JÖVŐ
A Rovatból

Most dől el, hogy lesz-e síelésre alkalmas hótakaró a jövőben Magyarországon

Ha túl későn, 2040 után cselekszünk, akkor a pesszimista forgatókönyv szerint kell felkészülnünk arra, hogy 2060 után nem lehet síelésre alkalmas hótakaró az országban.

Link másolása

73%-os valószínűséggel állíthatjuk, hogy az általunk okozott klímaváltozás miatt csökkent harmadára a síelésre alkalmas téli hóvastagság Magyarország magasabban fekvő területein az elmúlt 60 évben. Míg az 1960-70-es években november közepétől január közepére egyenletesen növekedve átlagosan 12-14 cm-es hóvastagság alakult ki hegyeinkben, mára ez inkább februárban és csupán 4 cm-nél érte el a sokévi átlagos maximumát. A legerősebb negatív változás az Északi-középhegységben észlelhető. A hóvastagságot a téli csapadékösszeg és a hőmérséklet emelkedése határozza meg, és növekedhet ugyan a téli csapadékmennyiség, a felmelegedés a hegyekben erőteljesebb, így a csapadék nem hó formájában érkezik. Csak a Párizsi Megállapodással összhangban lévő, azonnali és jelentős kibocsátás-csökkentést jelentő forgatókönyv követése esetén van esélyünk arra, hogy a síelésre alkalmas hóvastagságú napok jelenlegi vagy akár 2000 előtti átlagos gyakorisága megmaradjon hazánkban. Ha csak túl későn, 2040 után cselekszünk, akkor gyakorlatilag a cselekvés nélküli, pesszimista forgatókönyvhöz hasonlóan nullához közelítő átlagos éves értékekre kell felkészülnünk 2060 után. Magyarán alig vagy egyáltalán nem lehet síelésre alkalmas hótakaró az országban a jövőben. Különösen az Északi-középhegységben van ennek nagy tétje. Szabó Péter és Pongrácz Rita elemzése.

Teleink melegedésével az egyéb hatások mellett a havazások száma is csökken: egy éve azt vizsgáltuk, hogy a havazások gyakorisága az ország teljes területén mennyire változott az elmúlt néhány évtizedben, s az elemzés alapján csupán az ország északi részén jelentkezett 1981-től statisztikailag szignifikáns csökkenés.

Ezúttal arra vagyunk kíváncsiak, hogy hazánk magasabban fekvő területein mennyiben változott a hóvastagság, és ehhez az 1960-70-es éveket is bevontuk az elemzésbe. A havazásokat két alaptényező határozza meg hegyeinkben:

• az emelkedő hőmérséklet,

• a növekvő téli csapadékösszeg.

Hogy melyik az erősebb hatású, azt most a mérések felhasználásával vizsgáljuk. Ha növekszik a csapadék mennyisége, és például Budapesten már nincs is megmaradó hó, a Bakonyban vagy az Északi-középhegységben még megmaradhat, és akár jelentősebb hótakaróként is jelentkezhet (ahogyan ezt idén januárban is megfigyelhettük). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy sajnos a globális eredmények azt mutatják, hogy a (hazainál jóval) magasabban fekvő területeken a felmelegedés nagyobb, mint síkvidékeken, különösen a téli és tavaszi évszak során, és ez mind a minimum-, mind a maximumhőmérsékletet érinti. Ezt elsősorban a napsugárzáshoz köthető fizikai folyamatok befolyásolják, melyek eredője pozitív visszacsatolásként erősebb felmelegedést eredményez a hegyekben.

Megnéztük tehát, hogy a november és március közötti téli idény folyamán hogyan alakultak hazánk magasabban fekvő területein az átlagos hóvastagságok az elmúlt 60 évben, melyet három 20 éves időszakra bontottunk: azaz az 1961-1980, 1981-2000 és 2001-2020 időszakokat vizsgáltuk a megfigyelésen alapuló adatbázis szerint (1. ábra). Ehhez egy területi átlagban vett 200 m-es magassági küszöböt tekintettük, mellyel az ország teljes területének kb. 22%-át választottuk le.

Az adatok azt mutatják, hogy míg az 1960-70-es években november közepétől január közepére egyenletesen növekedve átlagosan 12-14 cm-es hóvastagság alakult ki hegyeinkben, addig az 1980-as évektől ez inkább már februárban érte el maximumát, és a mennyisége is jelentősen csökkent, nagyjából megfeleződött. A legutóbbi két évtizedben tovább módosult a hótakaró, már csak november végétől számíthattunk alig növekedő hóvastagságra, mely 4 cm-nél érte el a sokévi átlagos maximumát, ugyanakkor látszódnak az emlékezetes márciusi havazások nyomai is.

Azaz az elmúlt 60 év alatt harmadára csökkent az átlagos téli hegyvidéki hótakaró Magyarországon.

Jelen tanulmányban azt vizsgáljuk, hogy a magasabban fekvő területeken a szakirodalom szerinti természetes, síelésre alkalmas napok száma (amikor a hóvastagság eléri a 15 cm-t) hogyan változott, s ezért vajon az emberi tevékenység felelős-e, illetve mire számíthatunk, ha nem teszünk semmit a globális felmelegedés ellen, vagy ha azonnal kibocsátás-csökkentésbe kezdünk. Egyes sípályákon hóágyúzással ugyan ennél kisebb hóvastagság esetén is készülhet mesterséges, de jó minőségű hó, de ennek vizsgálatától most eltekintünk - írja a Másfélfok.

Nem számít, hogy több a téli csapadék, ha melegebb van, nem lesz hótakaró

Tekintsük először az elmúlt bő 60 év megfigyeléseit a magasabban fekvő területekre! A vizsgálatnál fontos, hogy a téli idényt, tehát az egybefüggő november és március közötti időszakokat vettük, melyet az időszak végének évszámával jelölünk – azaz pl. 1969/70 telét annak végével, 1970-ként jelöljük a következő ábrán. A legtöbb síelésre alkalmas napunk 1962/63 és 1969/70 telén volt hegyeinkben, mely elérte a 3 hónapos időtartamot is, ezután pedig 1963/64 és 1986/87 telei következnek, mely utóbbira talán még emlékezhetünk is.

Természetesen az egyes tájegységeken nem minden esetben ezeken a teleken volt a legtöbb ilyen hótakarós nap, pl. a Bakonyban egyértelműen 1995/96 tele a 3., de ezt a 2. ábra egyes területegységeire kattintva, az interaktív térképen vizsgálhatjuk meg részletesebben.

Magyarországon a tél a legváltozékonyabb évszak, ezért előfordultak olyan évek is, amikor a november-márciusi időszakban egyetlen napon sem volt 15 cm-es vastagságot elérő hómennyiség, még az ország magasabban fekvő területein sem. Ez egyértelműen a vizsgált 60 év második felében fordult elő: ilyen volt az 1997/98, 2006/07, valamint két egymást követő évben sajnos a 2019/20 és 2020/21 tél is. Mivel a hó konzerválja a hideget is, ez általában jó egyezést mutat azzal, hogy az adott évben mennyi téli napunk volt, ezt egy korábbi cikkünkben elemeztük részletesen.

A 2. ábra mutatja azt, hogy a hegyvidéki területeken mekkora változást tapasztalhattunk a vizsgált időszak első 20 éve és a legutóbbi 20 éve között. A legkisebb, éghajlati átlagban 7-9 nap/év mértékű csökkenést az Őrség déli részén láthatjuk, és ez itt nem is jelent statisztikailag szignifikáns változást.

Mindenhol máshol azonban szignifikáns csökkenés jelentkezett. A legerősebb negatív változás az Északi-középhegységben észlelhető, ahol ez egyes területeken meghaladja a 25-30 nap/év értéket is.

Ez alapján úgy tűnik, hogy a melegedés a magasabban fekvő területeken valóban nagyobb hatással bírt a hóra, mint a növekvő téli csapadékösszeg, különösen az ország magasabban fekvő északi területein.

Nagy valószínűséggel miattunk csökken a hegyvidéki hótakaró

Ahhoz, hogy ezekről a csökkenő gyakoriságokról eldöntsük, vajon az emberi tevékenység miatt következtek-e be, kétféle éghajlati szimulációt vizsgáltunk 1961-től. Az egyikben csak természetes kényszerekkel számoltak a modellek, míg a másikban a valóságban lezajlott folyamatokat, azaz a természetes hatások mellett az emberi tevékenység miatt egyre növekvő üvegházgáz-koncentrációkat is tekintették.

Ezen nagy számosságú modellszimuláció alapján az eddig tapasztalt, szignifikánsan csökkenő trendet 22-ből 16 modell esetében csak akkor kaptuk meg, ha az emberi tevékenységet is figyelembe vettük. Tehát ez azt jelenti, hogy összességében

73%-os valószínűséggel állíthatjuk, hogy antropogén hatásra következett be a síelésre alkalmas hótakarós napok számának hazai csökkenése.

Mire számíthatunk az előttünk álló évtizedekben?

A jövőbeli modelleredmények vizsgálatakor háromféle forgatókönyvet tekintettünk:

Az azonnali kibocsátás-csökkentéssel számoló, ún. RCP2.6-os forgatókönyvet, amely a legzöldebb jövőt feltételezi, és lényegében a párizsi klímacélok teljesülését, azaz a maximálisan 2 Celsius-fokos globális felmelegedést jelenti. Ezt zölddel jelöljük a következő ábrákon.

A közepesen optimista, ún. RCP4.5 forgatókönyvet, amely szerint később, 2040 körül kezdjük meg a globális kibocsátás-csökkentést. Ezt sárgával jelöljük a jövőbeli ábrákon.

A pesszimista forgatókönyvet, amely esetén az eddigi kibocsátási trendek folytatódnak tovább, s 2100-ig egyáltalán nem kezdünk kibocsátás-csökkentésbe vagy az energiafelhasználás zöldítésébe.

Fontos megjegyezni, hogy az azonnali kibocsátás-csökkentésnek sincs rögtön észlelhető hatása, hanem csak leghamarabb 20 év múlva érezhetjük majd annak kedvező hatásait.

A csapadékkal való kapcsolat miatt a hótakaróra vonatkozó modelleredmények is nagy bizonytalansággal bírnak (a 3. ábra függőleges oszlopai ezt a modellek közötti bizonytalanságot jelenítik meg), ugyanakkor azok átlagából már megfelelő következtetéseket tudunk levonni. 2040 után, amikor az azonnali kibocsátás-csökkentés hatása már érződik,

kizárólag a legzöldebb forgatókönyv szerint van esély arra, hogy a síelésre alkalmas hóvastagságú napok jelenlegi átlagos gyakorisága megmaradjon.

Sőt, ezt a forgatókönyvet követve akad olyan szimuláció is, amely a vastagabb hótakarójú 1981-2000 időszak éves átlagát is megközelíti vagy eléri. Emellett természetesen nagy az évek közötti változékonyság is (ezt az ábra nem jeleníti meg), ugyanakkor egyre gyakrabban lesz majd olyan év, amikor egyáltalán nem lesz síelésre alkalmas, természetes hóréteg a hazai hegyekben. Ha csak túl későn, 2040 után cselekszünk (ez jelenti a későbbi kibocsátás-csökkentést),

akkor gyakorlatilag a pesszimista forgatókönyvhöz hasonlóan nullához közelítő átlagos éves értékekre kell felkészülnünk 2060 után. Magyarán alig vagy egyáltalán nem lesz síelésre alkalmas hótakarós nap az országban.
Az eredményekből arra következtethetünk, hogy a fokozódó hőmérsékletnövekedés megállításával, elsősorban az Északi-középhegység lehet az azonnali kibocsátás-csökkentés kiemelkedő nyertese, hiszen itt a legnagyobb a pesszimista forgatókönyv és az azonnali kibocsátás-csökkentés közötti különbség.

A téli turizmus elsősorban itt lendíthető fel leginkább, ha előtte a megfelelő mitigációs célokat teljesíteni tudjuk. Ellenkező esetben túl sok jóra ne számítsunk még a legjobban felszerelt síterepeken sem.

Összefoglalásként tehát elmondhatjuk:

• Az átlagos hegyvidéki hóvastagság az elmúlt 60 év alatt mára a harmadára csökkent. A magasabban fekvő területeken a síelésre alkalmas napok száma ezzel jelentősen csökkent, de leginkább az Északi-középhegységben.

• Csak az üvegházhatású gázok antropogén kibocsátásának azonnali csökkentésével van csak esélyünk arra, hogy a már alacsonyabb 2001-2020-as átlaghoz közeli értékeket, de tartósan akár annál nagyobbakat is mérhessünk a jövőben. A jelenlegi kibocsátási trendek folytatódása esetén a természetes, síelésre alkalmas hótakarójú napok teljesen eltűnnek majd a hazai hegyekből.

Szerzők: Szabó Péter, Pongrácz Rita

Az interaktív ábrák, térképek a Másfélfok.hu-n tekinthetők meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


JÖVŐ
A Rovatból
New York a saját súlya miatt is süllyed, mert a rajta lévő felhőkarcolók annyira nehezek
Manhattan süllyed, körülötte a vízszint emelkedik, ez nem a legszerencsésebb kombináció. Mintha a jégkorszak következményei és a klímaváltozás nem volna elég baj.

Link másolása

A New York-i épületek súlya is hozzájárulhat a metropolisz süllyedéséhez, állítják kutatók. Ugyanakkor ennek más okai is lehetnek, például a bolygón végbemenő változások, és az utolsó, mintegy tízezer évvel ezelőtti jégkorszak következményei.

Ha sikerül megérteni, hogy a New Yorkhoz hasonló területek miért kerülnek egyre alacsonyabbra, az segíthet felbecsülni, hogy a jövőben mekkora ezeken az áradás kockázata a klímaváltozás miatt.

Az Atlanti-óceán észak-amerikai partvidékén a vízszint a globális átlagnál máris három-négyszer gyorsabban emelkedik.

„A tengerszint-emelkedés hamarosan áradási problémákat fog okozni New Yorkban és világszerte” – figyelmeztet a tanulmány vezető szerzője, Tom Parsons geofizikus.

A jégkorszak érdekes utóhatása

GPS-adatok szerint a város déli része, Lower Manhattan évente nagyjából 2,1 milliméterrel kerül lejjebb.

Ennek egyrészt természetes oka van. Az utolsó jégkorszak leghidegebb időszakában a bolygó nagy részét vastag jégtakaró fedte. A jégtáblák alatt lévő talaj süllyedni kezdett, ez azt jelentette, hogy a földtömegek szélei magasabbra kerültek. Miután a jég elolvadt, egy idő után ez utóbbi területek indultak süllyedésnek.

Egy korábbi kutatás szerint a keleti part mentén ez a jelenség 2100-ra akár 48-150 centiméteres süppedést is okozhat.

A süllyedésnek emellett a természetes oka mellett Parsons és csapata meg akarta vizsgálni a mesterséges okok, például az ember alkotta épületek lehetséges hatását is.

Parsonsnak akkor ugrott be az ötlet, amikor meglátogatta felesége családját Belgiumban 2019-ben.

„Az antwerpeni katedrális mellett volt a szállásunk, figyeltem az épület alapzatának hatalmas köveit, és azon töprengtem, hogy hogyan hozhatták ide ezeket nagy távolságokból, majd hogyan rakták őket össze, mint egy kis hegyet. Kíváncsi lettem arra, hogy ez milyen hatással lehet a kövek alatt húzódó talajra” – idézte fel az ötlet kipattanásának körülményeit.

A baj az, ha összeadódik

A megépítés után minden épület besüllyed egy kicsit a födbe, még azok is, amelyeket keményebb kövekre építenek. Azok, amelyeket puhább talajra emelnek, természetesen jobban.

A tudósok becslése szerint New York City öt kerületének több mint egymillió (pontosan 1.084.954) épülete összesen 762 milliárd kilogramm súlyú, és egy 778 négyzetkilométeres területen helyezkedik el.

Ezután számítógépes modellt fejlesztettek ki annak megállapítására, hogy ez a súly különféle talajviszonyok esetén miképpen süllyed.

Műholdfelvételekből az derült ki, hogy a város átlagosan évente 1-2 milliméterrel kerül lejjebb. Ez megegyezett azzal az adattal, amit a számítógépes modell jelzett a jégkorszak utáni természetes mozgás következményeként.

Bizonyos városrészek azonban az adatok szerint sokkal gyorsabban süppednek, mint mások. Ez feltehetően az épületek súlya miatt van, de nem zártak ki más lehetséges indokokat sem, amelyek egyelőre még ismeretlenek.

New York tehát átlagosan csupán egy picikét süllyed évente. Parsons ugyanakkor rámutatott, hogy eközben New York körül a tengerszint emelkedés évente 1-2 milliméteres, így aztán minden milliméternyi süppedés plusz egy évet jelent a tengerszintnél.

(Forrás: Live Science, Earth's Future)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
JÖVŐ
A Rovatból
A földi élethez nélkülözhetetlen nyolc határértékből hetet már átlépett az emberiség
Veszélyes zónában van a földi élet. Már csak a légszennyezettség esetében nem léptük át a kritikus értéket.

Link másolása

Nyolc olyan határértéket tartanak számon a tudósok, melyek nélkülözhetetlenek az élet fenntartásához, ám ezek közül már hét esetében az emberiség átlépte a határt, írja a Nature. A több mint 40 szakértőből álló Az Earth Commission nemzetközi tudóscsoport által megállapított értékek azt mutatják, mennyire biztonságosak és méltányosak a földi élet feltételei.

A határértékek az éghajlatot, a légszennyezést, a műtrágyák túlzott használata miatti eredő foszfor- és nitrogénszennyezést, a felszín alatti vízkészleteket, a felszíni édesvizeket, a beépítetlen természetet, illetve a természetes és az ember építette környezetet vizsgálja. Ezek közül egyedül a légszennyezettség az, ahol még nem léptük át az egész bolygót figyelembe véve a küszöbértéket. Egyes területeken azonban már a levegő minőségének megítélése is a káros tartományba esik.

A tanulmányban kitérnek arra, hogy amennyiben a Föld évente orvosi vizsgálaton venne részt, a doktor most azt mondaná, hogy a bolygó annyira beteg, ami már a földlakók életét is érinti.

A tudósok túlnyomó többsége egyetért abban, hogy az éghajlatváltozás az ember hibája, mely elsősorban a bolygó erőforrásainak hatalmas mértékű fogyasztása miatt következett be. Több mint 88 ezer klímaváltozásról szóló tanulmány vizsgálata során arra jutottak, hogy ezek 99,9 százaléka az emberiséget teszi felelősség a globális felmelegedés miatt.

A tudóscsoport szerint „ugrásszerű fejlődésre lenne szükség annak megértésében, hogy a jog, a gazdaság, a technológia és a globális együttműködés” hogyan tudna együttesen egy biztonságosabb és boldogabb jövőt eredményezni. Az Earth Commission tagjai szerint a helyzet megmentése érdekében létfontosságú lenne a globális hőmérséklet-emelkedés 1,5 Celsius-fokra való korlátozása és a világ ökoszisztémáinak védelme.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

JÖVŐ
A Rovatból
Megölte emberi kezelőjét a mesterséges intelligencia vezérelte drón egy szimulációs gyakorlatban
A drón feladata az volt, hogy semmisítse meg az ellenség légvédelmi rendszerét, és mindenkit támadjon meg, aki akadályozni próbálja a misszió végrehajtásában.

Link másolása

Az amerikai hadsereg egyik szimulációs gyakorlata során a légierő mesterséges intelligencia által vezérelt drónja meggyilkolta az irányítóját, mert csak ezzel tudta biztosítani a misszió végrehajtását.

Az erről szóló információt Tucker ‘Cinco’ Hamilton ezredes, az amerikai légierő AI-tesztelésért és bevetésért felelős vezetője osztotta még májusban egy londoni szakmai konferencián.

Hamilton elmondása szerint a drón feladata az volt, hogy semmisítse meg az ellenség légvédelmi rendszerét, és támadjon meg bárkit, aki ezt megpróbálná megakadályozni.

A rendszert eredetileg úgy alakították ki, hogy az emberi kezelőé volt a döntő szó, a megerősítéses tanulás során a mesterséges intelligencia a megerősítést jelentő pontokat az ellenséges célpontok megsemmisítéséért kapta, amit az emberi kezelő többször is megakadályozott.

A drón ennek megfelelően végül arra a következtetésre jutott, hogy a kommunikációs torony ellen kell fordulnia, ahonnan a kezelője kommunikált vele.

Hamilton az eset ismertetésével arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy nem szabad túlzottan az MI-re bízni a gépeket a légierőnél.

(via 444, Guardian)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

JÖVŐ
Egy évig élnek egy iszapból nyomtatott 3D-s házban, hogy teszteljék, milyen lesz a Mars-expedíció
Gőzerővel folynak a holdutazáshoz és a Mars meghódításához szükséges NASA kísérletek, amelynek eredményei a Földön is hasznosak lehetnek.

Link másolása

A tervezett újabb holdutazások és a Mars felfedezése olyan területen is találkoznak, amelyre ma még kevesen gondolnak: az építkezés. Ha megvalósul az a ma még álomnak tűnő elképzelés, hogy településeket hozzunk létre bolygónkon kívül, akkor rendelkezni kell a helyszínen a szükséges anyagokkal. Nyilvánvalóan fel sem merül az a megoldás, hogy ezeket az anyagokat a Földről szállítsák a hozzánk univerzális méretekben „közeli”, de valójában mégis távoli bolygókra. Éppen ezért már megindult az utat lerövidítő, egyben költségkímélő módszerek tanulmányozása.

Az egyik lehetséges megoldásnak a 3D-s nyomtatású olvasztott regolit látszik – írja a WIRED.

A következő napokban egy négy fős csapat érkezik a NASA houstoni Johnson űrközpontjának hangárjába, ahol egy évet töltenek el egy 3D-s nyomtatású épületben. A Mars Dune Alpha nevet viselő, 157 m2 alapterületű épület iszapból készült, színe mint a Mars talaja, a lakóterén túl még orvosi szolgálat és konyhakert is van benne. A Big-Bjarke Ingels Group építette, a 3D-s nyomtatást pedig az Icon Technology végezte.

A benne folyó kísérletek középpontjában azok a fizikai és viselkedési-egészségügyi kihívások állnak, amelyekkel az embereknek szembe kell nézniük a hosszú távú űrtartózkodás során. Egyben ez az első olyan struktúra, amelyet a NASA Holdra és Marsra szánt autonóm építési technológia-projektjéhez (MMPACT) építettek.

Amikor az ember visszatér a Holdra az Artemis-program keretében, az űrhajósok kezdetben keringő űrállomásokon, holdkompokon, vagy pedig felfújható felszíni épületekben laknak. Az MMPACT csapata azonban hosszú távon fenntartható struktúrák építésére készül.

Hogy elkerüljék a Földről való anyagszállítást, amelyhez hatalmas rakéták és óriási mennyiségű üzemanyag kellene, a Holdon található regolitot előbb masszává alakítanák, amelyet 3D-vel vékony rétegeket vagy különböző alakzatokat nyomtatnának.

Az első ilyen Földön kívüli projektet 2027-re tervezik. A küldetés során egy markolóval felszerelt robotkart kapcsolnak majd egy holdkomp oldalára, ezzel az eszközzel bányásszák ki és halmozzák fel a regolitot. A későbbi missziók félautomata exkavátorokat és más gépeket használnak majd lakóházak, utak, üvegházak, erőművek és olyan robbanástól védő pajzsok építésére, amelyek körülveszik a rakétakilövőket.

A Holdon történő 3D-s nyomtatáshoz vezető első lépés lesz, hogy lézerekkel vagy mikrohullámokkal megolvasztják a regolitot – árulta el Jennifer Edmundson, az MMPACT-csapat vezetője. Aztán lehűtik, hogy a gázok elillanhassanak, különben az anyag tele lesz lyukakkal, mint a szivacs. Ezután már ki lehet nyomtatni a kívánt formákra. Azt még nem dolgozták ki, hogy miként lehet ezeket a darabokat összeállítani. Edmundson szerint a lehető legjobban automatizálni akarják az építkezést, de nem zárható ki az emberi beavatkozás a jövőben sem a karbantartásoknál és a javításoknál.

A csapat egyik nagy feladata, hogy miként változtassa a Hold regolitját olyan erős és tartós építőanyaggá, amely képes megvédeni az emberi életet. Gondot jelenthet például, hogy a regolit jeget tartalmaz, mivel az Artemis-missziók a Hold déli pólusának közelébe indulnak.

