KULT
A Rovatból

Amikor még egész nyáron 100 forintért láthattad a kedvenc zenekaraidat – A Zöld Pardon története

Idén lesz 10 éve, hogy bezárt a legendás szórakozóhely, ahová egy egész generáció járt bulizni. Egykori stábtagok, fellépők és törzsvendégek segítségével idéztük fel a ZP fénykorát, majd a kényszerű költözés és a megszűnés időszakát.

Link másolása

Ha megkérdezzük a mai 30-as és 40-es korosztályt, mi volt a törzshelyük a 2000-es években Budapesten, aligha találunk olyat köztük, aki ne említené az elsők között a Zöld Pardont.

A leghosszabb nyári fesztiválként reklámozott helyen kezdetben ingyen, és később is fillérekért lehetett megnézni gyakorlatilag az összes jól menő magyar zenekart.

De hogyan tudtak fejleszteni ilyen alacsony jegyárak mellett, miért nem jellemző ma már sehol ez a modell, és van-e bármi esély arra, hogy egyszer még újranyit a ZP? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Fapados kezdetek, villámgyors berobbanás

„Miután először felmerült, hogy létrehoznánk az akkor már évek óta működő Nincs Pardon szórakozóhely szabadtéri változatát, és elkezdtünk arról tárgyalni, hogy bérbe vennénk a Petőfi híd melletti területet, szinte senki nem hitt abban, hogy ez az ötlet sikeresen megvalósulhat. Amikor építész barátainknak megmutattuk a helyet, hogy ide szeretnénk kiszolgáló pultot építeni, csodálkozó tekintettel kérdezték: de Zsuzsi, ki fog ide járni? Én meg azt mondtam, mindenki” – idézi fel az indulást az egyik alapító, Kővári Zsuzsanna.

A jóslat bevált: bár eleinte csak a „nincspardonos" törzsvendégeiknek akartak egy szabadtéri helyet csinálni, a gyékényen heverészés, az ingyenes koncertek, a laza és barátságos környezet hirtelen nagyon sok embernek lett a kedvence. Eleinte nem is tudtak olyan ütemben fejleszteni, amilyen ütemben nőtt a vendégszám: évekig teltek úgy a nyitóbulik, hogy mindhárom tulajdonos végigpultozta az estét, mert az emelt létszámú kiszolgáló személyzet is kevésnek bizonyult.

Hasonló emlékei vannak a ma a Budapest Park vezérigazgatójaként dolgozó másik alapítónak, Pálffy Andrásnak is, aki a megnyitó idején épphogy elmúlt 23 éves. Volt ugyan már némi tapasztalata klubüzemeltetésben, egy ZP-hez hasonló volumenű helyszín működtetéséhez azonban saját bevallása szerint közel sem elegendő. „Egy valódi zöldmezős beruházás lett ez, ahol a helyszínt, a folyamatokat, a márkát a nulláról kellett létrehoznunk. Inkább a lelkesedés lendülete vitt előre, mint a szakmai tapasztalaté” – fogalmaz.

Akkori üzlettársaival, Kővári Zsuzsannával és az azóta sajnos elhunyt Munkácsy Beával úgy állapodtak meg, hogy közösen, egyenlő részben finanszírozzák a helyet. Pár százezer forint volt az indulótőkéjük, egy barkácsáruházas kocsibeállót alakítottak át pulttá és raktárrá, egy „gördülő illemhelykocsit” béreltek, és egy sátorban volt a grillkonyha.

„Hihetetlen időszak volt a következő pár év, 0-24-ben a ZP-ben voltam, egy függőágyban, néha csomagtartóban aludtam pár órát”

– emlékszik vissza.

Az első években Kővári vitte a cégvezetés adminisztratív részét és a vendéglátás személyzeti ágát, Pálffy pedig a műszaki kialakítást, üzemeltetést, a programot, a készletezést, a portairányítást és az üzletvezetést. A marketingkommunikáció ekkor még kimerült évi egy, faxon a Pesti Estnek küldött 1/8-os, szöveges hirdetésben.

„Tényleg iszonyú kemény volt, ráadásul az akkori Budapest épphogy kezdett kikeveredni a 90-es évek vadkapitalizmusából, ami sok nehézséget okozott. Nagy kihívás volt az akkori körülmények között kordában tartani a dolgokat, olykor nem is annyira sikerült. Aztán az évek során sokan csatlakoztak hozzánk szervezőként, vezetőként.

A teljesség igénye nélkül kiemelnék néhány nagyszerű kollégát: Márton Andrist, Szepesi Matyit, Hamza Gergőt, Tihanyi Attilát, Ángyán Andrást, Munkácsy Zsoltot, Nagy Levit, Bulyovszky Lalit, Pálffy Lacit, Berzsán Ferkót, Wirsching Vikit, Juga Ronit, Czincz Tomit, Halász Petit, Barna Andit, Zsiga Zolit, Lengyel Barbit, Szabó Mónikát, Kamarás Péter Dzsót, Stubán Ágit, Kubinyi Gergőt, Szomodi Zsoltit, Gellér Zsoltit, Miskei Dalmát, Nándori Mikit” – teszi hozzá Pálffy András, aki szerint a tizenhárom Goldmann György téri szezon alatt több ezren fordultak meg munkatársként a ZP-ben, a vendégek számát pedig megbecsülni se tudja, de egészen biztos benne, hogy több millióan voltak.

A helyszínt Munkácsy Bea szúrta ki, aki arrafelé lakott, és kutyát sétáltatott a ZP melletti, később sherwoodi erdőnek becézett területen. Ezt nézték meg, mint lehetséges opciót, amikor rátaláltak a híd felhajtója által határolt, nagyon durván elhanyagolt és ijesztő alakokkal teli területre. A „szipusok” ugyan maguktól elköltöztek innen az építési anyagok helyszínre szállításakor, de ezután is bőven adódott megoldandó probléma. Erre Pálffy András így emlékszik vissza:

„Amikor elkezdtük az építkezést, áramot kellett intézni, de csak közvilágítási hálózat volt. Vizet kellett szerezni, de csak locsolóhálózat állt rendelkezésre. Új helyi infrastruktúra kellett. Akkor láttam először földkábelt, amikor a belső hálózat kiépítéséhez mentem anyagokért.

Ki kellett találnunk, mi minden kell ehhez az egészhez, aztán építeni kellett, csapatot verbuválni, árut beszerezni, kialakítani a választékot, árakat, majd meghívókat készíteni. Tulajdonképpen ugyanazt kellett csinálni, mint azóta is, csak nemigen volt hozzá segítség, se saját tapasztalat. Nem volt a mai értelemben vett web – ez még a telefonkönyv, a lexikonok és a tudakozó időszaka volt, amelyeknek egy ilyen projektben nem sok hasznát vettük.”

Egy törzsvendég a ZP-ről

„Volt három hely, melyet akkoriban a budai Bermuda-háromszögnek hívtunk. Általában a Platán presszóban kezdtük az estéket az Erzsébet híd budai hídfőjénél, onnan mentünk át megfelelő alapozás után a Ráckertbe, vagy a Zöld Pardonba, esetleg mindkét helyre” – meséli Beregi Tamás író, aki Egyetleneim című könyvében is megörökítette az ezredforduló körüli Budapest éjszakai életét.

Szerinte a megnyitásakor abszolút hiánypótló színfoltnak számított a ZP, addig nem igazán voltak olyan fesztivál-hangulatú szórakozóhelyek, ahol szabadon lehetett a fűben heverészni, iszogatni és koncerteket hallgatni, miközben maga a hely mégis organikus kapcsolatban van a várossal.

Az első néhány évben rengeteget jártak oda barátaival, sokszor előfordult az is, hogy csak futólag néztek be, és ha épp nem tetszett nekik az aktuális fellépő, vagy a hangulat, továbbálltak az akkoriban a Kopaszi-gáton működő West Balkánba.

„Erre remek lehetőséget nyújtottak a bejárathoz közel sorakozó riksák, amelyekkel fillérekért lehetett közlekedni a két hely között. Maga a riksázás, főleg jó társaságban és egy sörrel, még ha ki is rázta az emberből a lelket, önmagában mágikus élményt nyújtott. Emlékszem, egy alkalommal az egyik már nem szomjas ismerősöm megpróbált meggyőzni arról egy riksát hajtó sofőrt, hogy borravalóért cserébe vigye őt hazáig, talán valahova a Szabadság-hegyre”

– idézi fel Beregi.

Miután egyre népszerűbb lett a ZP és ezzel párhuzamosan elkezdett kommercializálódni, annyira már nem tetszett neki. A kidobók és a beléptetőkapuk megjelenésével teljesen elvesztette számára a hely a kezdeti varázsát, így a költözéssel, majd a végleges bezárással kapcsolatban már nincsenek is különösebb érzelmei. „Igaz, sosem volt túl felemelő érzés átgyalogolni az üres parkon az A38 irányába” – teszi hozzá. A hőskorra viszont ma is szívesen emlékszik vissza.

Mire volt elég a 100 forintos belépő?

Eleinte még kerítés se volt, néhány vesszőből font asztal és szék alkotta a bútorzatot, illetve gyékényeken lehetett ücsörögni a fűben. Egy fedés nélküli mini pódiumon voltak a koncertek, a nyitónapon, 1999 májusában a MoonShiners zenekar lépett fel.

„A második szezon kezdete volt az a pillanat, amikor addig sosem látott mennyiségű ember rohamozta meg a ZP-t. Ekkor látványosan berobbant már a nyitónapon, mert télen úgy elterjedt a híre, hogy mialatt nem voltunk nyitva, elképesztő népszerűségre tettünk szert” – fogalmazott Pálffy András.

Erre szerinte nem igazán voltak felkészülve, innentől kezdtek rohamosan és sokszor nem eléggé átgondoltan fejleszteni, hogy kapacitásban és tartalmi téren is kiszolgálják a hozzájuk érkező tömeget. Üzletileg azonban sosem vált igazán stabillá a Zöld Pardon működése: általában szépen működött, de a színvonal emelésére nem volt lehetőség.

„A száz forintos beléptetőkapuk inkább a vendégkör minimális szűrésére szolgáltak. Bármilyen hihetetlen, amikor talán az ötödik szezonban bevezettük, látványosan javult a közönség összetétele. Azonban nemhogy az igazán komoly fejlesztésekre, de még az alapinfrastruktúrára vagy a gázsik kifizetésére sem volt elegendő, mindent a vendéglátásból próbáltunk finanszírozni. Egyik szezonban sem volt veszteséges az eredeti ZP, de azért sokszor billegett.”

Kővári Zsuzsanna emlékei szerint is kis árréssel dolgoztak, mivel arra törekedtek, hogy mindenki számára megfizethető élményt tudjanak biztosítani, sok kicsi sokra megy alapon. Akkoriban persze a zenekari gázsik, a technika bérlése, az egyéb szolgáltatások ára is kedvezőbb volt, és az első sikeres évet követően szponzorok is elkezdték támogatni őket.

„Azóta rengeteget változott a gazdasági környezet, sokkal szigorúbb rendezvénytartási előírásoknak kell megfelelni, egyre magasabbak a produkciós és egyéb szolgáltatási költségek, valamint a kockázat, hiszen egy szabadtéri szórakozóhely látogatószáma jelentősen függ az időjárástól is. Talán emiatt elképzelhetetlen ma már egy ilyen, évente 150 napon át ingyenesen látogatható kulturális helyszín rentábilis működtetése” – fejtegeti a lehetséges okokat Kővári.

Pálffy András szerint a vendéglátás önmagában sem akkor, sem ma nem tud fenntarthatóan finanszírozni egy ilyen típusú koncerthelyszínt, és ez számos ponton látható volt a működésük színvonalán. Viszont a kilencvenes években nem volt Budapesten nyári klubélet, hiszen akkoriban a legmenőbb helyek pincékben működtek, amelyek nyáron szinte elviselhetetlenek voltak. A fiatalok a Balatonra jártak bulizni, és kevésbé volt népszerű napjainkhoz képest az élő koncertre járás, inkább diszkókban bulizott az ifjúság.

„Ebből a szempontból nemcsak hiánypótló volt a ZP, amivel egy komoly piaci rést találtunk meg, hanem talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy komoly hatása volt a könnyűzenei életre. A közönség bevonzásához pedig szükséges volt az ingyenes időszakra, majd a könnyen megfizethető 100-200 forintos belépőre.”

Mindezzel együtt is úgy látja, hiába valósult meg rengeteg újszerű gondolat, számos tekintetben hiányzott a tudatosság: a fejlesztésekkel sok esetben túlságosan is a pillanatnyi igényeket igyekeztek kiszolgálni, hosszú távú vízió nélkül.

Zenészek a ZP-ről

„Már a legelső, gyékényes időszakban is sokat jártam a ZP-be, Bérczesi Robival gyakran kötöttünk ott ki. Eleinte még szinte senki nem ismerte a helyet, kicsit beavatottaknak éreztük magunkat emiatt” – emlékszik vissza Szekeres András, a Junkies frontembere.

Akkoriban a PeCsa Sörkertben üzemelt a zenekar rendszeres klubja, ahol nyaranta minden második héten koncerteztek, de Szekeres elmondása szerint a Zöld Pardon a népszerűvé válása után szinte azonnal elszívta a közönséget, mindenki oda kezdett járni. Ők is hamar stabil fellépővé váltak, minden szezonban legalább két bulijuk volt ott, ezeket tartották a nyár csúcspontjainak.

„Egyszer pont a születésnapomra esett a koncertünk, nagyon készültem rá, mindenkit meghívtam, de egy óriási vihar az utolsó pillanatban elmosta az egészet. Egy másik születésnapomat, a 31.-et viszont koncert nélkül is ott tartottam, és az volt életem egyik legjobb bulija. Úgy jött ki a lépés, hogy mindenki pont ráért, hajnalig táncoltunk a Szeparéban.”

A Junkies a kényszerű költözés után egy dalt is írt a ZP elleni hadjáratról: a Nincs Pardon című számban a mondvacsinált lakossági panaszokat figurázzák ki ironikus stílusban. Azóta is ez a zenekar egyetlen listavezető dala, minden koncertjük repertoárjának kihagyhatatlan része.

Sok emléke fűződik a Zöld Pardonhoz Jamie Winchesternek is, aki Kővári Zsuzsannát és Munkácsy Beát – vagy ahogy mindenki hívta őket, Zsuzsit és Husit – még a 90-es évekből, a Café Pardon nevű helyről ismerte, Pálffy Andrással pedig volt felesége révén rokoni kapcsolatban is állt. Később gyakran megfordult a Nincs Pardonban is, ami elmondása szerint sok zenész törzshelye volt, a szakmabeliek egyik fő találkozóhelyéül szolgált.

Mivel Hrutka Róberttel közös zenekara nagyjából a ZP felfutásával párhuzamosan indult, ők is azonnal fix nevek lettek a programban. Ezen kívül „civilben” is rengeteget járt oda, már csak azért is, mert akkoriban a Bakáts téren lakott, ahonnan csak egy rövid séta volt a hely.

„Itt mindig éreztük a törődést fellépőként: látszott, hogy fontos nekik, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Figyeltek ránk, a szakmai észrevételeinken sem sértődtek meg, inkább igyekeztek tanulni belőlük. Emiatt kialakult egy kölcsönös szeretet a zenészek és a hely között, mindig a szívem csücske volt a ZP. Egyébként a Budapest Park is ezt a szemléletet viszi tovább” – foglalja össze a benyomásait.

40 ezer zöld ruhás tüntető, 100 ezer összegyűjtött aláírás se tudta megakadályozni a költözést

Az első hírek a 2011-es szezon kezdete előtt röppentek fel arról, hogy a XI. kerületi önkormányzat rossz szemmel nézi a Zöld Pardon működését, mivel állításuk szerint egyre több lakossági panasz érkezett hozzájuk a zaj miatt. Bár erre a szezonra végül – szó szerint az utolsó percben – megadták az engedélyt, innentől folyamatosan a levegőben lógott, hogy mennie kell a helynek.

Végül tényleg így történt: hiába gyűjtöttek aláírásokat egész nyáron és tartottak tüntetést több tízezer fő részvételével szeptemberben, nem maradhattak tovább a Petőfi hídnál.

„A költözést megelőző időszak borzasztó nehéz volt mindannyiunknak, én azonban biztos voltam benne, hogy folytatni szeretném, és az új kezdettel frissességet szeretnék hozni. Konkrét elképzeléseim voltak arról, miben szeretnék egészen mást, mint ami a ZP volt” – idézi fel Pálffy András.

A költözésben és annak előkészítésében ezért már nem vett részt: a szeptemberi önkormányzati döntés másnapján megállapodott a többiekkel, hogy a továbbiakban nem lesznek üzlettársak, de azt még nem tudták, ki vigye tovább a márkát, az eszközöket, a csapatot. Végül ő engedett.

„Huzavona indult, melynek végén üres kézzel távoztam a Zöld Pardon Kft-ből, mert úgy gondoltam, hogy nem szeretnék a múltra további energiákat fordítani, inkább kizárólag a jövőre, a Budapest Parkra koncentrálok. Tehát rohamtempóban kezdtük előkészíteni a Parkot, egy merőben új vízió alapján, és közben lassan kiderült, hogy az új ZP velünk szemben, a Rákóczi híd túloldalán fog létrejönni. Azóta sem jártam ott, és ez jól is van így”

– mondta Pálffy.

Kővári Zsuzsanna máig egészen hihetetlennek tartja, hogy egy ilyen népszerű, rengeteg kulturális értéket hordozó kezdeményezést ennyire mondvacsinált indokkal zártak be. Mint mondja, akkor érezte először igazán, hogy politikai érdekek mentén bármit le lehet dózerolni.

„A tüntetésre, amit a ZP megmentésére szerveztünk, a legmenőbb zenekarok mellett 40 ezer szimpatizáns jött el, mindenki valami zöldet vett magára. Csodás és felemelő érzés volt a zöld tömeget látni, ez az egyik olyan dolog az életemben, amire igazán büszke vagyok. De sem a 100 ezer összegyűjtött aláírás, sem a tüntetés nem változtatott azon a tényen, hogy a Zöld Pardont ellehetetlenítették, egy korszak véget ért.”

A helyváltoztatás nem tett jót a ZP-nek, ugyan csak 800 méter a távolság a régi helytől, ami pár perc séta, de mégsem volt ugyanaz. A költözéskor még nem járt az 1-es villamos, tömegközlekedéssel nem lehetett jól megközelíteni, és rengeteg problémájuk volt az engedélyeztetéssel is, annak ellenére, hogy az önkormányzat arról biztosította őket, hogy támogatja a ZP Rákóczi hídhoz költözését.

Az új helyszínen mindössze két szezont ért meg a szórakozóhely. Kővári szerint a költözés, az új ZP felépítése a nulláról rengeteg pénzbe került, és a helyzetet nagyon megnehezítette, hogy az 5 hónapos szezonból másfél hónapot elvesztettek, mert nem kapták meg az engedélyeket. Ez akkora veszteséget termelt, amit nem tudtak kiheverni.

„Az sem tett jót, hogy a tulajdonosi körünk szétvált, megbomlott az egység, amivel a ZP-t közel 15 évig közösen tudtuk működtetni. Konkurenciaként megnyílt közben a Budapest Park a Duna másik oldalán. Bár tudomásom szerint ők is küzdöttek nehézségekkel az elején, talán a finaszírozási oldal ott biztosítottabb volt, profi marketinggel és szervező csapattal nagyon hamar nagyon sikeresek lettek. Őszintén elismerem a munkájukat, amit a régi ZP-vel elkezdtünk, azt profi szintre fejlesztették” – mondja egykori üzlettársa új vállalkozásáról Kővári Zsuzsanna, aki mostanra visszatért eredeti szakmájához, pszichológusként dolgozik.

Pálffy András szerint a Park bizonyos értelemben – szabadtéri koncerthelyszínként, állandó fesztiválként – magas színvonalon betölti a ZP által hagyott űrt. Ezzel együtt nem zárja ki, hogy egyszer még visszatérhet a legendás szórakozóhely.

„Azóta, hogy az új helyszínén bezárt a Zöld, időről időre eszembe jut, mennyire szép lenne a 99-es változat mai verzióját létrehozni az eredeti helyen. Tehát nem olyat, mint amilyen az utolsó években volt, hanem olyasmit – léptékében, menőségében és bájában – mint a megnyitásakor. Meglátjuk, én örülnék neki, és szerintem sokan mások is szívesen látnának egy újabb színfoltot Budapesten.”

Ez Kővári Zsuzsanna szerint is jó ötlet lenne: „Egyetértek Andrással, szerintem van igény az emberekben a nosztalgiára, ahogy az egyszerűségre, a természetességre is” – válaszolja a felvetésre.

Azt aligha vitathatja bárki, hogy a helyszín mostani, végletekig elhanyagolt állapotánál bármi más csak jobb lehet.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Meghalt Barry Newman, a Petrocelli-sorozat sztárja
A színész 1974-ben kapta meg Anthony Petrocelli szerepét, és összesen 44 részt forgattak le a szériából.

Link másolása

92 éves korában meghalt Barry Newman színész, akit Magyarországon a legtöbben a Petrocelli című bűnügyi sorozatból ismerhettek. A színész még

május 11-én hunyt el egy NewYork-i kórházban, a felesége azonban csak most erősítette meg a halálhírét.

Barry Foster Newman 1930-ban született Bostonban, szülei első generációs bevándorlók voltak. A középiskola után a Brandeis Egyetemen tanult antropológiát, de komolyzenei képzést is kapott: kiválóan játszott szaxofonon és klarinéton is.

Az egyetem után bevonult a seregbe, majd miután leszerelt a Columbia Egyetemen kapott ösztöndíjat, hogy megszerezhesse a doktori címet antropológusként. Miután New Yorkba költözött egy barátja meghívta egy órára a legendás Lee Strassberg színiakadémiájára. Itt szeretett bele a színészetbe, és mindössze öt hét után ott is hagyta az egyetemet, hogy Strassbergnél tanulhasson.

Anthony Petrocelli szerepét 1974-ben kapta meg, az NBC-nek készített sorozat három évada alatt összesen 44 részt forgattak le. A szériát Magyarországon azonban csak a '80-as években mutatták be, így

mire Newman nálunk sztár lett, addigra Hollywoodban már leszálló ágban volt a karrierje.

A sorozatot követően több híres filmben is kapott kisebb szerepeket, de ezek nem hozták el számára az igazi áttörést.

Newman utoljára 2009-ben forgatott filmet, ezután már inkább producerként tevékenykedett.

(Forrás: Blikk, The Hollywood Reporter)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Gyereket csinált a házvezetőnőnek, szégyelli, hogy az apja náci volt és börtönnel is fenyegették – Az Arnold Schwarzenegger-portré
Arnie, Osztrák Tölgy, Conan, a republikánus, Stájer Tölgy, The Governator, a Menekülő Ember, Conan, a kormányzó, A Gép – ilyen és ehhez hasonló beceneveket kapott az évek során egykori szomszédunk, a Thalban született Schwarzenegger. Egy elképesztő életút krónikája.

Link másolása

Jelenleg is a Netflix sorozat-népszerűségi listájának 1. helyén trónol Arnold Schwarzenegger új streaming-sorozata, a Fubar, ennek apropóján elmeséljük a világsztár életttörténetét.

Arnold Schwarzenegger nevét mindenki ismeri. Talán a legismertebb színész világszerte. Persze nem csak a neve, a karrierje és az élete is rendkívüli, hiszen a hírnév elérése és pályájának korai évei a legkevésbé sem voltak egyszerűek. Még talán a megrögzött rajongói közül sem tudja mindenki, mennyit küszködött az egykori testépítő azért, hogy sikeres legyen.

Schwarzenegger gyerekként az élet fájdalmaira gyakran a filmekben keresett gyógyírt, a lelki megterhelésekre pedig vigaszt.

Álmodozó volt. Nem egy boldog családban nőtt fel, és még a karrierje elején is szorongott, azonban nem engedte, hogy a korai rossz tapasztalatai megakadályozzák abban, amit eltervezett magának: a világ figyelmét, a sikert, a csillogást, és hogy bármibe is fog, abban ő legyen a legjobb.

Családi tűzfészek

Arnold Alois Schwarzenegger 1947. július 30-án született Ausztriában, azon belül is egy Thal nevű kis mezővárosban, Stájerországban. Olyan szülőkkel nőtt fel, akik a „kemény szeretetben hittek”, ahogy egyszer Arnie mesélte. Az édesapja, Gustav Schwarzenegger egy alkoholista rendőrfőnök volt, és szigorú katolikus neveltetésben részesítette a fiait. Azt sem titkolta, hogy a két gyermeke közül az idősebbik Meinhardot részesítette előnyben, és a fizikai büntetésektől sem riadt vissza: gyakran megverte Arnoldot.

„Akkoriban Ausztriában egészen más világ volt. Ha valami rosszat tettünk, vagy nem engedelmeskedtünk a szüleinknek, bizony nem kímélték a vesszőt” – emlékezett vissza a színész.

Bizonyos médiumok (többek közt a The Guardian) beszámolói szerint Gustav szerepet játszott a második világháborúban is, méghozzá a náci párt tagjaként. „Senkit sem tölt el büszkeséggel, amikor megtudja, hogy az apja náci volt”

– mondta később Marvin Hier rabbi, a Simon Wiesenthal Központ munkatársa, akit Arnold azért keresett fel, hogy többet tudjon meg apja kapcsolatáról a náci párttal. „De Arnold nem az apja, őt annak alapján kell megítélni, aki” – tette hozzá a rabbi. A színész emiatt elhidegült Gustavtól, éveken át nem kívánta tartani vele a kapcsolatot.

Iskolásként a kis Schwarzeneggert nem nyűgözték le a különféle tudományok, nem is jeleskedett bennük, a fitnesz azonban mindig is izgatta. A beszámolók szerint a kemény otthoni körülményei ellenére lelkes és vidám gyerek volt, akit kifejezetten vonzott a foci, és végül a testépítésben találta meg élete célját.

 

„Nem szerettem, amikor megnyertünk egy meccset, és nem kaptam személyes elismerést” – magyarázta később Arnold, hogy miért döntött a testépítés mellett a csapatsportokkal szemben. Ki akart tűnni a tömegből, és nem félt keményen megdolgozni érte. Amikor elkezdett súlyokat emelni, a szülei értetlenkedtek, nem igazán értették fiuk megszállottságát. Schwarzenegger válasza egyszerű volt: erős és izmos akart lenni, nem mellesleg pedig a legjobb abban, amit csinál. Azt a vágyát sem titkolta sokáig, hogy átköltözne az Egyesült Államokba, és világszerte ismert színészként csillogna. Az apja úgy gondolta, hogy a fiának túl élénk a képzelőereje, amiért ilyen álmokat dédelget, ez viszont nem állította meg Arnoldot, aki keményen dolgozott a testén, minden egyes nap órákon át edzett a neves testépítővel, Kurt Marnullal.

Emiatt pedig majdnem börtönbe is került 18 éves korában. Nem fejezte be ugyanis a kötelező katonai kiképzését, mivel úgy döntött, hogy jelentkezik a Mr. Europe testépítő versenybe, így engedély nélkül elhagyta a katonai tábort.

Ez végül a javára vált, hiszen őt hirdették ki győztesnek, a meglógása miatt azonban azzal riogatták, hogy börtönbe kell vonulnia néhány napra. Arnold elmondása szerint végül azért engedték el, mert a magas rangú tisztviselők együtt éreztek vele, és támogatták a testépítés iránti szenvedélyét.

Tragédiák sora

Az 1971-es év pokoli volt a Schwarzenegger család számára. A színész idősebb testvére, Meinhard ugyanis elhunyt egy autóbalesetben, Ausztriában. Ekkor Arnold már az USA-ban élt (túl volt első filmjén, a nem mellesleg minden idők egyik legrosszabb mozgóképeként emlegetett 1970-es Herkules New Yorkban-on is), ám állítólag az apjával való feszült viszonya miatt nem utazott haza, kihagyta a fivére temetését. Gustav pedig éppen egy évvel Meinhard halála után halt meg, 1972 decemberében egy grazi kórházban agyvérzést kapott. Arnold ezúttal is távol maradt a búcsúztatástól. Később elmondta, hogy amikor az édesanyja, Aurelia megkérdezte tőle, részt vesz-e a temetésen, azt felelte: „Nem, már túl késő. Meghalt, és már semmit sem lehet tenni.”

A jelenség

Schwarzenegger mindössze 20 éves volt, amikor megnyerte a Mr. Universe-megmérettetést, majd utána még négy alkalommal övé lett a cím, sőt, többször bezsebelte a Mr. Olympia-címet is. Ez utóbbiról úgy tartják, hogy az egyik legfontosabb kitüntetés, amit egy testépítő kaphat. Ahogyan azt saját életrajzi könyvében (Életem hihetetlen, de igaz története) megírta, a testépítés szerinte pózolás, a pózolás pedig színház. „Én ezt megértettem, és szerettem is” – vallotta, majd hozzátette, sok testépítő nem igazán tudja, hogyan kell pózolni, és emiatt veszítenek a versenyeken. Innen pedig tehát számára egyenes volt az út a színészkedés felé.

A karrierje elején természetesen főként az alkatából adódó testépítős szerepeket kapott, mint például az 1976-os Maradj éhen!-ben Jeff Bridges és Sally Field partnereként.

Majd egyre többen felfedezték maguknak az angol nyelvet igencsak törő, erős akcentussal hadováló osztrák izomkolosszust, ami nem véletlen: Arnold jelenség volt.

Az 1979-es Kaktusz Jack című westernvígjátékban (a Kengyelfutó Gyalogkakukk nem hivatalos élőszereplős feldolgozásában) még a jámbor, nem túl agyas és naiv jófiút alakította a csibész Kirk Douglas ellenlábasaként, három évvel később, 1982-ben pedig már egy hatalmas karddal kaszabolta a gazokat, hiszen John Milius író-rendező őt választotta ki a Conan, a barbár címszereplőjének, így megvolt a színészi áttörés is. Innen pedig nem volt megállás, a nyolcvanas évek akciófilmes szcénáját Sylvester Stallone mellett teljesen leuralta. Conan, a pusztító (1984), Terminátor – A halálosztó (1984), Vörös Szonja (1985), Kommandó (1985), Piszkos alku (1986), Ragadozó (1987), A menekülő ember (1987), Vörös zsaru (1988), Az emlékmás (1990), valamint karrierjének megkoronázása, a Terminátor 2: Az ítélet napja (1991)… Csodás időszak volt ez Arnie számára, ráadásul a nyolcvanas évek végén az Ikrekkel (1988) elindította a vígjátékos karrierjét is, amiből szintén kijött több sikeres darab is (pl. Ovizsaru – 1990, Hull a pelyhes – 1996).

Mivel korábban nem volt lehetősége arra, hogy az oktatására koncentráljon, Arnold arra használta fel az Egyesült Államokban töltött időt, hogy befejezze a tanulmányait. A harmincas éveiben arra összpontosított, hogy távoktatásban szerezzen diplomát a Wisconsin-Madison Egyetemen. Az intézmény blogja szerint a színész a fitnesz nemzetközi marketing és üzleti adminisztráció szakon szerzett alapdiplomát 1979-ben, 1996-ban pedig tiszteletbeli doktori címet is kapott az olyan sporteseményekhez való hozzájárulásáért, mint pl. a Speciális Olimpia.

Még a kilencvenes években is abszolút eseményszámba ment, ha kijött egy friss Schwarzengger-film (Az utolsó akcióhős, True Lies: Két tűz között, Végképp eltörölni, Ítéletnap stb.), még akkor is, ha esetleg egy-egy darab gyengébben sikerült (pl. Junior, Batman és Robin, A hatodik napon). Az ezredforduló, pontosabban a 2003-as Terminátor 3 – A gépek lázadása után azonban új kihívás elé nézett.

Politika, botrány…

Arnold 2003-ban lépett be a politika világába Kalifornia állam megválasztott kormányzójaként. Egészen 2011-ig maradt hivatalában, ez idő alatt pedig távol maradt Hollywoodtól, maximum cameo- vagy mellékszerepeket vállalt csupán, azokból sem sokat, főszerepben legközelebb csak a 2013-as Erőnek erejével-lel jelentkezett.

A politikai pályafutására azonban nem egy átütő sikertörténetként emlékeznek majd. Az állami alkalmazottak sem nagyon kedvelték őt a bércsökkentés miatt, a demokraták sem tartották sokra az új adókról alkotott véleményét, a republikánusok pedig agresszívebb fellépést kívántak tőle.

Hozzátette, hogy míg egyesek azt szerették volna, hogy sokkal konzervatívabb legyen, mások azért ítélték el, mert nem volt eléggé liberális, mindenkit mást akart tőle.

Mire leadta a hivatalát, a népszerűsége 22%-ra esett vissza, és 28 millió dolláros költségvetési hiányt hagyott maga után. Pedig amikor belevágott, rendkívül népszerű volt, egyesek még azt is felvetették, hogy miatta alkotmánymódosítást hajtanak majd végre, hogy Európa szülötteként is indulhasson az amerikai elnökválasztáson.

Egy szétesett házasság

Arnold Schwarzenegger kétségkívül legnagyobb magánéleti botránya az volt, amikor bevallotta, hogy megcsalta a feleségét, Maria Shrivert a házvezetőnőjükkel. A színész ezt a lépését élete "legnagyobb kudarcának" tekinti. 2011-ben fedte fel, hogy gyermeke született a házvezetőnőjükkel, Mildred Baenával való kapcsolatából, pedig ekkoriban még Shriverrel volt együtt. A pár útjai így 34 év együttlét után váltak el egymástól, a hivatalos válásukat azonban csak 10 évvel később, 2021 decemberében mondták ki. A Kennedy-család tagjával, az újságíró-szerző Maria Shriverrel még 1977-ben jöttek össze, 1986-ban mondták ki egymásnak a boldogító igent, és négy közös gyermekük született: Katherine (1989), Christina (1991), Patrick (1993) és Christopher (1997).

A törvénytelen gyermek, Joseph Baena pedig szintén 1997-ben jött a világra, vagyis ugyanabban az évben két nő is gyermeket szült neki, csupán az utóbbit 14 éven át titkolta.

A színész később egy interjúban így nyilatkozott: „Voltak személyes kudarcaim, de kétségkívül ez volt a legnagyobb mind közül. Minden kétséget kizáróan.” A színész azt is elárulta, hogy bocsánatot kért Shrivertől és a gyerekeiktől, és hozzátette, hogy az exneje még mindig nagyon fontos a számára. „Szeretem a feleségemet. Ő és én nagyon jó barátok vagyunk, közel állunk egymáshoz. Büszkék vagyunk arra, ahogyan a gyerekeinket neveltük. Annak ellenére, hogy volt ez a dráma, együtt töltöttük a húsvétot, az anyák napját, a karácsonyt és az összes születésnapot. Mindent együtt csináltunk. Ha járna Oscar-díj azért, hogyan kell kezelni egy válást, Mariának és nekem kellene megkapnunk, mert a legkevésbé voltunk hatással a gyerekekre” – nyilatkozta a Terminátor-filmek sztárja, aki egyébként 75 évesen is nagyon boldog, hiszen épp tíz esztendővel ezelőtt, 2013-ban újra megtalálta a szerelmet a nála 27 évvel fiatalabb gyógytornász, Heather Milligan személyében.

És mi a helyzet a karrierjével? Nos, a kormányzóság óta eltelt időszak természetesen nem tudja felvenni a versenyt egykori sikerszériájával (dacára annak, hogy azóta leforgatott két újabb Terminátor-filmet: a 2015-ös Genisyst és a 2019-es Sötét végzetet), de azért továbbra is aktív maradt, nemrég például élete első sorozatfőszerepével kedveskedett rajongóinak a FUBAR című netflixes akcióvígjátékban, amellyel a True Lies-os idők kapcsán nosztalgiázik egy kicsit. Ráadásul jó ideje tervezi már az idős barbárról szóló The Legend of Conant is, ami csodás bekeretezése lenne egy súlyzókkal, töltényekkel, izgalmakkal, könnyekkel és nevetéssel teli karriernek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Vérfagyasztó gyilkosságok, amelyek elkövetőit horrorfilmek inspirálták
A Sikolytól a Péntek 13-ig számos film története megelevenedett a valóságban.
Fotó: Pixabay - szmo.hu
2023. június 03.


Link másolása

Mióta létezik a horror műfaja, sokszor elítélték az emberekre és a társadalomra gyakorolt pusztító hatása miatt. Bár a modern pszichológia óvatosan bánik a filmek kapcsán felmerülő, úgynevezett morális pánikkal, számtalan olyan brutális bűntény megesett, amelynek mintája a filmvásznon látható horror volt.

Sikoly

A lynwoodi Mario Padilla a Sikoly (1996) és a Sikoly 2 (1997) után eldöntötte: ölni fog, és 14 éves unokatestvérét, Samuel Ramirezt is bevonta a tervébe. A fiúk úgy látták, hogy a filmbeli mészárlások „klasszak” voltak, és ez a tökéletes módja a gyilkolásnak.

A 17 éves Padilló 1998-ban négy késsel és egy csavarhúzóval esett neki az anyjának, miközben Ramirez lefogta az asszonyt.

„A fiam megkéselt. Vérzek, jaj, vérzek” – mondta az anya a mentőknek a telefonba, de már nem élte túl a támadást. A fia 45-ször vágta bele a kést, miután az anyja megkérte, hogy segítsen valamit a ház körül.

„Hétéves korom óta nézek tévét. Az emberek azt mondják, ilyen korban még nem szabad tévézni hagyni a gyereket. Mást sem csináltam, mint arról fantáziáltam, hogy hogyan tehetnék meg olyan dolgokat, amiket nem tudok megtenni” – mondta Padilla.

A bíró a tárgyaláson megtiltotta, hogy bármilyen vonatkozásban is megemlítsék a Sikoly-filmeket.

Padillát életfogytiglani börtönre ítélték, feltételes szabadlábra bocsátás lehetősége nélkül. Bűntársa is életfogytiglanit kapott, amiből legalább 25 évet kellett rácsok mögött töltenie.

„A másoláshoz szükség van egy mintára, ami ebben az esetben a Sikoly volt. Számtalan oka volt, amiért ezt elkövették, de a film volt a minta” – mondta a szörnyű esetről Madeline Levine pszichológus.

Péntek 13

A 19 éves Mark Branch egy élelmiszerboltban dolgozott, és szabadidejében szeretett horrorfilmeket nézni. 1998-ban egy októberi napon Jasonnak öltözött a Péntek 13 (1980) című filmből, és megölt egy 18 éves egyetemistát Greenfieldben. Miután felmetszette Sharon Gregory hasát, mellkasát és fejét, a maszkos gyilkos eltűnt az éjszakában.

Mint kiderült, a lánynak az egyetemen írnia kellett egy pszichológiai elemzést, aminek alanyául Branchet választotta, aki meg akarta szerezni tőle az anyagot.

A nyomozók kiderítették, hogy a videókölcsönzőből Branch szigorúan véres filmeket vett ki: „minél véresebb, annál jobb”.

A házkutatás során 75 horrorfilmet, 64, megtörtént bűncselekményekről szóló könyvet, három kést, hokimaszkokat és egy machetét találtak nála.

Hajtóvadászatot indítottak Branch ellen, de már csak az autóját találták meg, mert addigra felakasztotta magát egy fára.

Bár az idegenkezűséget kizárták, ma is él az a mendemonda, hogy Greenfield lakói szolgáltattak igazságot.

Rémálom az Elm utcában

Az 1984-ben debütált filmmel új ikonikus horrorszereplő született: Freddy Krueger. A londoni Daniel Gonzalez elhatározta, hogy ő is olyan lesz, mint Krueger. Szintén hatást gyakorolt rá a Freddy vs. Jason (2003) című horror, ami után eldöntötte, hogy mindkét gyilkos karakterét megpróbálja magában egyesíteni. Pár hónappal később hosszú késeket és egy hokimaszkot szerzett be.

2004. szeptember 15. és 17. között az akkor 24 éves Gonzalez négy idős embert késelt meg, és két másikkal is megpróbált végezni.

Miután elfogták, a nyomozóknak bevallotta: szerette volna kipróbálni, milyen egy napra Freddy Kruegernek lenni. Gonzalezről később megállapították, hogy skizofrén, bár az ügyész azt mondta, ezzel szerinte csak a büntetést akarja elkerülni.

Gonzalez anyja állította, hogy a támadások előtt több hónapig nem részesült a fia orvosi ellátásban. Még kétségbeesett segélykérő levelet is írt a brit egészségügyi hatóságnak:

"Gyilkolni kell a fiamnak ahhoz, hogy segítséget kapjon? Kérem, kérem, segítsenek, nagyon sürgős!"

Az NHS később elismerte, hogy nem tettek meg mindent Gonzalezért, és bocsánatot kértek. A férfi életfogytiglani börtönbüntést kapott, amelynek második évében öngyilkosságot követett el egy CD-tokkal.

(Via ATI, Sun US)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Erős Antónia: A bakizás alattomos dolog, fel se tűnt, amikor „teniszbúvárt” mondtam teniszbravúr helyett
Az RTL híradósa arról mesélt, milyen gyakran kell improvizálnia a munkája során, belefér-e, hogy egy hír láttán elnevesse magát adás közben, és elárulta azt is, miért vállalta el a vendégszereplést Azahriah arénakoncertjén.

Link másolása

Június 9-11. között ismét megrendezik a Momentán Fesztivált, ahol három napig az improvizáció áll majd a középpontban. A Momentán Társulat egyik vendége Erős Antónia lesz, akinek közreműködésével egy rögtönzött (ál)híradót láthat a közönség.

„Napi sport, aktuális trendek, kultúra, életmód. Hogy milyen hírek várnak, azt még mi sem sejtjük – de együtt megalkotjuk őket ezen a délutánon”

– ígérik. Ennek kapcsán beszélgettünk az RTL Híradó műsorvezetőjével.

– Milyen gyakran fordul elő, hogy improvizálnod kell a munkád során?

– A híradó egy viszonylag kiszámítható műfaj, hiszen adottak a hírek, amelyeket tőlünk hallanak a nézők, de bármikor történhet valami váratlan. Például elromlik a súgógép, vagy menet közben érkezik egy új fejlemény, amit el kell mondani. A híradózás csapatmunka, a riportereknek és a szerkesztőknek nagy szerepük van, mivel ők látnak el bennünket háttérinformációkkal egy adott témáról. Ha ez bőséges és tudunk belőle válogatni, szükség esetén akár egy improvizációs helyzetben is el tudunk mondani olyan részleteket, amelyek a tudósításban nem szerepeltek.

– Szilveszterkor mindig szokott lenni összeállítás az év legviccesebb bakijaiból. Ezeket élesben is a humoros oldalukról fogod fel, vagy előfordul, hogy emészted magad utána?

– Ha egy tárgyi tévedésbe futok bele amiatt, mert nem ellenőriztem mindent elég alaposan, néha még másnap is dörmögök rajta kicsit, hogy miért nem figyeltem oda jobban. Arra viszont, ha egyszerűen csak belebakizok a szövegbe, nem lehet előre felkészülni – olyan hirtelen jön, akár egy villámcsapás, és nem is biztos, hogy észreveszem. Mondok egy példát, bár ez pont nem velem történt, hanem az egyik tudósítónkkal: néhány napja véletlenül azt mondta, hogy a minisztérium közvéleményt adott ki. Persze közleményre gondolt, de valószínűleg fel se tűnt neki, különben kijavította volna. Nekem emlékezetes bakim volt, amikor teniszbravúr helyett teniszbúvárt mondtam, és egyszerűen nem is tudatosult bennem. Szóval a baki nagyon alattomos dolog, és legtöbbször teljesen tudattalan. Éppen ezért inkább nevetésre késztet, ha észreveszed, mint mérgelődésre.

– Megesik, hogy egy hír láttán azt mondod magadban: „basszus, nem hiszem el, hogy ez igaz...”?

– Ha megnézed a magyar politikát, ez elég gyakran előfordul… (nevet) De olyan hírek is bőven akadnak, amelyeknek semmi közük a politikához, mégis röhejesen elmebetegnek tűnnek.

Ilyen volt például az a sajtgurító verseny, aminek során a résztvevők egy lejtőn lefelé rohanva próbálnak elkapni egy guruló sajtot, és közben akkorákat esnek, hogy azért szurkolsz nekik, hogy ne törjék teljesen össze magukat. Ez is az a kategória, hogy egyszerűen nem érted, ki találta ki és kinek jó az egész, mégis hagyomány lett belőle.

Csomó ilyet tudnék említeni, szerencsére ezek általában inkább jópofa dolgok, mi is próbáljuk a humoros oldalukról megközelíteni őket. Ami pedig a hazai közéletet illeti, az önmagában extrém, viszont ebbe nem érdemes belemenni, mert híradósként nyilván nem fogok minősíteni senkit és semmit.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Híradósként hogyan tudod beletenni a személyiségedet a műsorvezetésbe? Mennyire köti meg a kezed az elvárt tárgyilagosság?

– Nagyon, hiszen alapszabály, hogy semlegesnek kell maradnunk, mindkét oldal megszólaltatásával bemutatva a valóságot. Az más kérdés, amikor valaki egyszerűen nem áll szóba velünk, de alapvetően ez lenne a feladatunk: több oldalról körbejárni egy történetet, hogy aztán a néző magában eldönthesse, mit gondol. Tulajdonképpen lehetőségünk sincs arra, hogy bármilyen jelzést adjunk.

A személyiségünk talán az imént említett viccesebb pillanatoknál mutatkozhat meg, ilyenkor látszik, hogy mi sem vagyunk állandóan mogorvák és szigorúak, amit a műfaj egyébként megkövetel. Illetve a műsor utolsó blokkjában, a „zsiráf született az állatkertben” típusú híreknél is elengedhetjük magunkat kicsit, ekkor már gyakran mosolygunk, vagy akár egy-egy nevetés is belefér. Itt remélhetőleg átjön, hogy amúgy mi is pont olyan emberek vagyunk, mint bárki más.

– 25 éve vezeted az RTL Híradót, mi motivál ennyi idő után is?

– Maguk a hírek. Szerintem ez olyan, mintha egy péket megkérdeznél, miért süt még mindig kenyeret 25 év után: abból sincsen két egyforma. Persze a híradózásban is vannak napi rutinok, ahogy szinte minden szakmában, de nincs két ugyanolyan nap.

– Riporterként kezdted a pályádat, szokott hiányozni, hogy terepre menjél?

– Azért nem teljesen helyénvaló a kérdés, mert fél éve elindítottam a saját műsoromat, a Praxist, amiben újra riporter és szerkesztő vagyok, sőt producer is, az utóbbi teljesen új terep számomra. Tulajdonképpen nem a riporteri és szerkesztői munka hiányzott, hiszen hírszerkesztők amúgy is vagyunk, a riporterség pedig attól függ, hogy mondjuk egy élő kapcsolás során kell-e hirtelen interjút készítenem valakivel. Az utóbbi időben több rendkívüli esemény is volt (gondoljunk akár a koronázásra), amelyek visszahozták ezt a szerepet.

A Praxist nem az emiatti hiányérzet indította el, hanem az, amin évek óta dolgozom a saját felületeimen is: szeretném elérni, hogy az emberek tanuljanak meg normálisan tájékozódni, különösen, ha a saját egészségükről van szó. Rettentően sok a tévhit, a műsor ezeknek a tisztázására épül, könnyen emészthető formában. 23 adás készült el eddig, jövő héten jön a záróepizód, ősszel pedig folytatjuk.

Fotó: RTL Sajtóklub

– Gyakran felismernek az utcán, vagy más nyilvános helyen? Hogy reagálsz egy ilyen szituációra?

– 25 évvel ezelőtt, amikor az RTL képernyőjére kerültem, tehát először lehetett látni országos adón, az ismertté válás még egy sokkal lassabb folyamat volt.

Hónapok teltek el addig, míg az emberek elkezdtek megszólítani, ma viszont, ha valaki kirak egy videót a TikTokra, simán lehet, hogy már 5 perc múlva sokat nézett sztár lesz. Rettentően felgyorsult a folyamat, emiatt veszélyesebb is, mivel nehezebb feldolgozni. A mi esetünkben ez fokozatosan ment, ezért könnyebben hozzá tudtam szokni.

Szerencsére atrocitás nem ért soha, amibe az is belejátszhat, hogy a híradó a szórakoztató műsoroknál jóval tárgyilagosabb, ezért kevésbé vált ki indulatokat. Inkább kedvességgel és szeretettel szoktam találkozni: ha megállítanak, a leggyakoribb kérdés általában az, hogy mi lesz ma a Híradóban, hol van a Szellő, illetve néha a cukorbetegségemről is érdeklődnek. Sokan szelfit is kérnek. Én nem érzem ezt tehernek, ráadásul a lakóhelyemen, a XI. kerületben már hozzá is szoktak az emberek, hogy összefutnak velem a Sparban, egy kávézóban, vagy az utcán.

– Nemrég Azahriah koncertjén is feltűntetek Szellő Istvánnal az Arénában. Mi alapján döntöd el, hogy elvállalsz-e egy ilyen felkérést?

– Itt több dolog esett egybe. Egyrészt Tóth Gergelyt, aki a menedzsere Azahriah-nak, viszonylag régóta ismerem. Az alapítványomnak (Egy Csepp Figyelem Alapítvány – a szerk.) minden évben van egy nagy rendezvénye a diabétesz világnapjára időzítve. Annak idején megkerestem Gergőt, hogy a Wellhellóval (akiket szintén ő menedzsel) fellépnének-e ezen a rendezvényen, és elképesztően jó fejek voltak, a technikai stábot leszámítva teljesen ingyen vállalták a koncertet. Profi volt az egész produkció, nagyon jó emlékként maradt meg bennem.

Ilyen előzmények után hívott fel Gergő azzal, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy híradós geget az Azahriah-arénakoncerten, én pedig mondtam, hogy szerintem tök jó ötlet. Az RTL is beleegyezett, hogy a Híradó stúdiójában vegyük fel a bejátszást, utána pedig felmerült, hogy mivel egyébként is meghívtak bennünket a koncertre, plusz poénként megjelenhetnénk a színpadon is. A visszajelzések alapján úgy tűnik, bejött a közönségnek, és egyáltalán nem számítottak rá.

A másik dolog, amiért elvállaltam, az volt, hogy nagyon értékelem, hogy ez a fiú teljesen autodidakta módon tanult meg zenélni, dalokat írni, és építette fel magát nulláról. Desh szintén nagyon szimpatikus volt, ő ráadásul egy kukásautóról „pattant le” és lett zenész.

Azt gondolom, hogy aki 21 évesen megtölti az Arénát, valószínűleg tud valamit. A fentiek együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy igent mondjak a felkérésre.

Fotó: Momentán Társulat

– Egyszer már vendégszerepeltél a kapolcsi Momentán Udvarban. Milyen emlékeid vannak arról, és miben lesz más a mostani program?

– Amikor először megkerestek, nem is értettem, mitől lehet ez érdekes, hiszen én nem színész vagyok, csak egy híradós. Végül meggyőztek, hogy nem kell semmi olyasmit csinálnom, ami nem jönne belőlem természetesen.

Volt azért bennem félsz, vajon élvezhető lesz-e a produkció, de mivel a momentánosok elképesztően profik, szerintem egy széklábból is ki tudnak olyasmit hozni, amitől a közönség veszi a lapot. Nagyon jól is sikerült, volt egy húzása a dolognak.

Utána Budapesten is meghívtak a Főhős című előadásukba, ott is nagyon jól éreztem magam, az pedig kifejezetten jól esik, hogy most ismét rám gondoltak. A részletekről ezúttal se tudok semmit, csak annyi biztos, hogy az alapját a különleges, illetve álhírek feldolgozása fogja adni. De hogy pontosan milyen szituációk jönnek majd elő, arról fogalmam sincs. Az a legjobb ezekben a szereplésekben, hogy anélkül is bele tudnak vinni az előadóművészet varázsába, hogy nekem bármi tehetségem lenne hozzá.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk