Sosem voltam nagy kuponnap-fanatikus, de amióta egy heves leányzó majdnem kiszúrta a szemem egy szempillaspirállal, határozottan kerülöm a hasonló eseményeket. Így történt ez idén is, és a fecnik beváltása meg a cicaharc helyett egy teljesen más programot választottam: elmentem egy közösségi falvédőhímzésre. A rendezvény szülőanyja Szabó Eszter Ágnes volt, akinek a kultikus „Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val” című műremeket is köszönhetjük.

A hímzőcérnával való ismerkedésemre egy impozáns helyen, a Budai Várnegyed FianKoncept nevű designboltjában került sor. Az egy-egyórás turnusok során öten ültünk körbe egy vásznat, így garantáltan mindenkinek jutott hímezni való porcika.

Nem is akárminek estünk neki a fonallal, a szöveten a békésen sütögető, sörözgető Orbán Viktor, Vlagyimir Putyin és a Ridley Scott-féle Alien szkeccsei sejlettek fel.

A tervező szerint a kép különböző, általunk ismert létformákról szól, olyan földi lényekről, akiknek sok mindenre szükség van az életfunkciók fenntartásához. Ezek a szükségletek az egész világon eltérőek és mi, emberek ezen még mindig képesek vagyunk csodálkozni.

„Nagyon sok irodalmi mű és film, képregény, opera, stb. foglalkozik azzal a jelenséggel, amikor keveredik a jó és a rossz fogalma, a szereplők tépelődnek, hogy mi helyes, és mi nem, de megjelenik az objektíven szükségszerű, vagy életvitelszerűen, egyszerűen más értékek mentén való gondolkodás, a színtiszta létfenntartás is. Vannak teremtő és pusztító létformák, amiknek egymás mellett kell élnie. Egy ilyen workshopról szól ez a kép, ahol a másként gondolkodók, akik egymás előtt sem fedik fel titkaikat, egy kicsit lazítanak, és nem kell magyarázkodniuk, hogy mit miért tesznek.”

A falvédő grafitvonalait apránként kezdte benőni az Eszter védjegyének számító kék cérna. A technika nem bonyolult, egyszerű száröltésekkel haladtunk szépen Putyinék arcán: „egy öltés fent, majd alulról egy ugyanoda.” Tejfölösszájúként nem mertem bevállalni a politikai nagyvadakat, inkább csendesen elszórakoztam a barátságos Aliennel. Az egész esemény és közeg olyan volt, mint valami neofonóban, csak mi nem énekelünk, hanem csacsogunk mindenről és mindenkiről, miközben szorgosan járt a kezünk.

Eszter kezén kilométernyi cérna futott át az évek alatt, a legnagyobb durranást mégis a már említett „Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val” című alkotás váltotta ki. Az eredetileg a tanárai bosszantására készült falvédő megjárt egy bécsi és New York-i galériát, népszerű internetes mémmé vált, kiállították a Ludwig Múzeumban, jelenleg pedig egy magángyűjtő házaspár tulajdonában van.

A képzőművész nemcsak falvédőkben utazik, a workshop helyszínén szemezhettem többek között a tányérba festett Gulyás Mártonnal vagy a „Kerékbilincs miatt síró budapesti lányt vigasztaló Antony Kiedisszel” is.

Az apró galéria talán legértékesebb tárgya a „3,2 milliárdot érő” Ugrótorony, mely a hírhedt, 2 milliárdot kóstáló úszó vb-s monstrumnak állít emléket.

A mindennapi, már-már banális használati tárgynak számító tányérok merész témaválasztásukkal pattintják ki a csipát a látogató szeméből, és olyan kérdéseket feszegetnek, mint a társadalmi egyenlőségek, a menekültkérdés vagy éppen a politikai kizsákmányolás.

A közel másfél óra alatt nem sokat haladtam az Alienemmel, mert éreztem, hogy nagyon messze vagyok még a vállalható színvonaltól: az öltéseim lötyögősek voltak és nem is álltak olyan katonás sorrendben egymás mögött, mint társaimé. Azért jó érzés, hogy a mafla hurkáim ellenére egy picit hozzárakhattam az egész projekthez, ráadásul már van egy kis fogalmam arról, mi fán terem a hímzés. A tervek szerint az elkészült művet árverésre bocsátják, és a befolyt összeget jótékony célokra ajánlják fel.