Megpróbáltunk Hévízen a külföldiek szemével nézni – a tófürdőn kívül is van élet!
Néhány hete egy kellemes hétvégét töltöttem el kis hazánk egyik legszebb és külföldiek által is közkedvelt városában. És azóta még fokozottabban azon agyalok, ami már jó ideje foglalkoztat: miért nem tudjuk saját országunkat néha a külföldiek szemével nézni?
Miért nem akarunk rácsodálkozni természeti szépségeinkre, amikhez egyetlen nyavalyás határt sem kell átlépnünk?
Félreértés ne essék, én magam is szívesen töltök el egy forró nyári hetet valamelyik tengerparton! De amikor itthon sikerül valahova néhány napra elutaznom, akkor újra és újra rájövök, hogy
annyi szép tájunk van, amiket egy-egy hosszú hétvége alatt simán be lehet járni.
Elvégre két nap Párizsra, Rómára, Milánóra nem elég, és akkor még nem említettem az Európán kívüli népszerű desztinációkat.
A mi választásunk most éppen Hévízre esett.
Igazán nem a tófürdő volt a cél – sőt, ezt ki is hagytuk, viszont hosszú sétát tettünk a fürdő parkjában, ahol az embert olyan nyugalom tölti el, hogy úgy érzi, messziről se akar közlekedési dugót látni.
Akárhova néz az ember, mindenhol másfajta fát lát,
amiket sejtelmesen világít meg a beszűrődő napfény. Ennek a tavat körbeölelő telepített erdőnek a páratlan ökológiai sokfélesége legalább annyira lehetne Hévíz szimbóluma, mint maga a gyógyfürdő.
Ennyi fenyőfajta talán sehol máshol nem látható az országban:
van köztük kínai ősfenyő, kelet-kínai páfrányfenyő – latin nevén gingko biloba, aminek a kivonata jótékonyan hat például az enyhe depresszióra, az impotenciára, és még számos területen gyógyhatással bír –, görög, kaukázusi és andalúz jegenyefenyő, amerikai duglászfenyő. A hétköznapibb platánok és égerfák mellett más ritka fafajtákban is gyönyörködhetünk. Ilyen például a mandzsu áltiszafa vagy a mocsári ciprus.
A véderdőt sem érdemes kihagyni, ha valaki sétára indul a tó körül. Alapesetben bosszantó lenne a szúnyograjok támadása, de a madárcsivitelés ezt is feledteti. Sőt, ha szerencséje van az embernek, mókusokkal is találkozhat.
Hévíz utcái, terei is rendkívül rendezettek.
Összességében rendkívül jó érzés volt végigsétálni a fasorokkal szegélyezett utcákon. A sok zöld, a rózsák bódító illata, a repkénnyel befuttatott épületek, a karcsú tornyú templomok számomra kicsit a vidéki gyerekkort idézték vissza…
Őszintén szólva nem igazán vágytunk vissza a nagyvárosi forgatagba, és nem is nagyon igyekeztünk újfent megpillantani Budapestet. Ezért tettünk egy kis kitérőt. Régóta terveztem, hogy egyszer megnézem
a magyarországi buddhizmus fellegvárát, a zalaszántói Béke-sztúpát.
Ez amúgy külön is megérne – fogalomzavarral élve – egy misét, de így, pusztán egy óra alatt is mély benyomást tud tenni az emberre. A hozzá tartozó meditációs központba lépve úgy éreztem magam, mintha Tibetbe érkeztem volna. Nem túlzás, hogy mennyei nyugalom szállt meg.
Tovább haladva elkocsikáztunk a Balaton-felvidék történelmi látványossága, a környező tájból kiemelkedő magányos hegycsúcson álló sümegi vár mellett. Akinek van ideje egy egész napot eltölteni a fellegvárban – vagy néhány napot a lábánál épült szállodában -, feltétlenül ajánlom, hogy a történelmi lovasjátékok idején tegye! Nem fog csalódni.
Az élményt betetőzendő, később elhaladtunk egy csodálatos pipacsmező mellett, amit már nem nagyon látni sehol az országban. Nem mondom, hogy a tihanyi levendulamező nem páratlan látvány, de azért ez sem volt kutya.
Így utólag visszagondolva, tulajdonképpen semmi extra nem történt a hétvége alatt. Nem láttunk tengert, nem szálltunk meg luxusszállodában, és nem vacsoráztunk luxusétteremben. Még csak delfinekkel sem úsztunk. Ja, a sivatagi naplemente sem játszott. De ez a két nap többek közt azt erősítette meg bennem, hogy itthon,
Magyarországon is részesülhet az ember olyan látványban és élményben, amiért a külföldiek kezüket-lábukat törnék.
És persze a lényeg, hogy a látvány és az élmény fölött érzett boldogság belülről fakad.
Próbáljuk meg néha gyermeki módon rácsodálkozni arra, ami körülvesz minket!
Hátha marad bennünk valami plusz a hétköznapokra is.