Előválasztás: a jobb sorsra érdemes magyar választó olyat lát, ami katartikus – látja feltámadni a demokráciát
Lezajlott az előválasztás. Az eredményeket ismerjük. Végül is az a három jelölt kapta a legtöbb szavazatot, akikről a választók feltételezik, hogy politikai előéletükben már bizonyítottak: képesek vezetni. Dobrev az EP-ben, Karácsony Zugló és Budapest élén, Márki-Zay pedig Hódmezővásárhelyen, második ciklusát töltve. A kiesett jelölteknek ilyen irányú tapasztalata még nincsen. Bölcs választói döntés. Egyéniben már végleg eldőlt, kik állnak a Fidesszel szemben, de a miniszterelnök-választás még nem lefutott meccs.
A továbbiak előtt beszéljünk a “vesztesekről”. Azt gondolom, az előválasztás megmutatta a pillanatnyi erőviszonyokat, viszont Jakab és Fekete-Győr százalékai nagyon fontosak. De fontos azt is tudni, hogy egyre kevésbé számítanak a hagyományos pártpreferenciák. Én például nem arra a helyi jelöltre szavaztam, mint akit az általam támogatott miniszterelnök-jelölt támogat. Azért nem, mert magam úgy ítéltem meg, hogy a másik valóban jelen van, és elkötelezettebb politikát folytat helyben. Ezért is lehet, hogy úgy tűnik, a Momentum arányaiban több mandátumot szerzett, mint a pártelnök.
Ezért a lemaradók által hozott számok (miniszterelnökjelölti és a megszerzett egyéni jelöltségek száma) nem hagyhatók figyelmen kívül. Itt ugyanis koalícióépítés folyik, és a miniszterelnök-jelölt kiválasztása a további egyezkedések során a legitimációs bázist is jelenti. Komoly számosságot képvisel mindkét párt, és pontosan ilyen tizenkét év után tudnunk kell: a demokrácia nem a többség uralma, hanem ennél jóval kiegyensúlyozottabb rendszer, ahol a kisebbségi érdekeket is sok esetben bele kell építeni a döntéshozatalba. A partnerek bölcsességén múlik, hogy a két kieső jelölt (és pártjaik) méltó megbecsülést kapjanak, és köszönetet.
Azt hiszem, Dobrev Klára átkozhatja azt a percet, amikor kétfordulós küzdelemben állapodtak meg. Minden jel szerint ugyanis az összes többi ellenzéki erő Karácsony Gergely mögé sorakozik fel. Tehát hiába a győzelem, valószínűleg ez a szavazatmennyiség a második fordulóra nem lesz elég.
És ez még akkor is igaz, ha tudjuk azt, hogy ez nem a magyar parlament, ahol diktatórikus frakciófegyelem van, a választók itt nem követik vakon a pártok ajánlásait.
Persze Dobrev Klára biztosan nem adja olcsón magát. Meggyőző kampányt folytathat azzal, hogy elsőre fölényesen győzött, és ez az érvelés sokakat állíthat még mellé. Másik oldalról meg előkerülhet az, hogy Karácsony integratívabb személyiség. Jobban képes a jobb és a baloldal felé is kiegyensúlyozott kapcsolatokat építeni. Papíron így is van.
De mit láttunk? A DK és a Jobbik talán a legszívélyesebb kapcsolatot építette ki az ellenzéki pártok között, mindenesetre a látványosan baráti viszony cáfolni látszik a papíros-ízű elméletet. Meglehet, Dobrev pártja ugyanúgy integrálni képes a politikai oldalakat. Fekete-Győr András az őszödi beszéddel való terheltséggel érvelt Dobrev Klárának, miért kockázatos az ő miniszterelnök-jelöltsége. És bizonyára sokan gondolkozhatnak így. Az állami televízió mindent meg is próbál, hogy ébren tartsa ezt a történetet: az előválasztás agyonhallgatása mellett, minden napra jutott egy gyűlöletblokk a Híradó adásaiba.
Márky-Zay támogatói jobban követik majd a Karácsony támogatására való felszólítást, mint a jobbikos szavazók. A Momentum hozzáállása régóta ismert: ők is szívesebben választják Karácsonyt. Karácsony esélyei jobbak tehát, de hátra nem dőlhet senki sem. Különösen azért sem, mert Márky-Zay már be is nyújtotta a számlát, támogatásának feltételeit. Lesz itt még kemény alkudozás is.
De bármi is a mostani aktuális eredmény, és bármilyen konstellációban vág neki az egyesült ellenzék a második fordulónak, egy biztos: ami most történt, több mint reményteli. Ahogy haladt előre a NER rendszere, ahogy sorra tarolt a kétharmadokkal, sokan, nagyon sokan vesztették el a reményt. Azt a bizalmat, hogy ez egy normális ország, normális társadalommal. A megkeseredett ellenzéki szájában a magyar fosztóképzővé vált, szitokszóvá, mert
És valóban, a magyar társadalom torz. Fejletlen is, de bizony tényleg számtalan torzulás nehezíti a felzárkózását, és sajnos a politikai osztály sok jogászból és kevés szociológusból áll. A társadalom gyógyításához pedig az utóbbiakból kellene jóval több. De még torzabb volt talán a nyolcvanas években, amikor pedig egyszer már megmutatta, hogy ha megkapja az őt megillető méltóságot, élni is tud vele. A korai politikai mozgalmak, népszavazások, választások és az akkori vitakultúra egyszer már megmutatta. mire vagyunk képesek jobb napjainkban. Ami azután történt, abban óriási tevőleges része van a politikai osztálynak.
Hol is kezdődött? Talán már az MDF-SZDSZ paktummal. Nem az volt az ősbűn, hogy zárt ajtók mögött kötötték, bár az is sokat ártott, de a tartalom még kártékonyabb volt. Nevezetesen a hatalomféltés, amivel elkezdték azonnal lebontani a demokrácia épületét. Tudniillik a konstruktív bizalmatlanság intézményére gondolok. Ez létező jogi intézmény, Németországban mind a mai napig ez működik, de itt nálunk pusztító következményekkel járt. Ugyanis ez a rendszer arra szolgál, hogy sima bizalmatlansági szavazással ne lehessen kormányt buktatni. Csak úgy, hogy a szavazás egyben szavazás egy új miniszterelnökjelölt programjáról is. Az intézményt élesben a szocialisták működtették, kétszer is, így cserélték le Medgyessy Pétert Gyurcsányra, aztán Gyurcsány lemondása után ezen a módon jutott kormányra Bajnai Gordon.
Mi a baj ezzel? Az, hogy hacsak nem a többséget birtokló kormánypárt használja fel ezt miniszterelnök-cserére, egy adott politikai konstellációban gyakorlatilag leválthatatlanná teszi a kormányt. Emiatt nem ingott meg Antall kormánya a Kalasnyikov-botrány kapcsán. Ezért maradt hatalomban Horn Gyula, amikor a hatályos törvények szerint átvilágították, és karhatalmi múltja miatt törvény kötelezte volna a lemondásra. Ezért maradt továbbra is hatalomban, amikor kirobban a Tocsik-ügy. Medgyessy D-209-es ügye, Gyurcsány őszödi beszéde már szinte szóra sem érdemes. Ez vezette oda Orbánt, hogy tulajdonképpen bármit megtehet. Ez a magyar választópolgárt politikai passzivitásba szorította: a hatalom bármit megtehet, nem váltható le, maximum négyévente. Ami ebből következik: minek politizálni, úgysincs hatása. Maximum elmegyek választani. Maximum.
A rendszert áldoztuk fel egyes személyek hatalmáért, ahelyett, hogy a személyes hatalmi ambíciókat rendeltük volna a rendszer alá.
A politikai kultúra, és közbeszéd tudatos rombolása is hamar elkezdődött: Csurka határátlépései az antiszemitizmus irányába, Torgyán populista kalandorságai önmagukban nem lettek volna tragikusak, de csak akkor nem, ha a magukat mindig a centrumba definiáló aktuális kormányerők (téves) politikai számításból nem hunytak volna szemet mindezek felett. Ha a demokratikus kormányok, politikusok pártérdekeken átívelve, egységesen mondtak volna megálljt az ilyesfajta stílusnak, mindez nem vált volna szalonképessé, s nem nyitott volna utat a későbbi rombolásnak.
A III. köztársaság alapítóinak ősbűne még a párttörvény: egyfelől finanszírozási oldalról. Populista megfontolásból olyan alacsonyra szabták a legális párttámogatásokat, hogy minden párt egységesen kénytelen volt összefonódni az alvilággal. Ennek a mélye az olajszőkítés volt, de akkor alapozódott meg az a korrupt szövevény, ami szétrágta a köztársaság erkölcsi alapjait.
A párttörvény másik fogyatékossága, hogy nincs valós kontroll a pártok működési struktúrája felett. Orbán egyeduralmat vezetett be pártjában, vezérelvű volt a Fidesz már 1993 óta. Jelenleg a Fidesz belső szabályzata például semmi beleszólást nem enged a tagságnak a helyi jelöltek kiválasztásába sem.
Folytathatnám a felsorolást, de mindezzel itt és most csak annyit akartam érzékeltetni, hogy sok-sok konkrét feladat van, aminek azonnali kijavítása létfontosságú, ha nem akarjuk, hogy egy új köztársaság ugyanígy szétrohadjon, mint a mi 89-90-es Harmadik Köztársaságunk.
Tehát a Koalíció előtt olyan sok és komoly feladat áll, hogy túlzás nélkül mondhatjuk, történelmi a felelősségük.
Bárki is nyerje meg a második fordulót, a többi párt vezetőjének azonnal és demonstratívan be kell állni mögé, tessék addig tanulmányozni azokat a felemelő pillanatokat, amikor például Reagan maradt alul Forddal szemben 1976-ban. A nem sokkal előtte még keményen csatázó Reagan a szavazás után szép, megható és nagyon szuggesztív beszédben állt Ford mellé, s nevezte a győztest az ő elnökjelöltjének. Végig is csinálta vele a kampányt, kibeszélés nélkül. De friss példa a Joe Biden-Kamala Harris páros. A történet hasonló, de annyiban más, hogy Fordékkal ellenben Bidenék megnyerték a választást. Azt is tudjuk, hogy Harris nem beszél ki, most sem. Megvannak a felvételek az interneten. Aki ért angolul, annak különleges élmény. Érdemes lenne feliratozni, lehet, meg is teszem.
Tehát mi a teendő most? Kemény tíz nap következik, lesz még itt adok-kapok. De ha utána, a második forduló után a vesztesek demonstratívan, egy színpadon (nem külön-külön eredményvárókról üzengetve) felállnak a győztes mellé, saját jelöltjükként hitet tesznek mellette, akkor annak felmérhetetlen hatása lesz: a jobb sorsra érdemes magyar választó olyat lát, ami katartikus. Látja feltámadni a demokráciát. Mert az a politikusi gárda, az a koalíció, amely egy ilyen pillanattal minden szónál ékesebben demonstrálja, hogy tudják, mikor van itt a küzdelem és mikor a közös fellépés ideje, nemcsak ezt az üzenetet küldi el a választóknak. Hanem azt is, hogy érdemes bízni bennük, azt is, hogy a “magyar” nem fosztóképző többé. Ez lehet az a pillanat, amikor sok bizonytalant sikerülhet a Koalíció mellé állítani. Ez a pillanat csak egyszer lesz, nem lenne okos dolog elszalasztani.
És itt még nincs vége. A nyertes vezetésével egy héten belül árnyékkormányt kell alakítani. S ezzel a testülettel folyamatosan jelen lenni a politikai térben. Az árnyékminisztereknek minden szakterületüket illető kérdésben kompetensen kell megnyilvánulni. Egyszerűbben fogalmazva: egy pillanatra sem kiengedni a kezükből a közbeszéd tematizálását.
Mindez minden kampányszlogennél ékesebben bizonyítaná a Koalíció kormányképességét.
Mindehhez fegyelem kell, elhivatottság, kreativitás. Most nagy bennük a bizalom, ami még fokozható. Kár lenne elpuskázni.