„Az egész házasságom egy átverés volt” – beszélgetés egy kétgyerekes, elvált apával
“Nézd. Ez nem úgy megy, hogy az ember rögtön tudja, hogy palira vették. Meg szerintem a nejem részéről se volt ez ilyen tudatos. Ti, nők egyszerűen így vagytok programozva: 35 körül jön a pánik, és fel kell mutatni egy férjet, meg egy vagy két gyereket, ha törik, ha szakad.
Kell egy spermadonor, na. És ha horogra akad egy tűrhető delikvens, akkor cukiskodtok, mert meg kell fogni.
Csak aztán jön a feketeleves. A nejem mindig molettke volt, de Norbika születése után csak úgy rohantak fel rá a kilók. A szülés maga is egy rémálom volt, majdnem elvérzett, amint a gyerek kibújt, tolták is be a műtőbe. Akkor még nem tudtam, hogy mindenért, az eldeformálódott testéért, a szenvedéséért, a halálfélelméért is engem okolt. Az már az én külön pechem, hogy amikor Norbika kábé kétéves lett, a nejem arra is rájött, hogy tulajdonképpen ő nem is ezt akarta.
“Hanem, mit?”
“Mindent, csak nem ezt” – lemondóan rázta a fejét. “A fejemhez vágta, hogy miért nem keresek legalább egy millát, mert hogy nem úgy élünk, ahogy ő megszokta (elég gazdag családból jött). Agyondolgoztam magam a lemezkiadónál, hazavittem vagy fél millát, rohantam a gyerekekért, csináltam vele együtt a házimunkát, de neki az is kevés volt. Évente új kocsi kellett, olasz dizájn konyhabútor, utazások. Képes volt egy délután hetvenezret elverni a KIKÁ-ban, kávéskészletre meg illatmécsesre meg mű-orchideára.
Nem mondom, hogy nem voltak szebb napjaink, főleg, amikor már mindkét gyerek megvolt, és a kis meztelen tappancsaikkal ott topogtak a karácsonyfa körül. De ez nagyon ritka volt. A végén már nem is főzött, Nutellán éltem.”
“Nem próbáltál beszélni vele?” – most már én is elkomolyodtam.
“Dehogynem. Éjszakákat beszéltünk át. Szerettem, érted? Meg ott volt a két gyerek, őket is imádtam, persze hogy az ember ilyenkor teper. Nem akartam elveszíteni őket. Elvittem a nejemet olasz körutazásra, operaelőadásra a veronai arénába, csináltattam neki platinaláncot, pici, lakat alakú medállal, amibe a neveink kezdőbetűjét vésettem bele. Talán egyszer, egy őszinte pillanatában mondta ki a lényeget: hogy ő úgy érzi, ezzel a család-dologgal nem valósította meg önmagát.”
Néztem a gyorsétterem üvegfala előtt elsuhanó autókat: “Azért biztos te is hibáztál. Nem hiszem, hogy mindebből az égvilágon semmit nem láttál előre.”
“Voltak jelek, de olyan hamar teherbe esett, és annyira cuki volt az elején, hogy tényleg elbűvölt. Valahogy belecsúsztam ebbe a házasságba. És igen, én is hibáztam. Az utolsó másfél évben például megcsaltam. Nem bírtam szex nélkül. Persze lebuktam. Akkor rakott ki hivatalosan, de szerintem én már az első gyerekünk születése előtt ki voltam rakva.”
“És most mi van?” – most néztem rá először egyenesen, kérdőn.
Úgy mosolygott rám, mint aki már nem vár az élettől semmit. “Mondtam már, ti nők azt hiszitek, hogy mi ebbe nem döglünk bele. Pedig igen.
Elvették a gyerekeimet az életemből. Nem látom őket reggel kócosan ásítani, délután hazajönni az iskolából, este fogat mosni.
Ráadásul a nejem így, egyedül pláne nem tud mit kezdeni velük. Vagyonokat költ bébiszitterre, vagy rám dobja őket – így is minden hétvégén velem vannak. Szegények teljesen össze vannak zavarodva. Norbikához a múlt héten kellett SOS átrohannom, mert nekiesett az anyjának, és verni kezdte. Egy kilenc éves gyerek! Széttört mindent a szobájában. Azóta pszichológushoz hordjuk.”
“Ez egy komplett tragédia” – állapítottam meg.
“És azt hiszed, egyedi eset? Tudod, hogy hány negyvenes, jól szituált barátom csinálja ezt jelenleg végig ugyanígy, vagy pepitában? Üdv a magyar átlagválások világában. A legrosszabb az egészben az, hogy úgy érzem, átvertek. Nyolc év házasság után itt vagyok egy életre szóló csapdában. Mert a fiaim 6 és 9 évesek, még vagy 15 évig szükségük van rám. Az exnejem meg azóta egyre rosszabb: tiszta pszichopata. Már 120 kiló, tömi magába a Pilótakekszet, engem elmond mindennek, és arról álmodozik, hogy majd most fogja megtalálni az igazit. Családot akartam, és igen, lehet, hogy hibáztam, de odatettem magam. Mégse volt elég, mégis ez lett belőle. Fogalmam sincs, hogyan jövök ki ebből.”
“Talán egy szakemberrel” – én is kerestem a szavakat, ez jutott eszembe.
Rám röhögött: “Ja, van egy szakember, aki egyszer tutira segíteni fog rajtam. Sírásónak hívják.”
Az étterem előtti parkolóba akkor fordult be egy autó, és kiszállt belőle egy négytagú család. Apa, anya, két kicsi lány. A megtestesült tökély. Elmélyülten néztük őket. Egyikünk sem szólt egy s",
type: "GET",
success: function(response) {
$("#galleryContent-0").html(response);
},
error: function(xhr, status, error) {
console.error("Hiba történt: " + error);
}
});
});
