Hogyan intéztem el három óra alatt azt, amit három perc alatt kellett volna?
Esterházy Péter Tiszán innen, Dunán túl című regényéből Gothár Péter 1986-ban készített filmet, ami nagy hatással volt rám. Sokminden más mellett, ami egy filmelemzés tárgya lenne, megragadt bennem egy szó: portásország. Tudniillik, a nyolcvanhatos (későkádári) Magyarországon a legfontosabb ember, a portás volt. Ma úgy mondanánk: recepciós. Az az ember, aki feltartóztat, fejébe csapja a tányérsapkáját (hatalom szimbóluma, a kisember koronája), és hivatalosságának teljes tudatában teszi fel értelmetlen kérdéseit. Amikor a nyolcvanhatos filmszemlén az erkély lépcsőjére zsúfolódva néztem meg a filmet, éreztem, hogy ez az! Portásország! Ezt éreztem, ez fojtogatott, mind a húsz addigi évemben, a hivatalosság ostoba fennhéjázása, a csuklóztatás,
Hogy én minden módon egy ilyen retirált ávósnak kell smúzoljak, aki nyugdíjkiegészítésként odaül egy üvegbódéba és ostobaságokat kérdez.
Anyám a Rádióban dolgozott, s én gyakran látogattam ebédidőben. Még nem voltak beléptetőkapuk, csupán a portás bácsi. Ismert arcról, csak biccentenem kellett, beengedett. S mivel néha arra vitt a dolgom, egy oldalsó kijáraton, a Múzeum utca felé surrantam ki. Biccentettem, biccentettek. Ennyi. De aztán jött az a senki, aki valakinek képzelte magát.
A nagyhatalmú portás kifejtette, hogy itt csak személyautóval lehet kimenni, gyalogosan nem. Most hozott rendeletet egy még nagyobb hatalmú, valószínűleg öltönyös csinovnyik. Hát jó, köszönöm, de most már az utcán vagyok, majd legközelebb. De emberünknek ez nem volt elég.
Vicces is lehetett volna, de nem volt az. Kísértetiesen ugyanez megtörtént pár évvel később Budaörsön, a repülőtéren. De ott már pisztoly is előkerült. Lelőttek volna.
De hát ez még a rendszerváltás utáni első évtizedben történt, gondoltam, alakul ez majd, szépen. Átfordul majd a szemlélet, na. A hatalmi téboly helyét csak átveszi a szolgáltatói ethosz. Volt is néha ilyen érzésem, de sajnos, azok maradtak a kivételek.
Nézzük, hogy fest a szolgáltató állam egy átlagos, mondjuk a mai napon. Reggel vérvételre vittem népes családomból a fiúgyermeket. Rendesen bejelentkezünk a recepción, bemutattuk a beutalót, TAJ kártyát, lakcímkártyát, kaptunk sorszámot. Csak azt felejtették el közölni velünk, hogy nem működik a sorszámhívó, tehát nyomozni kell, ki az előttünk lévő szám tulajdonosa. Abszolváltuk a feladatot.
Gyermek nagy, egyedül bemegy. Majd kijön: kell a TAJ kártya és lakcímkártya. Elmerengek, minek? A recepciós ellenőrizte, azért kapott sorszámot. Egyik okmány sem alkalmas személyazonosításra, a beutalón meg rajta van a TAJ szám és a lakcím is. Kint áll a sor, és páciensenként negyed perc ezzel a kártyázással megy el. Kb. száz embertől veszik le a vért egy délelőtt. Az huszonöt perc. Egy és egynegyed óra egy héten, kb. öt óra egy hónapban. Hatvan óra egy évben. Másfél hét. Feleslegesen. Kifizetve. Országosan felszorozva ez az apróság is milliós tétel.
Azután otthon még egy teendő: fogszabályzásra időpontot kell foglalnom. Nyolc órakor neki is állok. A fogorvos szerint a SOTE Gyermekfogászati Klinikát kell hívnom. Hát hívom őket. Nem veszik fel. Edzett magyarként nem adom fel. A rohadt multi által működtetett távközlési hálózat teszi a dolgát, amint foglaltat jelez, tárcsázom újból, üzembiztosan kapcsol. És üzembiztosan nem veszik fel. A negyvenedik alkalommal felveszik, majd a hölgy közli, hogy rossz számot hívtam, de átkapcsol a Madarász utcába. Ott, aki felveszi, csodálkozik, honnan tudom a számát. Sehonnan, úgy kapcsoltak. Márpedig mi nem tartozunk a körzethez. Jó, akkor legyen szíves, mondja meg, hogy akkor nekünk hol kell jelentkezni? A válasz: nem tudja.
Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy ez nem a jó válasz, mert igenis tudnia kellene. Én vagyok az állampolgár, nekik fizetem az adót és a TB-t, tessék megmondani, kinél jelentkezzek azon a havi egyetlen napon, amikor ilyen előjegyzéseket egyáltalán intéznek. Nekik ilyen adat nincsen a birtokukban. Mondja olyan öntudattal, hogy megirigylem tőle.
Márpedig nem. Miután lepattint, keresőszavakkal próbálkozom, de értelmezhető találatot nem eredményez. Gyermek fogszabályozás körzetek, körzeti ellátás, stb. nem ad ki semmit. Megpróbálom az EMMI honlapját. Sehol semmi, de hoppá, van ügyfélszolgálati telefonszám. A menü meghallgatása végén az “egyéb kérdések” menüt választom és érzem, vesztésre állok. Az ügyfélszolgálatosnak fogalma sincsen. De hirtelen eszébe jut, hogy átkapcsol valahova, ahol „jobban tudják”. Megtörténik. Persze semmit sem tudnak, kínomban elkezdem magyarázni, hogy hát tudja, én vagyok az állampolgár, aki ezt az egész hóbelevancot üzemelteti TB befizetések és adó formájában. Nem hatja meg.
Az idő megy, csak havonta egy délelőttön lehet jelentkezni, tehát a helyzetet meg kell oldani. Próbálkozzunk a polgármesteri hivatallal, hátha ott tudják. A hivatalban két gizikét is kapcsolnak, de egyikük sem veszi fel a telefont. Nyilván fontosabb dolguk van. De a remény (Nagyezsda) hal meg utoljára, hívjuk fel a fogorvost, aki a beutalót adta. Pikk-pakk felveszi, elmondom, mi a bajom, megígéri, hogy utánanéz, visszahív. Kis szusszanás, addig mást intézek, hamar csörög is a telefon. Egy másik cím a jó: Rottenbiller utca, azt hívjam. Megköszönöm. Az első valódi segítség, így fél tizenegy tájt. Kicseng. Foglalt. Kicseng. Foglalt. Ez harminckétszer (híváslistából ellenőrizve). Felveszik. Rákérdeznek, hol lakunk, mire kiderül, hogy nem tartozunk oda. De hát most mondták. Rosszul mondták. És akkor nekünk hova kell menni? Azt nem tudja, nézzem meg az interneten.
Márpedig ő nem tud segíteni. Rám csapja a telefont. Szomorúan visszahívom a fogorvost, az egyetlen aktort a történetben, aki igazán segítőkész volt. Elképed, márpedig ez így van, XY doktortnő mondta, hivatkozzak rá, ne hagyjam magamat lepattintani. Hívom még egyszer, nem hagyom magam lepattintani. Újból erősködik, hogy nem, erre mondom, hogy de. Végül én győzök, talán belefáradt, felkapcsol. Kapok időpontot. Tizenegy óra.
Ennyi lenne a sztori. De van egy vörös farok is. Miután elégedetten elkortyoltam egy kávét a diadalra, a fogorvos hív: mégsem jó a cím, sajnálja. Erre mondom, már van időpontom. Jó, akkor ne is bolygassuk, és sok szerencsét kíván. Itt már tényleg vége van a mai történetnek, persze január tizedikén még kíváncsi leszek, kipenderítenek-e.
Mindez az én magánnyomorom lehetne, de nem az. Tegye fel a kezét, akinek nem volt soha hasonlóan bizarr története a Magyar Szolgáltató Állam berkein belül!
Itt arra ment el három óra, hogy egy triviális információ hiányzott. Apróság, de pont ez az apróság kell ahhoz, hogy egy állami szolgáltatást igénybe lehessen venni. Ahogy az elhíresült viccben van:
Hát igen, ha az a cél, hogy megkíméljük az egészségügyi kapacitásokat, akkor kétségkívül ügyes húzás az információ visszatartása. De gyanítom, sima hanyagság, nemtörődömség. Vagy még ennél is rosszabb. Maga a rendszer. Megmondom hogyan gondolom. Nem először tapasztalom, hogy a magyar államigazgatás internetes felületei, hümm hümm, nem éppen ügyfélbarát módon működnek.
Az online pályázatbeadások rendre összeomlással végződnek, nincs választás leállás nélkül, stb.
És ez talán az állam züllésének a leképezése. Mert nem kell elrugaszkodott fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, hogy megy nálunk (túlárazva) egy állami informatikai rendszer kiépítése
Tisztességes tesztelés, nincs, az ügyfélközpontúság nem szempont. Emlékezzünk csak a Tarlós-éra elektronikus BKK jegy fiaskójára, az elég nagyot szólt.
És ha már züllés. Nem tudom, csak nekem tűnt fel, hogy az állami intézmények által küldött levelek döntő többsége amellett, hogy érthetetlen, az elemi udvariassági formulákat sem alkalmazza. Rendre elmarad a megszólítás, az állampolgár iránti alapvető tisztelet kifejezése is, mint a régi szép kádári időkben.
Az a szomorú, hogy az állampolgár már meg sem sértődik azon a mosdatlan hangnemen, ahogy a hivatalok levélben kommunikálnak vele.
Igen, a szolgáltató állam. Ez a vízió lebegett a szemünk előtt a rendszerváltáskor, de ebből soha-soha nem lett valóság. Nem fordult át a szemlélet, az adófizető sosem vált megrendelővé, az állam sosem vált szolgáltatóvá. Maradt az alattvaló-kegyúr viszony, amit látva ne is csodálkozzunk mindazon, ami még történik ebben a hazában.
Portásország reloaded.