KULT
A Rovatból

Orlai Tibor: Vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni

Az Orlai Produkció állami támogatás nélkül működik, Orlai Tibor mégis mindig pontosan fizet mindenkinek, és alapelve, hogy a financiális szempontok nem előzhetik meg a művészi szempontokat.

Link másolása

– Kívülről, üzletemberként érkeztél a színház világába. Én úgy tapasztalom, elég zárkózott ez a világ, különösen a színészek. Kedvesek, de néhány kivételt leszámítva mindig megtartják a minimum két lépés távolságot, sokszor még akkor is, ha együtt dolgozunk. Neked nem okozott nehézséget elfogadtatni magad?

– Először is, ez egy folyamat volt. Nem az történt, hogy én színre léptem és azonnal színházi producer lettem. A háttérben dolgozgattam, először Eszenyi Enikő egyik magánprodukciójában. Nagyon sokat tanultam tőle, rajta keresztül ismertem meg a színházat belülről. Kívülről már ismertem jól, hiszen rendszeresen színházba járó ember voltam. De azt, hogy milyenek a belső viszonyok, egyáltalán mit jelent egy próbaidőszak, azt mellette tudtam meg. Az első időben semmi mást nem csináltam, mint a hátteret biztosítottam, és nem is vágytam többre. A mai napig nagyon figyelek rá, hogy addig nyújtózkodjak, ameddig a takaróm ér.

Közgazdászként nem játszom el, hogy színházi szakember vagyok, legalábbis alkotó értelemben. Alázattal és empátiával szolgálom a színházi kultúrát.

Az első önálló produkcióm a Hat hét, hat tánc volt Vári Évával és Kulka Jánossal, Ilan Eldad rendezésében. Addigra szerencsére már sok mindent megtanultam a színházról, kiépültek a kapcsolatok. Volt egy koncepcióm, hogy a rendszerváltást követően az elektronikus média megerősödésével elég nagy légüres tér alakult ki. Az igény megvolt a színházra, de az igazán nagyformátumú művészek kikoptak az elektronikus médiából. Elindult a szappanopera-áradat, miközben az igény megvolt a színvonalas, szórakoztató színházra. Mázli, hogy rögtön ez az első előadás ilyen siker lett, amiből majdnem háromszáz előadást játszottunk. Vári Éva és Kulka János legalizáltak ezen a pályán. Nagyon fontos, hogy bár ez egy magánszínház, és próbálunk önállóan működni mindenfajta állami támogatás nélkül, a fiskális szempontok sosem kerülhetnek a művészi szempontok elé.

Mindig odafigyeltem rá, hogy korrekt szerződések szülessenek, mindig határidőre fizettünk, és ezek nyilván elterjedtek a szakmán belül, amiért könnyen befogadtak.

Arról nem is szólva, hogy bár mindig is a minőségi szórakoztató előadásokon volt a hangsúlyt, rögtön az első vagy második évtől kezdve hoztunk létre réteg színházi előadásokat is, ami a színházi szakma szemében szimpátiát ébresztett.

– Sosem éreztél kísértést, hogy beülj a rendezői szélbe?

– Soha. Abszolút nem merült fel bennem, mert elveszteném a hitelességemet. Nyilvánvalóan az évek során kialakult egy ízlésem, egy látásmódom, amely valószínűleg már laikus színházlátogatóként is alakulni kezdett, hiszen gyerekkoromtól kezdve volt affinitásom a színház felé. Az olvasópróba előtt van egy hosszú előkészítő szakasz, abban benne vagyok. Szövegkönyv, díszletterv, jelmezterv. De onnantól kezdve, hogy elindul a próbaidőszak, elég hosszú ideig nem veszek részt a munkafolyamatban. A próba az nagyon érzékeny terület, az alkotófolyamat legérzékenyebb része. Nyilvánvaló, hogy ha ilyenkor egy vezető bemegy, bármennyire empatikus, elfogadó is, az rögtön egyfajta bizonyítási kényszert szül.

– Mikor látod először a produkciót?

– Általában a főpróbahét első-második napján szoktam megnézni az előadásokat, és onnantól folyamatosan követem.

– Hogy választjátok ki a darabokat?

– A darabválasztásban társam és partnerem Zöldi Gergő, akivel folyamatosan együtt dolgozunk. Nagyjából mindig elmondom, hogy milyen típusú produkciókat látnék szívesen a következő évadban. Egyrészt szempont, hogy a nálunk működő alkotóközösség tagjainak munkát tudjunk biztosítani. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig, hogy folyamatosan figyelem a külföldi eseményeket: milyen előadások, új darabok születnek. Vannak visszatérő témáink, amit vállalok. Az egyik a 60 feletti korosztály problémaköre, szinte minden évadban van olyan előadásunk, ami ezzel foglalkozik. A másik visszatérő téma az olyan fontos társadalmi problémák mint a betegségek vagy az erőszak kérdése. Ide tartozik a kiesemberek sorsa. Szeretem, hogyha az életközepi válság is megjelenik az előadásainkban.

– A kívülállóságoddal hoztál egyfajta másfajta gondolkozást, szemléletmódot a színházi világba?

– Egész biztosan hoztam. Mi például sokkal tágabban értelmezzük a feladatköröket más színházakhoz képest. Ez szervezési és nem művészeti kérdés. De ez sosem mehet a művészi munka rovására!

Másrészt úgy érzem, az elsők között indítottam el azt a gondolkodást, ami csúnyán hangozhat bizonyos értelemben: a színház és az előadás ugyanolyan áru, mint egy póló, vagy mint egy új kocsi.

Ma már ez természetes, marketing- és kommunikációs szakemberek dolgoznak különböző színházakban, de amikor mi elkezdtük ezt a fajta gondolkodást a 2000-es évek elején, akkor ez még teljesen testidegen dolog volt a színházi kultúrában.

– Néhány éve nagy mérföldkőhöz érkeztél, hiszen az addigi projektalapú működés helyett társulatot építettél. Miért döntöttél így?

– Én jobb szeretem alkotóközösségnek hívni, mert nem jelent olyan fajta kötöttséget, mint egy hagyományos színitársulat. De valóban, ez fontos lépés volt.

– Ráadásul pont egy olyan korban, ami lássuk be, nem igazán kedvezett már akkor sem a színházaknak, azóta pedig még romlott is a helyzet.

– Onnan indult ez a történet, hogy szerencsére minden évben egyre több produkciót tudtunk bemutatni. Volt 15-20 repertoár előadásunk, amit nem csak Budapesten játszottunk, hanem nagyon sokat tájoltunk is, ami fontos része az üzletpolitikánknak. Elérkezett egy időszak, amikor sok esetben nem játszhattam az előadásaimat, mert a különböző társulatoknál játszó színészeket nem tudtuk egyeztetni. Akkor jött a gondolat, hogy elkezdünk szépen, lassan felépíteni egyfajta társulatot, alkotóközösséget. Viszont a színészek számára is jelent egyfajta egzisztenciális biztonságot, hiszen tudható, hogy mennyi előadásuk, bemutatójuk lesz egy évben. Cserébe egyeztetési elsőbbséget kértem.

Nyilván az elmúlt évek lejtmenete, ami a színházi kultúrára is hatással van – itt gondolok a Covidra, az erősen megemelkedett egzisztenciális bizonytalanságra, a rendkívüli mértékű inflációra, a háborús veszélyre, a rossz társadalmi közéletre, ami az elmúlt két-három évben jellemző – az alkotóközösségünkben is okozott problémákat.

Ami természetes, és mind eltérően próbálunk megoldani. De azért én úgy érzem, hogy ez továbbra is működik. Lehet, hogy egy némileg egyszerűsített formában, de mégiscsak van egyfajta szakmai összetartozás ezek között az emberek között, és szerintem ez a legfontosabb.

