SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Csányi Vilmos: az egyszemélyes közösségek felé tartunk

A család felbomlásáról, a hazai közösségek válságáról és a megoldásokról is kérdezzük a magyar etológia atyját.

Link másolása

A dolgozószobájában fogad az író-etológus professzor, rengeteg könyv között, és egy Janka névre hallgató pumi-husky egyéves keverék próbál velem azonnal barátkozni. Kicsit még nevelésre szorul, de azt gondolom, a legjobb kezekben van...

– Az állatoktól haladjunk az emberek felé, vagy fordítva?

– Ne gondolja, hogy az a fontos, miben hasonlítunk az állatokhoz. Köztudott, hogy nagyon sokban, az ember és a csimpánz génállományában mindössze 1,5 százalékos a különbség, sokáig lehetne sorolni a hasonlóságot. Én sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy miben különbözünk, különösen, ami a viselkedést illeti. A nyelvet, az absztrakciós képességet, a közösségformálás adottságát, a fantáziát és még sorolhatnám.

– Mindenki tisztában van ezekkel az emberi értékekkel?

– Akik politikai vezetésre vállalkoznak, meg kellene érteniük azt, hogy miképp függ össze az emberi természet és a kultúra.

Az ember veleszületett képessége az, hogy rendszerszervező képessége van, azaz képes arra például, hogy közösségeket hozzon létre. A közösségeket három dolog tartja össze: tagjaik közös akciókat szerveznek, vannak közös hiedelmeik, és közös szociális konstrukciókat alkotnak. Amennyiben ez a három dolog megvan, létrejön egy negyedik – a közösséghez való hűség. Ez így együtt már kultúrát hoz létre. Természetesen az, hogy milyen közösségek, milyen kultúrák jönnek létre, abban óriási variabilitás van, de az a tulajdonság, hogy ezek létrejöjjenek, hogy ebben a folyamatban részt vegyünk, mindannyiunkban megvan.

Névjegy

Csányi Vilmos etológus, humánetológus, az állati és az emberi viselkedés első számú hazai szaktekintélye. Prima Primissima és Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúciókérdései.

1958-ban vegyészként diplomázott az ELTE-n, majd a Budapesti Orvostudományi Egyetem Orvosi Vegytani Intézete munkatársa lett. 1973-ban visszatér az ELTE-re, ahol felkérik, hogy szervezze meg a Természettudományi Kar magatartásgenetikai laboratóriumát. Később ebből nőtte ki magát az etológia tanszék, amit egészen 2000-ig vezetett. A mai napig etológiát, humánetológiát, magatartásgenetikát és rendszerelméletet oktat.

– Az mindegy, hogy egy közösség mekkora?

– Egyáltalán nem. A közösségek méretének van biológiai optimuma, egy emberpár, vagy leginkább a család. De úgy tűnik, jól működő közösségeket hozhatnak létre 30-40 főből is. Az emberben olyan erős a közösség utáni vágy, hogy valamiféle kötődés kialakulhat milliós létszámnál is, mint a nemzet vagy akár Európa. A közösséghez tartozás érzése pedig változó erősségű, a hűségfaktor, az önérdek feláldozásának értéke szintén. Egy százas skálán is lehetne ábrázolni, jobbára persze valahol az alsó tartományban mozogna.

– Egy cég nevezhető közösségnek?

– Nem, az más, inkább szervezetnek nevezném. Van, amiben hasonlít hozzá, de például célja van, azért hozták létre, hogy profitot termeljen, a terepe a piac. A közösség másképp jön létre, másképp működik.

"
Ráadásul a piac az egy szubkultúra, a társadalomnak csak egy szelete.

Sosem értettem egyet azokkal, akik szerint verseny és a piac mindent megold, az ember életében a verseny, a győzelem a fő hajtóerő. Annak idején volt is egy vitacikkem erről, azokról a csirketenyésztőkről írtam, akik a verseny következtében végül sokkal kevesebben maradtak a piacon, sokkal hatékonyabban, többet termeltek, mint korábban, tehát a verseny látszólag hasznos volt, mivel azok maradtak talpon, akik a legtöbb csirkét tudták tenyészteni. Na de ez csak egy szempont. Mi lett azokkal, akik kihullottak a versenyből, az ő sorsuk mi lett? Pénzt, egzisztenciát tettek fel erre, végül mégis elbuktak, velük mi lesz? A piac és a verseny nem az élet értelme – fontos, mint ahogy a vásárlás is az, de önmagában nem nagyszerű.

csanyi

– Amerikában pedig egy társadalom épül erre, hogy nem baj, ha elbuksz, kezdd újra, másban jobb leszel.

– Én éltem egy ideig az USA-ban, vannak nagyon élhető helyek New Yorktól San Franciscóig. De főleg vidéken vannak borzalmas helyek, ahol nem épp a könnyű újrakezdésről szól az élet.

– Amit mondott, pesszimistán hangzik. Ön szerint szétesőben vannak ezek a kultúrák, ezek a közösségek?

- Igen, ez egy érzékelhető folyamat, ahogyan

a kultúrák kisebb közösségekre esnek szét. A politika pedig azzal él vissza, ami minket összeköt. Amikor nemzetről, országról beszélnek, arról, hogy miben vagyunk egységesek. Hát, sokszor még a nyelvben sem, pedig ez az, ami a legtöbbünket összeköt azért.

– Azért jobbára az oktatás felel meg az értelmiség, nem?

– Egyáltalán nem tartom ördögtől valónak a közoktatásban a központosítást. A közösségi összetartozás érzését erősítendő a gyerekeknek hasonló kategóriákon, hasonló utakon kell keresztülmenniük. Az előző rendszer például a szlogenjei ellenére erősen közösségellenes volt. Hadd említsek egy példát: a hatvanas években a házak alagsorában rengeteg fűtött, ám kihasználatlan helyiség volt. Egy idő után az emberek észrevették, hogy ezek kiválóan alkalmasak különféle klubok helyszínéül. Viszonylag gyorsan mintegy 2000 klub kezdett működni az országban. A hatalom egyáltalán nem tudott mit kezdeni velük, pedig teljesen ártalmatlanok voltak, egyszerűen valami értelmes dolgot akartak csinálni együtt az emberek. Be is tiltották őket sorban. De azt se szerették, ha a KISZ alatt akartunk volna valami értelemeset létrehozni.

– A családok felbomlása mióta tart?

– Nagyon régi folyamat. Még az ipari forradalom volt az, amely elkezdte szétbontani őket. Eleinte együtt dolgozott a család, aztán hazaküldték a gyerekeket és a nőket, mondván, hogy nem valók a munkahelyre.

"
A vállalat ritkán családbarát szervezet.

De mondok egy másik példát. Egy céget meggyőztek arról, hogy engedjék be a kutyákat a vállalat területére. Több dolgot is mértek, de a legfontosabb az volt, hogy jelentősen csökkent a konfliktusok száma. Sőt, amikor a kutyák elmentek már, még utána is sokáig alacsony szinten maradtak.

– Mi befolyásolhatja még a közösségek kialakulását?

– Ausztriában egy urbánetológiai intézet kutatása nyomán az derült ki, hogy nem mindegy, hogy vannak a lakóházak elrendezve. Egy lakóparkban nagy volt a fluktuáció, jöttek-mentek az új lakók, a legtöbbjük hamar továbbállt. Ekkor más elrendezést javasoltak az építtetőknek. Itt ugyanis a házak izoláltak voltak, külön kijárat, kapu, kert, a lakók nem ismerték egymást, még a közvetlen szomszédokat se, a gyerekek nem játszottak együtt. A következőt már úgy építették meg, hogy nagy, közös kert volt, több háznak volt közös bejárata, volt hely a közösség kialakulásának.

– Van, aki ettől hideglelést kapna...

– Elhiszem. De mégis formálja a közösséget. Egy nagyon jó leírást olvastam arról, hogy cigány közösségek hogy építkeznek, ha hagyják őket úgy, ahogy maguk rendeznék el a házaikat. Úgy építik meg őket, hogy az ajtók egy közös térre nyíljanak.

Az asszonyok korán reggel kimennek ide, és tíz percig ordenáré módon szidalmazzák egymást, majd mintha mi sem történt volna, megy tovább a nap, és csodák-csodája, a nap további részében már nincsenek konfliktusok.

Japánban egy cég bevezette azt, hogy a főnök vagy főnökök képét egy messze lévő helyiségben, mondjuk a folyosó végén a wc-ben helyezték el. És ott lehetett velük kiabálni, mi több, le is lehetett köpni őket. Így is lehet konfliktust kezelni, vagy megelőzni.

csanyilapos

– Sokan mondják, hogy szerte a világon atomizálódnak a közösségek. Miért?

– Említettem, hogy az ember közösségformáló készsége nem tűnik el. A mostani világ azonban olyan, hogy 50-féle helyre kell mennünk hivatalból, és egyik sem közösség. Cég, iskola, posta, bolt, ezer más hely.

"
Megjelenik az egyszemélyes közösség. Majd én kiválasztom magamnak az akciót, a hiedelmet, majd én hűséges leszek magamhoz.

Az egyszemélyes közösségek populációját láthatjuk most.

Nagyon izgalmas, hogy például az interneten egy-egy érdekes dolog, egy mém miért terjed olyan megállíthatatlanul gyorsan. Épp ezért: az egyszemélyes közösségeken söpör végig, nincsenek közösségek, amelyek megállítsák.

– Épp akartam kérdezni, hogy az internet mennyire közösségformáló. Mi is egy közösségi oldalon tesszük közzé ezt az interjút.

– A közösségképzés adottság – az ember olyan, ha ezt megpiszkálják, akkor reagál rá. Azonban az igazi közösségek kialakulásához több generáció kell. És jóval erősebbek is a kötelékeik. Az internetes csoportok nem ilyenek. Ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor azt mondanám, hogy olyan, mint az ételhez képest a csipsz. Az éhség elűzéséhez az kell, hogy megteljen a gyomrunk, emelkedjen a vércukorszintünk, és rágjunk. Csipszet is rághatunk egész este... Ráadásul a virtualitás miatt sokszor nem valódi emberekkel futunk össze. Sok chatszobában már 15-20 százalékban programok vesznek részt a társalgásban.

– Miért okozhat mégis függést?

– Sok minden okozhat függést. A futás, a vásárlás, a munka. Közös bennük, hogy ha megakadályozzák, elvonási tünetek lépnek fel, mert agyi endorfin termelődik, és ez megszűnik. Ez is hasonló. Tudja, mennyit néznek a magyarok tévét? És hol állunk ezzel a rangsorban?

– Sokat és elöl? Szerintem 5-6 órát biztosan...

– Igen. És van egy populáció, amely voltaképp az összes szabadidejét a tévé előtt tölti. Ez veszedelmesen hangzik, de nézhetjük más szempontból is. Minden kultúrában megjelenik valami olyan forma, amely leköti az aktív korosztályok fölös energiáit – ilyen például Indiában a jóga.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy nálunk ez a tévézés?

– Pontosan. És egyre inkább majd az internet. Előttem van az a képsor, amelyen egy rendőr ezekkel a szavakkal küld haza egy utcai verekedésnél egy fiatalt: menj haza a tévé elé!

"
A nyugati társadalom az agressziót – amely egyébként jelentősen lecsökkent az evolúció során – úgy vezeti le, hogy az embereket beülteti a tévé elé.

– De hát a médiát épp azért szokták bírálni, mert sok erőszakot ad.

– A híradó, a filmek azt mutatják be, hogy milyen lehetne a világ, ha erőszakos lenne. Ezzel ültetik oda az embert a tévé elé. Kérdés persze az, hogy ez a kultúra ad-e választ azokra az alapkérdésekre, hogy honnan jövök, hová megyek, ki vagyok? A görög drámák vagy Shakespeare az agresszió és az erőszak gyakori ábrázolása mellett azért válaszoltak erre is...

"Az ember az egyik legbékésebb állat"

"Ha mondjuk egy városi buszt 150 felnőtt, egymást nem ismerő csimpánzzal töltenének meg, a végállomásra már valószínűleg egyik sem érkezne meg élve. Ilyen mértékű zsúfoltságot nem lennének képesek agresszió nélkül elviselni, és ekkora tömegben agressziójuk tömegverekedéssé és gyilkossággá fajulna. Sokan úgy érzik, éppen a média hatására, hogy állandó agresszív fenyegetettségben élnek, és életük tele van agresszióval. Ez azonban csak a látszat, a média csalása. Az ember az egyik legbékésebb állat, az agressziós cselekedetek száma naponta, egy főre számítva egészen biztosan az embernél a legalacsonyabb a primáták között."

Csányi Vilmos: Az emberi természet

– A politikának milyen a viszonya a kultúrához?

– A politika nem más, mint erőforrás-elosztási mechanizmus a kultúrán belül. Egyelőre az elosztásra nincs tökéletes megoldás. Egyenlően ugye, nem lehet, ez már eddig is szörnyűségekhez vezetett, a kapitalizmusban pedig a hatalmat kontrollálják csak, az anyagi egyenlőtlenségeket nem. Az egyik verzióban a hatalom szerez egyre nagyobb anyagi lehetőségeket magának, a másikban pedig a pénzen lehet hatalmat vásárolni. Az a rendszer optimális, ahol az anyagiak és a hatalom elosztása egy közepes szinten valósul meg. Én azt hiszem, hogy technikailag az megvalósítható, hogy a legalsó rétegek is megkapják a létminimumot.

– Azért egyre több helyen megkapják, nem? A történelem korábbi korszakaihoz képest legalábbis.

– Érdekes, hogy ma már egyre többször fordul elő az, hogy nem engedjük éhezni a világ másik felén élő embertársainkat, akikhez pedig tulajdonképp semmi közünk nincs. Segélyszállítmányok kelnek útra, akciók, kampányok zajlanak több ezer kilométerre élő emberek megsegítéséért.

"
Kiderült mára, hogy a globalizáció egyik eredménye az, hogy van olyan, hogy emberiség.

Ez egyfajta kulturális evolúció. A törzsi felfogástól eljutottunk az emberiséghez tartozás ideájáig. Hogy hétmilliárd ember egy fajt alkot, globális közösséget.

– Ez együtt jár az emberiségnél kisebb közösségek felbomlásával?

– A nemzetállam eszméje már rég bomladozik, mint ahogy más közösségek is. De ezt a folyamatot látjuk az Európai Unió kontra tagországok vitában is. Ha emlékszünk a tanulmányainkra, az archaikus közösségben 3-4 család állt össze egy bandává, ezek aztán egy törzset alkottak. Rájöttek, hogy felesleges ötszázan jelen lenni egy gyűlésen, ahol döntenek valamiről, elég, ha küldötteket delegálnak, akik képviselik az érdekeiket. De ők a saját, a család és a törzs érdekeit is képviselik egyszerre, így az egyeztetés bonyolódik, alkalmi vagy erősebb szövetségek köttetnek, majd felbomlanak. De ez egyébként nemcsak a közösségekben, a szervezetekben is végbemegy.

photo

– Magyarország merre tart a közösségek szerveződésében?

– Nem jó irányba. Az egyszemélyes közösségek populációja irányába. De, mint az elején említettem, a közösségellenes politika nem most kezdődött...

– Ha három dolgot kéne mondania, amely a jó irány felé fordítaná az országot, melyek lennének azok?

"
Az alapfokú oktatás javítása, az alapfokú oktatás javítása, az alapfokú oktatás javítása.

– Ennyire ezen múlna minden?

– Igen, azt hiszem. Nézze, annak idején, a nyolcvanas években Finnországban – amelyet mindig az oktatásáért dicsérünk, és valóban a finn diákok a nemzetközi összehasonlításban is rendre az élen végeznek – a gazdaság válságjelenségeket kezdett mutatni. A kormány rögtön nem tudta megmondani, mi az oka a csökkenésnek, és így azt sem, hogy mi a megfelelő lépés, de mindenesetre úgy döntöttek, hogy az oktatásra jutó költségvetési pénzt megemelik 40 százalékkal. Abból baj nem lehet.

– Értem. De ha még említene két területet...

– Az oktatás olyan, hogy nemhogy azonnal, de még 5 év múlva sem hoz látható eredményeket. 20-30, de akár 40 év is eltelik, mire beérnek a változtatások. Nos, ez lenne a másik, amit érdemes lenne megtanulnunk: hogyan lehet hosszú távra, akár 40 évre vagy még többre előre gondolkodnunk.

– Nehezeket kér... Mi lenne a harmadik?

– Az ausztrál egészségügyi rendszer átvétele. Akár egy az egyben. Azt ugyanis ne várjuk, balgaság is lenne, hogy mindenkinek egyenlő esélye lesz a gyógyulásra. Ilyen sohasem lesz. Ausztráliában úgy működik az egészségügy, hogy a biztosítást mindenki fizeti, de csak alapellátásra jogosult. Ha ennél többet akar, akkor pluszban kell fizetnie. Mondjuk, ha gyors műtétet akar, mert minden héttel vagy hónappal csökken a gyógyulás esélye, akkor eldöntheti, hogy megéri-e neki várni, amíg sorra kerül az alapellátásban, vagy kifizet 100-1000 dollárt, és másnap megműtik. Egyszerű és működik. Ilyen ugyanis viszonylag kevés esetben fordul elő az életünkben. A vizitdíj viszont, amelynek nagy részét visszatéríti a biztosító, arra való, hogy csökkentse a látogatószámot. Ezt itthon nem hangsúlyozták eléggé. Ausztráliában is kísérleteztek azzal, hogy változtassanak rajta, de emelkedett a látogatószám. Visszaálltak arra, hogy el kell menni visszaigényelni a pénzt a biztosítóhoz, és rögtön megint lecsökkent. Ez is ilyen egyszerű. Az emberek nem szeretnek kétszer sorban állni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: