„Jó dolog nyomot hagyni egy másik emberben” – beszélgetés Keleti Éva fotográfussal
-Talán az lehetett a kulcsa, hogy ugyanolyan embereknek tekintettem őket, mint bármilyen más foglalkozású embereket. Az egyik orvos, a másik pincér, ők pedig színészek, hasonló mindennapi problémákkal. Nem „elalélva” mentem hozzájuk, mindig az embert kerestem bennük és erre épült a kapcsolatunk is. És nekem is ugyanolyan értékűnek kellett lennem, mint annak, akit fotografáltam. A másik pedig a korrektség. Máig az az elvem, hogy nem adok ki úgy anyagot, hogy az alany ne látta volna.
Csinálhattam volna szenzációkat, lehettem volna paparazzo, de akkor sok minden mást nem csinálhattam volna meg. A színészek nyugodtan adhatták magukat az én kezembe, mert tudták, hogy nem élek vissza a barátságukkal.
Ha valamire azt mondták, hogy nem, akkor azt elfelejtettük. Van például a Ruttkai-Latinovits sorozatban is jó néhány, amit soha nem fogok publikálni. És még egy: nagyon sokat számított a felkészülés. Nem úgy estem be, hogy jöttem, csinálok három képet és elrohanok. Tudtam, kit, mit és miért fogok fotografálni, és minden munkát beszélgetés előzött meg. Amikor éreztem, hogy a kettőnk kapcsolata elérte a szükséges hőfokot, akkor kezdtem dolgozni.
-Illusztráljuk ezt a bizalmi kapcsolatot egy sztorival.
-Amikor 1964-ben bezárt a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház, és a társulat átköltözött a Magyar Színházba, Básti Lajosnak semmi nem volt jó. Nem tudta a szöveget, elkezdett üvöltözni, hogy meleg van, meg hogy miért ott áll a tűzoltó, ahol áll, aztán egyszer csak azt mondta, hogy „mindenki menjen ki, csak Keleti maradhat.” Még a rendező-asszisztenst is kizavarta, nekem próbálta el a darabot. Most, hogy újrakezdtem, és találkoztam régi alanyaimmal, mindenki úgy kezdte: „Emlékszel, amikor...?” Jó dolog, hogy az ember nemcsak úgy hagy nyomot, hogy csinál képeket, amiket 20 év múlva, 100 év múlva is látni fognak, hanem a másik emberben is.
-A másik nagy szerelme a tánc. Elárulom, az Extázis című fotója ifjú korom egyik nagy erotikus élménye volt.
-Évekkel később New York-ban találkoztam a képen szereplő Judith Jamisonnal, az Alvin Ailey társulat csillagával. Ösztöndíjat kaptam és be kellett mennem az ENSZ-palotába, amelynek széles folyosóin konganak a léptek. Egyszer csak úgy hallom, mintha egy ágyú közeledne, de mégis nőies léptekkel. Megfordulok és egy közel két méteres néger asszony áll előttem hivatalos ENSZ-ruhában. Kiszaladt belőlem: „Judith?” Rám néz: „Ki vagy?” „Egyszer fotografáltalak téged Budapesten hófehér ruhában, és úgy repültél, mint egy pillangó.” Erre felkiált: „Te vagy az az Éva, aki azt a képet csinálta? Ez volt sokáig a plakátunk.” Az MTI-től ugyanis bárki bármit megvehetett. És leültünk egy kávéra – az élet még egyszer összehozott minket. Azt is az MTI-nek köszönhetem, hogy magas társalgási szintre jutottam németül és angolul.
-És olyan csodákat is fotózhatott, mint a Pécsi, majd a Győri Balett.
-Az is szerencse volt, hogy ott lehettem a Pécsi Balett indulásánál, amely úgy született meg, hogy Aczél György elhatározta: legyen balett-társulat Pécsett. A Győri Balettból történet lett, a Pécsi Balettet elfelejtettük. A balett mindig is a szívügyem volt. Menjen el a Bajor Gizi Színészmúzeumba, most nyílt meg egy kiállítás Róna Viktorról, egy csoda! Ebből a miliőből is megmaradtak a barátok, Orosz Adéllel, Szumrák Verával a mai napig rendszeresen beszélünk. Olyan ez a művészvilág, mint egy nagy lavór, amelyből egyesek időnként kiugranak, de aztán visszamásznak…
-Önnek jelentős szerepe volt abban, hogy Magyarország bekapcsolódott a World Press Photo nemzetközi hálózatába. Szomorú aktualitása, hogy egy hónapja hunyt el Török László, akinek Család című fotóját aranyéremmel tüntették ki 1973-ban, az Ön zsűritagsága idején.
-Az a díj majdnem az állásomba került! Akkor még MTI-s voltam, és a Fotó főszerkesztője, Szebellédy Géza azt mondta, hogy nekem nem segíteni kellett volna, hanem megakadályozni, hogy ez a kép nemzetközi visszhangot kapjon, mert most mit mondanak a magyar erkölcsökről? (A képen egy meztelen fiatal nő ül egy teljesen felöltözött idősebb pár és egy kamaszfiú között – GNL). Komoly fegyelmit kaptam, éppen csak ki nem rúgtak.
-Három évvel később viszont Ön volt a szervezője az első magyarországi World Press Photo-kiállításnak a Nemzeti Galériában. E tárlatokkal kapcsolatban gyakran felmerült az a kritika, hogy szinte csak a borzalmakat mutatja be a világból.
-Ha a 70-es években beszélgetünk, ugyanezt elmondhattuk volna: vér, vér, vér… A World Press Photo nem tudja magáról ezt lemosni, mert sajtófotó. És az élet sajnos ilyen véres. Vannak ugyan törekvések, hogy megszabaduljanak ettől, de amikor van egy covid-vírus, nem arról szólnak majd a képek, hogy szép az élet. A World Press Photo mindig egy évet mutat be, és egy-egy éven belül általában nagyon kevés a pozitív dolog. És ha van is, a borzalmak elnyomják, mert annyira mélyen beleégnek az emberekbe. Ha visszamenőleg felidézzük a nagydíjas képeket, egyetlen igazán pozitívra emlékszem, amin egy nagy fehér kézben egy kicsiny fekete kéz látható (Mike Wells képe 1981-ből – GNL). Az én zsűrizésem idején volt „az év fotója” a napalm égette vietnami kislány, vagy a vietkongot főbe lövő saigoni polgármester. Vagy Salvador Allende utolsó fotója 1973. szeptember 11-én, amelyen a chilei elnök rohamsisakkal a fején, géppisztollyal a kezében áll a romok között és egy perc múlva halott lesz. Ezt a fotót úgy kapta meg az utolsó pillanatban a zsűri, hogy reggel a WPP portájára a zsűrielnök nevére valaki letett egy borítékot. Egy gépből kitépett, előhívatlan filmtekercs volt, ezzel a képpel. Máig nem tudjuk, ki készítette a képet és ki juttatta el a WPP-hez. Az ismeretlen fotósnak letétbe helyezte a szervezet az első díjjal járó pénzösszeget, de soha nem jelentkezett érte senki. Lehetne ugyan szépíteni, de ha valaki lefotóz két birkózót, nem az az érdekes, amikor a végén összeölelkeznek, hanem amikor folyik a vér és eltorzulnak az arcok. Bár igényeljük a szépséget, de nem díjazzuk.
-Nemrégiben az óbudai Godot Kortárs Művészeti Intézetben Kleb Attila portrékiállításán csinált tárlatvezetést, és a világhírű jazz-zenészek láttán azt mondta: „Még sok tanulnivalóm van”. Számomra lenyűgöző volt, hogy bár a fotókon látható művészek többségét nem ismerte, mégis ráérzett a lényegükre.
-A fotóval mindent el lehet mondani! Vannak olyan fotográfusok, akik el tudják mondani, hogy mit akarnak, és Attila ezek közé tartozik. Nem véletlenül vállaltam el a tárlatvezetést, mert ő ugyanazt a nyelvet beszéli, mint én. Megértem a jeleit, hogy mi ragadja meg, hogy mit gondol arról az emberről, akit fotografál. Másképpen, mint én, de ebben éppen az a jó, hogy nagyon sokféleképpen lehet ugyanazt elmondani és úgy, hogy azt értse mindenki. Engem csak az bosszant, hogy eddig messzire elkerültem a jazzt és hogy miért nem kaptam fel korábban a fejem ezekre a világnagyságokra. Egészen furcsa dologra jöttem rá: a 60-as években óriási megtiszteltetésnek számított, hogy én fotografálhattam a Táncdalfesztivált, nemcsak a műteremben, hanem magát az eseményt is élőben. Úgy irigyeltek, hogy azt nem lehet elmondani, nekem pedig egy kín volt. Teljesen idegen volt számomra, és valahogy belém égett, hogy „könnyűzene nem”. Most kezdem felfedezni a YouTube-on, hogy itt egészen másról van szó. Valószínűleg az is benne volt, hogy a jazz forradalmiságát elzárták előlünk, legfeljebb Rhoda Scottot kaptuk.
A mi forradalmi gondolkodásunkat Bertolt Brecht jelentette, Kurt Weill dalaival, az összeset kívülről tudom ma is. Életem legszebb pillanata volt, amikor Brecht özvegyét, Helen Weigelt fotografáltam Budapesten. Mostanra már elfelejtettük.
Két alapélménye volt a magyar színjátszásnak az elmúlt évtizedekben: az egyik a Brecht-mítosz, amit Major Tamás vezetett be, a másik pedig Peter Brook társulatának látogatása – onnantól kezdve csak bőrruhában lehetett játszani. Jó barátnőm volt Schäffer Judit jelmeztervező, ő mondta, hogy megöli Brookot, mert mindenki bőrt akar…
-Már egy újabb kiállítás gondolata is megszületett Önben.
-Reméltem, hogy ezen a nyáron belefoghatok, de sajnos a covid nagyon közbeszólt. A téma a család: hogyan éljük meg mindennapjainkat? Nagyon inog ez a fogalom. Ma már alig van példa arra, hogy összejön a család a vasárnapi ebédre és megbeszélik az élet történéseit. A járvány viszont furcsa módon nagyon összehozta a családokat: rájöttek, hogy van egy öreg nagyszülő, egy beteg édesapa, akiről gondoskodni kell – eddig ez fordítva volt. Tehát ez nem a művészvilágról fog szólni, bár lesznek benne művészek, mert, mint megbeszéltük, ők is ugyanolyan emberek. És szeretném a kiállítást a Godot-ban megrendezni, teljesen beleszerettem a helybe. Jó a tér, jó a hangulat és nem kell benne emelkedettnek lenni…