– Amellett, hogy megvannak a társulatban a húzó nevek, nagyon sok fiatal is lehetőséget kap nálad. Ráadásul mindenkinek jut jó feladat, nincs az, hogy a pályakezdőnek csak az inas szerepek jutnak.

– Ez az efféle alkotóközösségi létnek az általam vállalt ellenoldala. Akiket én magamhoz hívok, azoknak szeretnék lehetőséget biztosítani. Egy most oda került fiatalember nyilván nem kapja meg első nap Rómeó szerepét, van egyfajta építkezés. De nagyon fontos, és főleg a fiataloknál, hogy minél több lehetőséget kapjanak, minél többet gyakorolhassanak, hiszen annál érettebb, mélyebb színészek lesznek. Ez is az egyik oka, hogy az utolsó két-három békeévben – a Covid előtt – megpróbáltuk növelni a rétegszínházi előadásoknak a számát. Volt olyan évadunk, amikor három rétegszínházi előadásunk is született, ami keresztfinanszírozással működik a szórakoztató színházi bevételből. A szórakoztató előadásoknál is törekszünk arra, hogy azok is szóljanak valamiről. Ilyen például a Tok-tok is, amit legutóbb mutattunk be. De beszélhetünk akár a Jaj, nagyiról is, ami jól példázza, hogy igyekszem a fiatal színészeket összehozni a nagyformátumú művészekkel, ezáltal elősegítve a pályakezdők fejlődését.

El tudom érni azt, hogy a szórakoztató előadásaink nézőközössége elmenjen a Jurányiba egy-egy rétegelőadásunkat megnézni.

Van legalább két-három olyan rétegszínházi produkciónk, ahová el tudom vinni az átlag nézőt is. Gondolok itt az Egy őrült naplójára, a Csemegepultosra. Figyelembe kell venni, hogy a közönség igényei is átalakultak. Fiatalkorunkban mi sokkal nagyobb fogyasztói voltunk a klasszikus írók darabjainak. Ma ez sokkal alacsonyabb mértékű. Legalábbis abban a résben, ahol mi dolgozunk, egyre kevésbé lehet kosztümös darabokkal nagy közönségsikert elérni.

– Említetted a tájolást, ami izgalmas kérdés, mert ha a színházra nehéz idők járnak, a tájolásra még inkább, vidékre nagyon kevés színvonalas produkció jut el.

– Ebben úttörők voltunk, a tájolás fontos része az üzletpolitikánknak. Ezt már az előkészítéstől kezdve minden alkotó tudja, hogy olyan előadásokat kell létrehozunk, amelyeket könnyű tájoltatni. A díszlet, a kellékek szempontjából ez teljes mértékben szervezési kérdés. Egyrészt láttam ott egy nagyon erős piaci rést. Mint említettem már, a nagyformátumú színészek kikoptak az elektronikus médiából. Emiatt is kezdtünk az első pillanattól kezdve tájolni, mert a vidéki városokban nagyon is kíváncsiak az emberek Vári Évára, Kulka Jánosra, Kern Andrásra, Udvaros Dorottyára, és az új, felnövő színészgenerációra.

Sajnos most ez is változott a rezsiárak növekedése, az infláció miatt olyan eltolódás jelentkezett a költségekben, amely bizonyos értelemben a vidéki turnézást ellehetetleníti.

Ez ellen kétféleképpen lehet védekezni. Egyrészt lehet olyan kevésszereplős előadásokat készíteni, amelyek adott esetben egy személyautóval is utaztathatók, másrészt minimális díszlettel, ami viszont egy ponton már a minőség kérdését is felveti. Biztos vagyok benne, hogy sokkal erőteljesebb kooperációra van szükség a különböző színházi intézmények között, amivel sokkal kisebb költséggel lehet minőségi előadásokat eljuttatni a közösséghez.

– Nem rég beszélgettem Alföldi Róberttel, ő úgy vélte, soha nem volt olyan népszerű a színház, mint a Covid előtt, és ha lassan is, de megint kezd visszaállni az akkori helyzet.

– Én nem így látom. Persze, nyilván sokkal több néző van, mint a Covid alatt, de ez még mindig töredéke annak, ami korábban volt.Az utolsó két békeévben valóban a tetőfokán volt az érdeklődés. Volt olyan hónap, hogy 60-70 előadásunk volt a különböző helyszíneket és a tájelőadásokat is beleszámolva. A Belvárosi Színházban előfordult, hogy havi 30 előadást tarthattunk. Különösen január-február volt a két legerősebb hónap. Idén 16 előadást tudunk rendezni.

Ez a 16 előadás tele lesz, tehát ilyen szempontból tényleg jobb a helyzet, mint a Covid alatt, amikor sokszor meg sem telt a nézőtér, de ez akkor is csak 16 előadás. És ez minden színházban így van, nemcsak nálunk. Emellett a vidéki előadásaink száma is drasztikusan csökkent.

Ráadásul újra feltűnt az a probléma a hétközbeni előadásoknál, hogy az emberek a munkájuk miatt nem jutnak el színházba, mert több műszakot vállalnak. A rendszerváltás idején volt már egy ilyen időszak, amikor az embereknek több munkát kellett vállalniuk az egzisztenciájuk fenntartása érdekében, és most megint visszajutottunk ide.

– Az elmúlt években szinte évente jön valami új válság, ami a kultúrát érinti. Elvették a TAO-t, aztán jött a Covid, csökkennek az állami támogatások, KATA, most pedig jön az infláció és a rezsiemelkedés. Szétverték az SZFE-t, ami téged tanárként érintett, és a társulat több fiatal tagja is külföldön kapott végül diplomát. Miféle optimizmus hajt mégis előre?

– Egy biztos: vagy csináljuk, vagy végleg abba kell hagyni. Van egy határ, aminél nem lehet visszafogottabban működni, mert erőteljesen a minőség rovására megy, és ezt nem engedhetjük meg maguknak.

Való igaz, hogy pesszimista légkörben működünk, de pont most jöttünk ki egy videoklippel, aminek az a címe, hogy Voltunk, vagyunk, leszünk, együtt Önökkel.

Pont olyan üzenetet szerettünk volna megfogalmazni a közönség és a szakma számára, hogy nehézségek vannak, egyre nehezebb fenntartani az előadások színvonalát, de nem adjuk fel, hanem igenis próbálunk működni és fennmaradni. De csak akkor tudjuk ezt megvalósítani, ha a nézők jönnek és vesznek jegyet.

Soha ennyire nem voltunk még ráutalva a közönségre.

Mi semmilyen állami támogatást nem kapunk. Régebben volt a TAO aztán kaptunk valamennyi TAO kompenzációt, de mára ez is megszűnt. Hogy egy példát mondjak: A TAO 390 millió volt a csúcson. Az első kompenzációs évben 200 milliót kaptunk, a másodikban 50-et, a harmadikban 5-öt.

– Feltétlenül beszéljünk az új bemutatókról.

– A Jaj, nagyi! című darabot még évadon kívül, nyáron mutattuk be a Benczúr kertben, Molnár Piroskával és Rohonyi Barnabással a főszerepben, a rendező Szabó Máté. A következő bemutatónk volt a Tok-tok, amiről már szót ejtettem a beszélgetésben. Schruff Milán, Pataki Ferenc és Ulmann Mónika a főszereplők, Paczolay Béla rendezte. Januárban jön Kocsis Gergely rendezésében Neil Simontól a Mezítláb a parkban. László Lili, Rohonyi Barnabás, Kerekes Éva és Epres Attila játsszák majd a főszerepeket. A harmadik nagyszínpadi bemutatónk a Kalamazoo, ebben Hernádi Judit és Kern András játszik, Sebestyén Aba rendezésében. A három nagyszínpadi bemutatónk lesz. Ezekhez társul még egy előadás, amit Tasnádi István ír, A tapasztalt asszony, ezt a Jurányi nagytermében mutatjuk majd be.

– Még feltétlenül említsük meg, hogy a Vidor Fesztiválon díjat nyert az egyik előadásotok.

– A Vidor Fesztivál azért fontos, mert a fesztiválok zöme nem a szórakoztató színházi előadásoknak ad teret, hanem inkább a művész színházi előadásokról szól. A Vidor Fesztivál viszont kimondottan a minőségi szórakoztatásról szól. Évek óta részt veszünk rajta egy-két előadással. Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy meghívnak. Idén először egy kortárs magyar író, Maros András Redőny című darabjával neveztünk, amely amellett, hogy szórakoztató, elég mély mondanivalója van. Meglehetősen pontos leirata a jelenlegi vidéki társadalmi értékeknek.

Ez a produkció nyerte a legjobb kamaraelőadás díját. Számunkra nagyon nagy öröm és büszkeség.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait James Cameron, hogy elkerülje a „Stranger Things-hatást”
Még a koronavírus-járvány alatt is kapott különleges engedélyt az új-zélandi kormánytól, hogy hat hónap után folytathassák a forgatást, még mielőtt túl sokat nőttek volna a gyerekszínészek.

Link másolása

James Cameron azt nyilatkozta, hogy azért forgatta egyszerre az Avatar folytatásait, hogy elkerülje a Stranger Things-hatást, azaz hogy túl sokat nőjenek a gyerekszínészek két film között - mondta a rendező az Entertainment Weeklynek.

A víz útja ugyanis több gyerekkaraktert is bemutat: Trinity Jo-Li Bliss 7 évesen kapta meg Tuk szerepét, most pedig már 13, a most 18 éves Jack Championt pedig 12 évesen castingolták. Mivel a gyerekek "úgy nőttek, mint a gomba", a második és harmadik részt, valamint a negyedik első jeleneteit egyszerre forgatták le. Volt, hogy délelőtt a második film jeleneteit vették fel, délután pedig már a harmadikon dolgoztak.

Szerencsére a koronavírus-járvány miatt sem kellett több hónapra leállniuk, Cameron ugyanis különleges engedélyt kapott Új-Zéland kormányától, hogy pár kulcsszereplővel (köztük Championnal) hat hónap után újra dolgozni tudjanak, még mielőtt túl sokat nőne.

"Hiába szeretem, a Stranger Things-hatás része, hogy bár még középiskolásokat játszanak, mindenki 27 évesnek néz ki" - nyilatkozta a sorozatról.

A film egyik 14 éves na'viját viszont a 73 éves Sigourney Weaver játssza: a színésznő sem tudta elsőre elképzelni, hogyan fog ez működni. Az idejét főként a gyerekszínészekkel töltötte.

"Elhatároztam, hogy mindenben utolérem a gyerekeket, akik tele vannak végtelen energiával és rugalmasággal. Nagyon örülök, hogy kialakult a mi saját bandánk" - nyilatkozta Weaver.

A harmadik Avatar-film várhatóan 2024-ben kerül a mozikba, a negyedik 2026-ban, az ötödik 2028-ban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Kertész Ákos
A Kanadában élő Kossuth- és József Attila-díjas író 90 éves volt.
Fotó: Facebook/KMHírlap - szmo.hu
2022. december 22.


Link másolása

Meghalt Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író - közölte a Kanadai Magyar Hírlap Facebook-oldalán.

Kertész Ákos 1966–1992 között a Mafilm dramaturgja, forgatókönyv- és dialógusírója volt, ahonnan 60 évesen vonult nyugdíjba. 1994 és 1997 között az Élet és Irodalom című hetilap szerkesztője és főmunkatársa volt.

2012. február 29-én Kanadába költözött, menekültstátuszt kért, mivel elmondása szerint az Amerikai Népszavában 2011. augusztus 29-én közölt cikke megjelenése óta állandóan zaklatták és megfenyegették Magyarországon.

Kertész kisregényei és elbeszélései a hatvanas évektől fogva jelentek meg, első regénye, a Sikátor pedig rögtön átütő siker lett, amit csak fokozott az 1971-es Makra, máig talán legismertebb műve.

Kertész számos díjat, kitüntetést vehetett át pályája során.

A József Attila-díjat megkapta 1972-ben és 1974-ben is, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét 1992-ben ítélték neki oda. Később megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét is, 2008-ban pedig Kossuth-díjas lett

- foglalta össze a Magyar Hang.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Cigányozik, buzizik, de „érzékenyít” is a A Nagy Fehér Főnök, az RTL+ saját gyártású produkciója
A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Malinovszki András - szmo.hu
2022. december 20.


Link másolása

Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)

Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.

Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)

A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)

Adott volna minden, hogy egy bugyuta sitcommá silányítsák az alaphelyzetet, de szerencsére a Tasnádi István fémjelezte írói csapatnak ennél több volt a gondolata.

Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.

Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)

Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.

Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Azt sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.

A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.

Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.

A Lengyel Tamással készült interjúnkat itt tudjátok elolvasni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
Agatha Christie is csettintene egyet, annyira csavaros lett a Tőrbe ejtve folytatása
Daniel Craig habókos, de zseniális Benoit Blanc-ja végérvényesen bevonult a filmtörténelem nagy detektívjei közé, Az üveghagyma pedig éppolyan jó, mint az első rész. Spoilermentes kritika.

Link másolása

Az már biztos, hogy Rian Johnsonnál manapság senki nem érzi jobban a klasszikus értelemben vett krimizsánert, a gyilkos kilétét megfejtős fajtát.

A 2019-es Tőrbe ejtve folytatását, Az üveghagymát látva legalábbis könnyedén megfogalmazódhat bennünk, hogy ilyen körmönfont sztorikat a krimi nagyasszonya tudott csak letenni anno az asztalra.

Így méltó örökösre talált a műfaj rajongóbázisa Johnson személyében, aki egyébként mindig szeretett játszani a műfajokkal. Első filmje, a 2005-ös Beépülve például a noirt ötvözte az iskolában játszódó tinifilmekkel, a 2008-as Szélhámos fivéreket pedig nem is nagyon lehet hova besorolni, hiszen egyszerre volt vígjáték, krimi, dráma, valamint romantikus és akciófilm. A 2012-es Looper – A jövő gyilkosában már az időutazós science fiction zsánerébe vegyítette bele a krimit, eddigi legmegosztóbb és legnagyobb szabású filmjével, a 2017-es Star Wars – Az utolsó Jedikkel pedig egy kellemeset reformált az addig hasonló panelekből építkező messzi-messzi galaxison.

S vajon hova lehet még építkezni egy Star Wars-film megrendezése után? Nos, 2019-ben a Tőrbe ejtvével Johnson megmutatta, hova. A sztárparádés „whodunit”-, avagy „kitette”-film többek között Daniel Craig, Ana de Armas, Chris Evans, Jamie Lee Curtis, Don Johnson, Toni Collette, Michael Shannon és Christopher Plummer segedelmével mutatta meg, hogy 20 évvel az ezredforduló után is van még kraft ebben a loporolnivaló műfajban, amennyiben egy körmönfont és kiismerhetetlen forgatókönyv áll rendelkezésre.

Márpedig Rian Johnson piszok jó író. Oscarra is jelölték a szkriptjét 2020-ban (az Akadémia szerint azonban az Élősködőké jobban sikerült…).

Nem mellesleg a 40 millió dolláros költségeire összeszedett a világ mozijaiból 312,8 milliót még pont a Covid kirobbanása előtt, szóval a kasszasikerlét sem maradt el.

S hogy a második részt, Az üveghagymát miért nem a mozikban láthatjuk? Nos, a gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei a Tőrbe ejtve meglepő népszerűsége ellenére úgy döntöttek, nem ők fejik tovább Johnson remekét, hanem piacra dobják a franchise-t: így került a legtöbbet ígérő Netflixhez potom 450 millió dollárért. Ők viszont kapásból két folytatást kezdtek el fejleszteni Johnsonnal, így Benoit Banc biztosan kap még minimum egy epizódot, amelyben kedvére nyomozhat. Néhány országban (Németország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország, USA) mozis premiert is kapott a film, magyarországi forgalmazóval sajnos azonban nem született megállapodás, ezért nekünk nélkülöznünk kell a nagyvásznat.

Persze ez nem von le semmit Az üveghagyma értékéből, a tévében is rendkívül hatásos, noha nyilvánvalóan a látványra is kellőképp odafigyeltek az alkotók.

Mintha ezúttal több pénz állt volna rendelkezésre (pedig a hivatalos adatok szerint épp annyi, mint az első résznél: 40 millió dollár).

A sztori szerint Benoit Blanc (Craig) kap egy rejtélyes dobozt, ami egy meghívót rejt az excentrikus milliárdos Miles Bron (Edward Norton kellemesen tenyérbemászó) egzotikus görög magánszigetére egy jó kis gyilkos játékra. A többi vendég Bron baráti köréből kerül ki: akad itt exmodell divattervező (Kate Hudson) és az asszisztense (Jessica Henwick), YouTube-sztár (Dave Bautista) és a szexi barátnője (Madelyn Cline), egy Milesnak dolgozó tudós (Leslie Odom Jr.), Connecticut kormányzója (Kathryn Hahn), valamint egy titokzatos nő (Janelle Monáe), akinek nem is kellene ott lennie.

Csodabogarak találkozója lett tehát a gyilkos hétvége, ami természetesen nem úgy alakul, ahogy Miles szerette volna. Ennél többet elárulni a cselekményről azonban vétek lenne, hiszen Rian Johnson forgatókönyve folyamatosan átver minket.

Le a kalappal hát azelőtt, aki a nagy leleplezések előtt összerakja magában a hogyanokat és miérteket.

Az üveghagyma más hangulatot áraszt magából, mint az első rész: a borongós massachusettsi kúria után ezúttal a napfényes tengerparton zajlanak az események, a látvány viszont ezúttal is pazar. Miles Bron modern villája láttán legalábbis nem csodálkoznánk, ha a production designer Rick Heinrichsnek is kijárna egy Oscar-jelölés. Tökéletes terep egy jó kis gyilkossághoz. Mert annyit azért elárulhatunk, hogy gyilkosság történik, még jó hogy, hiszen egy Tőrbe ejtve-filmről beszélünk.

Az első rész egyik nagy erénye volt a remek szereposztás, ez pedig Az üveghagymára is érvényes, hiszen ezúttal is egy kiváló sztárgárda gondoskodik a szórakoztatásunkról.

Közülük is kitűnik a csodás Janelle Monáe (most az ő karaktere kapta azt a kitüntető figyelmet, mint amit Ana de Armasé az első részben), valamint Daniel Craig, aki talán most még jobb, mint amilyennek három éve láthattuk. Ráadásul magáról Benoit Blanc-ról is sokkal többet tudunk meg, közelebb kerülünk hozzá, többek között egy kiváló cameónak hála, amikkel egyébként nem fukarkodik a film: érdemes figyelni, milyen nagy nevek tűnnek fel apróbb szerepekben (az egyikük épp egy magyarországi forgatásról ruccant át egy napra a stábhoz). De Kate Hudsont és a ritkán filmező Edward Nortont is öröm nézni.

Természetesen adódik az összehasonlítgatás az első résszel: jobb vagy rosszabb Az üveghagyma? Meg lehet ismételni azt a zsenialitást, amivel a Tőrbe ejtve varázsolta el a „kitette” szubzsáner megszállottjait? Nos, igen is meg nem is, de nem ez a lényeg. Az üveghagyma a saját jogán, a saját erejéből jó film, nincs szüksége az előzményekre. Épp ezért legyen elég annyi, hogy a maga nemében mindkét alkotás egészen kiváló, és mindkettőtől megkapjuk azt, amiért a krimit imádni lehet: ütős, fordulatos sztori, hús-vér karakterek, érthető és átélhető motivációk, kifogástalan kiállítás. Az év egyik legjobb filmélménye, ennyi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk