Így ne legyen öngyilkos a gyereked – és ennyit ér, ha a gyűlölet továbbgyűrűzik
Meghalt egy tini. Megint öngyilkos lett egy tinédzser, olvasom, aztán felhívom a vaskúti önkormányzatot, tényleg pár napon belül a második tinédzser ölte meg magát, ezúttal egy tizennégy éves kislány. Mi van?! Azt írják, zaklatták, mindkét esetben, aztán azt, hogy nem, aztán azt, hogy szerelmi bánat, mindkét esetben. Engem nem érdekel, hogy ennek a gyereknek szerelmi bánata volt, zaklatták, vagy verték, nem voltam ott egyik esetben sem, egyet tudok pedagógusként: ennek nem szabadna megtörténnie. Erre van a védőháló. Hogy oda kapaszkodjanak, és ne potyogjanak naponta a tinédzserek. És akkor erről a két tragédiáról eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti nap reggele.
Nem emlékszem pontosan, hogy melyik évszak volt, csak azt tudom, hogy egy napsütéses délelőtt. Akkoriban, 2008 körül egy gimnáziumban tanítottam médiát, és a Korhatár Bizottságban dolgoztam. Épp ott voltam azon a reggelen is, fogalmam sincs, milyen filmre milyen karikát terveztünk biggyeszteni éppen, amikor csörgött a telefonom. A barátom, akivel egy irodán osztoztunk, a gimnázium gyermekvédelmi felelőse volt, és a nyugodt, derűs hangulatba
Orsi, akinek a nevét most direkt változtattam meg, azon a reggelen szándékosan korán, a napsütésbe bele és a becsöngetést talán tudatosan megelőzve, hogy a híre beérjen az iskolába még aznap, a vonat elé vetette magát. Mire az utolsó gyerek is berobogott, már mindenki tudta, és a mély döbbenet itta be magát a falakba aznapra. A gyermekvédelmis, aki hónapok óta dolgozott a tizenhét éves lánnyal, összerakta, amit nem volt nehéz: bizonytalan családi háttér és ingatag érzelmi biztonság, hiperintelligencia és érzékenység, vonzódás a sötétség, a halál témája iránt, segélykérések, és még megannyi intő jel. A kortársai furcsának találták, talán ki is fejezték.
De nem volt törvényszerű, hogy megölje magát. Én is beszélgettem vele pár héttel előtte, filmekről és színházról dumáltunk, próbáltam segíteni, már akkor ült valami fáradt lemondás az arcán. Ja, tökmindegy, ezek nem értenek, mondta, amikor az osztálytásairól beszélgettünk. És tényleg nem értették, olyan volt, mint egy hetven éves, megfáradt öregasszony. Egy súlyosan korhatáros színházi előadásra akart beülni, kért, hogy szerezzek neki rá jegyet. Máig bűntudatom van, mit tudtam volna még tenni érte.
Orsi önálló döntést hozott, majdnem – életkorban – felnőttként, de a háttérben ott volt – vagy onnan hiányzott – valaki és valakik, akik nem néztek elégszer a szemébe, és kérdezték meg őszintén érdeklődve, hogy hogy vagy. Valakik, akiknek a szeretetére és elfogadására vágyott, mert mindannyian arra vágyunk.
mint minden kamasz, de nem kapott elég segítséget. Azt végképp nem tudom, megkapta-e otthon, ami minden gyereknek alanyi jogon jár: a feltétel nélküli szeretetet. A feltétel (!) nélkülit. Azt, hogy akkor is szeretlek, ha hülye vagy, ha nem ötöst hozol – amit leszarok –, ha durcás vagy és elviselhetetlen, ha talpig feketébe öltözöl, ha idegesítő vagy, mert nem tudok figyelni rád, és akkor is, ha undorítóan beszélsz velem, mert tudom, hogy ez majd elmúlik, akkor is szeretlek, mert méltó vagy rá és megérdemled. Ez az első pont.
Innen már el lehet indulni. És még innen is tud úgy hatni egy esetleges iskolai zaklatás, hogy a szakadékba löki a gyereket. De ez az alap. A sorban tehát a többedik, de nem kevésbé fajsúlyos pont az iskolai zaklatás.
Néha az oktalan gyűlölet. Ok nélkül lázadó, Rebel Without a Cause, amiről nemcsak James Dean filmje, hanem bármely normálisan működő kamasz az eszünkbe juthat. Ezekben a gyerekekben – mert még gyerekek – rengeteg indulat munkálhat, ahogy hormon is, és frusztráció és félelem és önutálat. És ma nincs könnyű dolguk: az idegrendszerük túl van ingerelve. Egymás által, általunk, a szüleik által, a média, a telefonjaik, a social media által.
Vannak gyerekek, akik magukat bántják, mások másokat, megint mások másokat és magukat. Az általam nagyra becsült volt kollégám, a gyermekvédelmis nő emelt ki például családból önmagát súlyosan falcoló tinilányt, aki pszichológiát tanult, és életben maradt. Talán másokon segít. Ez persze az érem egyik oldala.
Soha ne történjen nálunk olyan, ami 1999-ben Columbine-ban. De ennél még kevesebbet kívánok: ne történhessen olyan, hogy egy tinédzser öngyilkos gondolatoktól túlhevülve, megfontolt vagy megfontolatlan, végzetes döntést hoz. Hogy véget vessen a szenvedésének. Vagy hogy megmutassa, mit tettek vele, vagy mindkettő. Vagy sok más okból. Ha kívánhatnék, az első, amit kívánnék, hogy egyetlen gyermek se sérülhessen felnőtt által generált okból, de más gyermek által generáltból sem. És itt jön képbe a mi felelősségünk: hogy baromira figyeljünk oda. Az élet védelme a feladatunk, közvetetten is. A gyermeknek joga van az élethez, a méltó körülményekhez, és most nem megyek át unalmas gyerekjog-felsorlásba – nekem nem unalmas –, hanem még annyit leírok, ami lehet, hogy nem mindenki tud.
17 évig nem volt sorozatgyilkos. Amikor megismerkedett Eric Harris-szel, sok szakember szerint pszichopataként diagnosztizált tettestársával, még csak egy nagyon dühös és szomorú és szuicid hajlamú fiú volt. Volt naplója, okos volt, volt szerelmi bánata – mint bármelyik átlagos tinédzsernek.
De érdemes belepillantani az általuk készített felvételekbe, amit iskola folyosóján csináltak még a tömeggyilkosság előtt. Klebold tartja a kamerát, szembe jön pár másik srác és meglökik. Meginog ő, azaz a kamera, és szinte alig reagál, aztán megy tovább és vlogol tovább. Számára ez volt a normalitás. A kirekesztettség volt a normális, az, hogy ha szembejönnek velem, kiröhögnek és felrúgnak vagy fellöknek. Mindez csak gondolatébresztő.
Olvassátok el a Napsugaram című könyvet, amit Dylan Klebold édesanyja, Susan Klebold írt, tanulságos. Egy anya, aki szerette a gyermekét, és akinek a gyereke mégis egy halom, általa legyilkolt hulla fölött főbe lőtte magát. Sok szempont van még itt, nem fér egy írásba. Tanulság nincs. Látható, hogy jó körülmények között élő gyermekekből is lehet öngyilkos, válhat zaklatás áldozatává, és nehéz körülmények közül is nőhet ki egy Teréz anya.
Egy vámpírfilmtől nem lesz valaki tömeggyilkos, mondatja velem a korhatárbizottságos opponáló énem, és egy rossz szülői húzástól sem ugrik a vonat elé a tini. Viszont van, hogy a lelkének valószínűleg betelik a pohár. Sok, sok, sok inger, a szeretetlenségtől való félelem, a szerethetetlenség érzése – ezek mind közrejátszhatnak. Nem vagyunk mindig velük. Egyet tudunk: beszélgetni, kérdezni, és egymással is elkezdeni beszélgetni róluk, a gyerekeinkről. Tanítsuk meg őket szeretni másokat és magukat. Ja, és egymást sem kéne utálni. Mert ezt látják tőlünk. Akkor mit csodálkozunk? Nézzünk mélyen magunkba mind, akik felelősek vagyunk. Lássuk már meg az elefántot a szobában.