

„Az oroszok már vadásztak ránk. Volt egy névsorunk, rajta a mi nevünkkel is, és közeledtek. Akkorra mi voltunk az utolsó nemzetközi újságírók a két hete ostromlott városban. Ott voltunk akkor is, amikor a fegyveresek törtek be a kórházba. Az orvosok fehér köpenyt adtak nekünk, hogy álcázni tudjuk magunkat.

Hajnalban betört egy tucat katona: »Hol vannak az újságírók, a istenit?« Megnéztem a karszalagjukat, ami ukrán kék színű volt, és azon töprengtem, vajon mennyi az esélye annak, hogy álruhás oroszok azok. Előre léptem, hogy azonosítsam magam. »Azért vagyunk itt, hogy kiszabadítsuk magukat« – mondták.”

Csernovékat ezután az életük kockáztatásával átmenekítették a szétbombázott városon, és egy sötét alagsorba vezették őket. Ott árulták el, hogy miért volt olyan fontos megmenteni őket.

– mondták nekik a katonák.

„A tiszt, aki korábban azért könyörgött, hogy mutassuk meg a világnak a hadokló várost, most azért könyörgött, hogy hagyjuk el azt. A Mariupol elhagyására készülő több ezer ütött-kopott autó felé löködött minket. Ekkor március 15-e volt, és fogalmunk sem volt, hogy kijutunk-e élve.”

Csernov a – szintén harci események központjának számító – Harkiv városától 20 kilométerre nőtt fel, fiatalként pedig az iskolai tananagy részeként fegyverhasználatot is tanultak, de – mint írja – sosem gondolta volna, hogy ezt a tudást valaha is használnia kell, hiszen „Ukrajnát [...] barátok vették körül”. Forgatott többek között Afganisztánban és Hegyi-Karabahban is, amikor pedig a nagykövetségek bejelentették, hogy kiürítik hivatalaikat Kijevben, kollégájával úgy döntöttek, hogy Mariupolba mennek. Azt tudták, hogy ha háború lesz, a város stratégiailag fontos lesz az oroszoknak, mert az Azovi-tenger partján lévő kikötőváros elfoglalása elengedhetetlen ahhoz, hogy a Krímet a szárazföldön is összekössék az oroszbarát, szakadár kelet-ukrajnai megyékkel. Egy órával az első lövések eldördülése előtt érkeztek Mariupolba.

A város lakosságának negyede (kb. 430 ezer ember) már az első napokban elhagyta a települést, amíg még lehetett, utána azonban nagyon hamar eljött az összeomlás.

„Először az áram-, víz- és fűtésszolgáltatást tették tönkre az orosz csapatok, majd megszűnt az élelmiszerellátás, és – ami a döntő – bombázni kezdték a mobiltelefon-, rádió- és televíziótornyokat.” Csernovék munkája ekkor vált különösen fontossá, mert ők maradtak az utolsó tudósítók a városban. És ezért is kerültek fel az oroszok listájára.

Az újságíró beszámol arról is, hogy a halálesetek is gyorsan követték egymást. Az első, aminek tanúi voltak, egy kislány volt, akinek repesz által okozott sérülései olyan súlyosak voltak, hogy az orvosok nem tudták megmenteni. Hamarosan annyira szétlőtték a várost, hogy

„A bombázás betörte a furgonunk ablakait is, lyukat fúrt az oldalába és kilyukadt egy gumiabroncs. Néha kiszaladtunk lefilmezni egy égő házat, majd visszarohantunk, mindezt a robbanások közepette.”

A Budivelnyikiv sugárúton egy kifosztott kisbolt volt az egyetlen hely, ahol még volt internet a városban, ide jártak az újságírók, hogy a lépcsők alatt feltöltsék képeiket és videóikat. Később már ez a kapcsolat is megszűnt, egyedül a kórház hetedik emeletéről tudtak kapcsolatba kerülni a világgal. Csernov innen látta, ahogy fiatalok kétségbeesve kifosztják a kikötői pláza boltjait, miközben több bomba is becsapódik az épületbe. A kórházat minden ilyen támadás után elözönlötték a sebesültek.

Március 15-én aztán Csernovot és társát a katonák egy helyi család autójába zsúfolták be, végül 15 orosz ellenőrző ponton keresztül kijutottak a városból. Mint mondta, ekkor értette meg, hogy Mariupol végleg és biztosan elesett.

„Még mindig elárasztanak bennünket az üzenetek olyan emberektől, akik szeretnének megtudni szeretteink sorsát, akiket lefotóztunk és filmeztünk. Kétségbeesetten és személyes hangnemben írnak nekünk, mintha nem is lennénk idegenek, mintha segíthetnénk nekik.

Amikor a múlt hét végén orosz légicsapás ért egy színházat, ahol emberek százai kerestek menedéket, pontosan tudtam, hová kellene mennünk, hogy megismerjük a túlélőket, hogy első kézből hallhassuk, milyen érzés végtelennek tűnő órákig csapdában lenni a romhalmazok alatt. Ismerem azt az épületet és a körülötte lévő lerombolt otthonokat. És ismerem az embereket is, akik csapdába kerültek alatta.

Vasárnap pedig az ukrán hatóságok közölték, hogy Oroszország lebombázott egy körülbelül 400 fős művészeti iskolát Mariupolban. Oda már nem juthattunk el.”

Msztyiszlav Csernov és kollégája fotóit az AP honlapján lehet megnézni. Számos kép megtekintését csak erősebb idegzetű olvasóink számára ajánljuk.