Ráadásul a NASA-nak nem állnak rendelkezésre nagy mennyiségben holdkőzetek, hogy kísérletezzenek velük, csupán az Apollo 16 által hozott mintákkal dolgozhatnak. Tehát az MMPACT-csapatnak saját szintetikus verzióikat kell elkészítenie.

Corky Clinton, a kutatás egyik irányítója felhívja a figyelmet arra, hogy nehéz építeni a regolit geokémiai tulajdonságaira és egyberakni az apró részeket, mert meteoritokkal és más égitestekkel való ütközésekből jöttek létre több mint 4 milliárd évvel ezelőtt.

Vannak más bizonytalansági tényezők is. A Holdon sokkal kisebb a gravitáció, akár 45 percig tartó holdrengések is elképzelhetők, a déli póluson napsütésben elérheti az 54 C fokot, éjszaka viszont lehet akár mínusz 240 C fok is.

A holdpor beivódhat a gépek illeszkedéseibe és leállíthatja a hardvereket. Az Apolló-missziók idején a regolit megrongálta az űrruhákat és a belélegzett portól az űrhajósoknál szénanátha-szerű tünetek jelentkeztek.

Ugyancsak kétségeket kelthet a Mars Dune Alpha esetében, hogy az ember még soha nem hozott Mars-talajmintát a Földre, így az Iconnak szimulálnia kellett ezt az anyagot, feltételezésekre hagyatkozva, például arra, hogy bazaltban gazdag.

A struktúra 3D-s nyomtatása egy hónapot vett igénybe. Ehhez egy óriási nyomtatókart használnak, amelyen egy fúvócső vonja ki egyenletesen a lávakrétát. A struktúra alaprajzának körvonalazásával kezdik, majd jönnek a rétegek és úgy építik felfelé, mint egy agyagedényt.

A Mars Dune Alpha az Icon által épített első olyan struktúra, amelyre 3D-s nyomtatott tetőt tettek. A tető oldalai úgy találkoznak az építmény tetején, mint két hullám az óceánban. A paneleket külön nyomtatták ki, majd hozzáadták a tetőszerkezethez.

Az Icon, amelynek 57,2 millió dolláros szerződése van a NASÁ-val a holdépítkezésekkel kapcsolatos kutatásokra és fejlesztésekre, olyan épületterveket rendelt, amelyek megvédhetnek egy négy fős csapatot a meteoritoktól, holdrengésektől, sugárzásoktól és a gyors hőmérséklet-változásoktól.

Közben vákuumkamrákban folynak a kísérletek a regolit megolvasztásával. Ezek a kamrák a Hold levegő nélküli körülményeit szimulálják, és egyben lehetőséget biztosítanak a kutatóknak, hogy teszteljék az extrém hőmérsékleteket. Ballard szerint láthatóan működnek a nagyobb mechanikai rendszerek és most megpróbálják egyensúlyba hozni az anyag erejét és merevségét.

Tesztelik az olvasztáshoz használt lézerek erejét, a hűtés időtartamát és a regolit geokémiai összetételét, amely változhat lelőhelyétől függően, mert a különböző alkotóelemeinek más és más az olvadási hőfoka. Jelenleg az MMPACT-csapat külön teszteli a lézeres és a mikrohullámos olvasztást, a tervek szerint idővel megkísérlik e két technológiát együtt alkalmazni.

A vákuumkamrában a 3D-s nyomtatással is kísérleteznek, először egy leszállópálya darabjaival. Ennél az infraktruktúránál fontos szempont, hogy az űrhajó által felkavart por ne tegyen kárt olyan fontos építményekben, mint a sugárzástól védő pajzsok, garázsok, utak, és hogy a porfelhő ne zavarja a leszállási körülményeket.

A Holdra és a Marsra szánt építkezési tervek hasznosak lehet a Földön is, például alternatívákat adhatnak a betonra, amelynek egyik alkotóeleme, a cement gyártása súlyosan környezetszennyező, a globális karbonlábnyom 8%-át jelenti.

Ugyanígy haszos lehet a földi építkezéseken az a tapasztalat, amit a 3D nyomtatások során megszereznek.

A kutatók olyan építőanyagon is dolgoznak, amelyben a holdbéli regolitot vegyítenék szarvasmarha-proteinnel, mert ennek súlya a beton tizede. Az anyagot tavaly nyáron a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén tesztelték először.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk