Autómentes óváros, magyar és német emlékek, pápalátogatás – egy hosszú hétvége Pozsonyban
> Néhány meglepetés is ért minket a szlovák fővárosban, ahol 1848-ig a magyar országgyűlés is ülésezett.
Mielőtt kitört a vírusos világkatasztrófa, nem sokra tartottam a „hosszú hétvégés” utazásokat. Úgy gondoltam, hogy azok sem élményszerzésre, sem pihenésre, sem pedig feltöltődésre nem elegendőek. Aztán jött egy másfél éves kényszerű „helyben járás” és egy kissé átértékeltem korábbi álláspontomat. Az ember már annak is örül, ha 3-4 napra kiszabadul a taposómalomból, az állandósult feszült légkörből, új látványokat, hangokat, illatokat, ízeket kap, szerencsés esetben valami életre szóló találkozásba is belefuthat.
Ehhez persze jól kell kiválasztani az időpontot, a helyet, azon belül is a várható mozgáskörzetünket. Ebből a szempontból ideális volt Pozsony, 2021. szeptember 11-13-án.
Az első meglepetés mindjárt a vonaton ért bennünket. Nagy műgonddal begyűjtöttünk minden Covid-igazolást a védettségitől az oltásokon át a szlovák egészségügyi hatóságok által kért online regisztrációig, és volt is bennünk némi félsz, mert az első két vakcináról szóló papírunk, amit még február-márciusban állítottak ki, kizárólag magyar nyelvű volt, és az elvárás legalább angol nyelvű lett volna. Ám hiába léptük át a határt Párkány/Sturovónál, a kutya sem volt kíváncsi passzainkra, még az útlevelünket sem kérték. Az persze feltűnt, hogy az újonnan felszálltak mind viselnek maszkot, de a végállomásig erre sem figyelmeztettek minket. (Visszafelé a szlovák szakaszon igen.)
A szállodában, miután a csinos recepciós is maszkban fogadott, megtudtuk, hogy utcán nem, de zárt térben elvárják a maszkviselést mindenkitől. Kivéve persze az éttermeket, igaz, olyan pazar nyári idő fogadott minket, hogy kizárólag teraszokon ettünk-ittunk.
A 90 éves múltra visszatekintő Hotel Tatránál jobb helyet nem is találhattuk volna, hiszen nemcsak minden igényt kielégített, hanem alig 50 méterre áll a gyönyörű hófehér egykori Grassalkovich-palotától, amely ma Szlovákia köztársasági elnökének, Zuzana Čaputovának a hivatala, amely előtt egy fia őr sem áll, sem fegyverrel, sem anélkül. Innen pedig csupán néhány zebrán vagy egy szövevényes aluljárón kell átkelni, hogy eljussunk az óvárosba, vagy elinduljunk a mindenünnen látszó, szintén fehérbe öltözött várba. E két vonatkozási pontnál távolabb nem is kalandoztunk, de nem is volt rá szükség.
Az autómentes óvárosban minden utca, szinte minden épület csalogat valamivel. Lépten-nyomon találkozunk magyar történelmi emlékekkel: magyar felirat is hirdeti az egyetemi könyvtár falán, hogy itt ülésezett 1848-ig a magyar országgyűlés, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc itt váltak a reformkor vezéregyéniségeivé. A régi városházán, amelynek a tornyába a kilátás kedvéért több mint 100 lépcsőfokon másztunk fel, a Szent László kápolna emlékeztet Árpád-házi uralkodónkra, udvarán áll Rómer Flórisnak, a 19. század polihisztorának, a magyar művészettörténet és régészet egyik megalapozójának mellszobra, Strobl Alajos alkotása.
A lenyűgözően gazdag várostörténeti kiállítás pedig híven őrzi Pozsony magyar és német hagyományait.
A templomokban ugyancsak bővelkedő negyed – alig egy négyzetkilométeres körzetben találunk kapucinust, ferencest és Orsolya-rendit – szintén sokat elárul a magyar múltról. A régi városháza mellett áll a barokk pompájú Szent Szalvátor jezsuita templom, ahová be is tévedtünk egy szlovák nyelvű misére (a liturgia ismerete és egykor jónak mondott orosz nyelvtudásom alapján elég sokat megértettem belőle). E templom emlékeztet arra, hogy a török hódoltság idején e város lett az esztergomi érsek székhelye, és az egyik leghíresebb jezsuita, az ellenreformáció atyja, az egyetemalapító Pázmány Péter volt.
Az ő földi maradványait az innen, ahogy Móra Ferenc írta, szinte egy „miatyánknyira” lévő Szent Márton dómban találták meg tíz évvel ezelőtt. Nem véletlenül temették ide, hiszen ez a katedrális volt a 16.-tól a 19. századig a magyar királyok koronázási temploma – igaz, ebben az időszakban csak Habsburgok viselték Szent István koronáját.
E templom mellett állt a Dohány utcaira emlékeztető, szintén a 19. század második felében, Milch Dezső tervei alapján épült a zsinagóga, ma már csak régi fotók és egy holokauszt-emlékmű, kusza fémkompozíció emlékeztet rá. A kommunista érában egy ideig – hasonlóan az óbudai zsinagógához – tv-stúdióként működött, mígnem 1969-ben lebontották, hogy helyet adjon a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja pilléreinek. A Várba vezető úton viszont felfedeztünk egy Raoul Wallenberg-emlékművet, amely a gettó rácsa mögül szabadulni vágyó embereket jelképezi.
A magyar államiság szimbólumát hajdan a Várban őrizték, amelyet ugyan 10 évvel ezelőtt csodálatosan helyreállítottak – a főkaput a legendás nagymorva fejedelem, Szvatopluk lovas szobra őrzi – de belül még kevés a látnivaló. Az egykori koronatoronyba sem lehet felmenni, mert, mint mondták a múzeumőrök, túlságosan szűk benne a tér, ezért a járvány óta nem látogatható. A kert árnyas fái és a régi falak között azonban érdemes elidőzni, lecsendesedni és gyönyörködni a tájban, a zöld-ezüst Dunától a környező hegyekig.
De azért érdemes benézni a Vár modern kápolnájába a lenyűgöző orgonája miatt, és kaptunk két olyan kiállítás-élményt is, amelyekért érdemes volt felkaptatni a várdombra: Martin Benka 20. századi festő életmű-kiállításából főleg tájképei, hegyvölgyek érzékeny ábrázolása ragadott meg. Egy olyan alkotó, aki, akárcsak a mi Csontvárynk, a mediterrán világot is beutazta ihletért;
A másik, multimédiás tárlat 1989-ről szólt, felidézve valamennyi kelet-európai rendszerváltást: a prágai tüntetéseket, Mihail Gorbacsov népfelkeléssel felérő pozsonyi fogadtatását, a magyar határnyitás az NDK állampolgárok előtt egészen a Berlini Fal lebontásáig. Emellett korabeli képzőművészeti alkotások is láthatók, amelyek a maguk nyelvén fogalmazzák meg a diktatúra mibenlétét, valamint szamizdat-kiadványok a hozzájuk használt írógépekkel és fénymásolókkal. Kiállították 1968 hőse, az 1992-ben máig tisztázatlan autóbalesetben életét vesztett Alexander Dubcek öltönyét is. Ottjártunkkor néhány kamasz is bolyongott e kiállításon, hihetetlen, hogy számukra ez már történelem. Mi pedig elgondolkodhattunk azon, hogy hová tűnt az akkori lelkesedés, a szabadságvágy, miért fásultunk bele az elmúlt 30 évbe?
Azért nemcsak a múlttal találkoztunk a régi falak mentén. Mindjárt az éppen restaurálás alatt álló híres Mihály-kapu közelében szabadtéri fotókiállítás fogadott bennünket, sok fricskával, csábító transzvesztitáktól Sztálinig, akinek vörös kendővel kötötték be a szemét. Itt-ott modern installációk köszöntek ránk, a legjobban Martin Kochan „Szabadság-emlékműve” tetszett, amely egy stilizált, kissé megdőlt szabadságszobor - kerekes alumínium-kukába ágyazva.
Művészi igényességű graffitik borították az ide vezető aluljárót, és még szálláshelyünk is kínált egy szép kiállítást: Stanislav Harangozó színpompás, álomszerű, sejtelmes erotikával beoltott festményeiben gyönyörködhettünk a gazdag svédasztalos reggeli után.
A minket a világon mindenütt megtaláló utcai zenészekben sem szenvedtünk hiányt. Az egyik kis kereszteződésben egy öreg szaxofonos a My Way-t fújta. Az óváros egyik főutcáján egy fiatalember szopránszaxofonján John Coltrane-t idéző free-jazzes improvizációkat adott elő, miközben nagy léptekkel haladt előre, mögötte pedig egy középiskolás csoport vonult, hasonló ütemben. Valószínűleg semmi közük nem volt egymáshoz, mégis az egész olyan volt, mint a legendabeli hamelni gyereksereg, akik követik a baljós patkányfogót. A sétálónegyed felső, még modernebb szakaszán pedig egy remek hangú gitárossal együtt énekeltük a Beatles Let It Be-jét. Amikor a Várból lejövet megpihentünk a Modra Hviezda étterem-borozó pincehelyiségében, a Monty csárdás fogadott bennünket, majd következett polkában előadva a Piszkáld ki kezdetű nóta, amit nagyanyámtól még első világháborús dalként tanultam.
Nagy várakozással készültünk utolsó reggelünkre, ugyanis a hivatalos program szerint reggel negyed 10-kor érkezett a szomszédos elnöki palotába Ferenc pápa. Már jó fél órával előbb csatlakoztunk a díszes kerítés előtt felállított kordon előtt tolongó tömeghez, és bár érkezésekor éppen csak egy pillanatra láthattuk messziről, sikerült rájönnünk, hogy merre fog a konvoja távozni. Percről percre követhettük, ahogy a biztonságiak, a felvezető rendőrmotorosok és a konvoj sofőrjei ugrásra készen várták az indulási parancsot, majd elérkezett a nagy pillanat: Őszentsége kocsijából mosolyogva áldást osztva alig 5 méterre haladt el tőlünk. Egyébként a helyi rendfenntartók előtt le a kalappal: határozottan, de rendkívül kulturáltan tették a dolgukat, minden felesleges paranoia és erődemonstráció nélkül. Még a palota környékét is csak aznap reggel zárták le és csak a kocsiforgalom elől. A híveknek még arra is volt lehetőségük, mielőtt a konvoj elindult a Szent Márton dóm felé, hogy néhány percig közelről fényképezzék Ferenc pápát...
Utolsó napunk még tartogatott egy megrendítő élményt. A Szlovák Nemzeti Színház előtti téren, a magyar apától és szlovák anyától született költő, Pavol Országh Hviesdoslav szobra alatt kiállítás nyílt We never forget 9/11 (Sohasem felejtjük el szeptember 11-et) a Magnum fotósainak ma már történelmi értékű felvételeiből. A legtöbbet Steve McCurry-től, az Afgán lány című híres fotó alkotójától válogatták. Azokban a kellemes késő nyári déli órákban, miközben szelíden csobogott a fotók mellett a kék szökőkút, és az árnyas platánsor alatt ebédeltek, söröztek az emberek, eszembe jutott, hogy vajon miért csak akkor becsüljük meg a békét, amikor elveszik tőlünk?
Notice: Undefined variable: badgeOn in /var/www/clients/client1/web1/web/wp-content/themes/szmo_2020/classes/views/RenderSinglePage.php on line 241
Húsz darab, főként a második világháború utántól egészen az ezredfordulóig használt harci gép van kiállítva a magyargencsi Széll-kastély udvarán. Némelyik a Veszprém vármegyei kis falun átvezető útról is jól látható, persze a tankok és légvédelmi lövegek impozáns mérete miatt nehéz is lenne rejtegetni ezeket.
Márpedig rejtegetésről szó sincs, sőt,
Ezért kötött együttműködést a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Múzeuma a magyargencsi önkormányzattal a hadipark létrehozására a mintegy 600 fős településen – tudtuk meg Boros Tamás polgármestertől. Mint mondta, a Széll-kastély udvarán kialakított nem mindennapi kiállítás 2009 nyarán nyílt meg, nyáron és ősszel különösen népszerű. Rendszeresen érkeznek iskoláscsoportok a helyszínre, de a hadipark természetesen bárki által megtekinthető.
Néznivaló pedig bőven akad. Egyrészt
másrészt még az itt kiállított darabok között is vannak igazán különlegesek. Ilyen a T–55A harckocsi, a 2SZ3 Akácija önjáró tarack és a MiG–21bisz vadászrepülőgép.
A szovjet fejlesztésű T–55-ös tank (elődjével, a T–54-essel együtt) máig a legnagyobb példányszámban gyártott harckocsi, közel 100 ezer darab készült belőle. A T–55A modellt fejlett nukleáris védelemmel és erős páncélzattal építették, könnyen kezelhetőnek és mozgékonynak számított.
A T–54-est 1947-ben kezdték gyártani, a végső továbbfejlesztésének számító T–55A-ból az utolsó darab 1962-ben gördült le a gyártósorról. Érdekesség, hogy a T–54-est harci körülmények között az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtása során próbálták ki először, ahol kiderült, hogy a Molotov-koktélra igencsak érzékeny. Számos, a Szovjetunióval szövetséges országban, így Magyarországon is nagyszámú állományt alakítottak ki belőle, és a hidegháború idejének legtöbb regionális konfliktusában bevetették. Hazánkban a rendszerváltás után vonták ki a forgalomból a külsőre szinte teljesen megegyező T–54-eseket és T–55-ösöket.
A 2SZ3 Akácija nevű, szovjet gyártmányú önjáró tarackból mindössze tizennyolc darab állt szolgálatban a magyar honvédségnél.
Ezt a páncélozott harci eszközt 1971-ben rendszeresítették a szovjet haderőnél, elsősorban a harckocsik távolról való tűztámogatására fejlesztették ki. Teljes körű atom-, biológiai és vegyi védelemmel rendelkezett, miközben harcászati atomlőszer kilövésére is alkalmas volt. A 2SZ3 Akacija népszerű fegyvernek számított, több országba is exportálták, a Magyar Néphadseregben az 1980-as évek elején állították hadrendbe. Magyarországon 1993-ban vonták ki a szolgálatból ezeket a 152 milliméteres önjáró lövegeket.
Az ugyancsak szovjet fejlesztésű MiG–21-es vadászrepülőgépet 1959-től 2002-től gyártották. A típus sok módosításon, fejlesztésen ment keresztül, mialatt kora egyik legendás, a Varsói Szerződés tagállamainak elsődleges vadászrepülőgépévé fejlődött.
A katonai repülés egyik meghatározó mérföldkövének számító MiG–21-es 1961-ben jelent meg Magyarországon, összesen 261 darab érkezett a Szovjetunióból, és 2000 nyarán történt kivonásukig szolgálták a magyar légtér védelmét. A MiG–21-es a legnagyobb darabszámban gyártott gázturbinás sugárhajtóműves vadászrepülőgép a repülés történetében. Magyargencsen a 4025-ös oldalszámú MiG–21bisz van kiállítva. A típus bisz-változatai átalakíthatók voltak nukleáris atombombázó feladatkör betöltésére.
A magyargencsi hadiparkban kiállított gépek hatástalanítottak, mindenben megfelelnek a vonatkozó törvényi előírásoknak, egy részük pedig belülről is szemügyre vehető. Boros Tamás elmondása szerint állapotukat évente ellenőrzik a Hadtörténeti Múzeuma illetékesei.
A Széll-kastély belső tereiben egyébként egy, az 1848–49-es szabadságharchoz, a huszárokhoz, továbbá az első és a második világháborúhoz kapcsolódó tárlatot, valamint egy helytörténeti kiállítást is kialakítottak.
A cornwalli hercegség Anglia egyik legkülönlegesebb területe, nem csak azért, mert ide kötődik Arthur király legendája és itt játszódik Trisztán és Izolda romantikusan szomorú sztorija, de a terület viszonylagos elmaradottságának köszönhetően szinte háborítatlan itt a múlt. Nem zavarta meg az elmúlt évszázadok máshol nagy átalakításokat létrehozó építési mániája, nem égette tűzvész, és az utolsó néhány száz évben tapasztalt pénzhiány következtében az itt élők inkább őseik házában húzták meg magukat ahelyett, hogy új, nagy épületekkel szórták volna tele a vidéket. A kétoldalt kőkerítések közé szorított utak lovakra és nem hatalmas terepjárókra vannak méretezve, nem csoda, ha a gyakorlatlan sofőr még akkor is halálra rémül a szembe száguldó helyiektől, ha Angliában tanult vezetni.
Ha itt valaki bérelni szeretne egy lakást, ne lepődjön meg, amikor az ingatlanügynök olyan épületbe tessékeli be, ahol egy 178 centis ember feje már koppan az ajtófélfában, ahol a plafont kényelmesen eléri kézzel, és ahol a keskeny lépcsők miatt azt mutatják meg először, hogy melyik deszkákat kell kiemelni a mennyezeti részen, ha ágyat akar feljuttatni valahogy az emeletre.
Tessék csak borzongani.
Az ősi települések sorában előkelő helyet foglal el Lostwithiel, a hercegség első fővárosa, még abból az időből, amikor nem is hercegség, hanem egyenesen királyság volt ez a terület. A városka szélén a régi vár romja áll, valamikor az 1200-as években épült, egy még sokkal régebbi kör alakú erődítmény, földvár helyére. Innen kényelmes sétával érkezik az ember a településre, aminek ősi magjában nem nagyon találni 400 évnél fiatalabb épületet, de régebbit rengeteget.
Az egyik legszebb az egykori hercegi palota, melyet 1272-ben kezdtek építeni, és 20 évvel később fejezték be. Az eredeti épületben helyet kapott a kincstár, a törvényszék, az adók beszedéséért felelős hivatal, és Cornwall parlamentje, mely a Nagyteremben ülésezett.
Ha újra összeülne.
Az épületet Károly király még hercegként hozatta rendbe a helyi nyaralóházai bevételéből. De nem ez a ház a legizgalmasabb látnivaló ebben a csendes, és a múltat nagy szeretettel őrző kisvárosban. Van valami, ami sokkal kevésbé nagyszabású, de mégis inkább megragadja a fantáziánkat. Talán mert olyan kevés információ áll csak rendelkezésünkre róla.
Nem messze a North Street és a Queen Street kereszteződésétől áll egy ház, amelynek sarkába egy gránitkő épült be, körbeölelve a kétszintes épület egyik csücskét. Rajta gránitba vésve ez a felirat:
Első pillantásra az ember csak dörzsöli a szemét, én is azt tettem. Itt valamit rosszul láttam, elnéztem,
De nem, a táblán valóban 3000 év áll. Micsoda előrelátás, micsoda magabiztosan nagyszabású tervek! Vajon mit gondolt Walter, mi fog történni 4652-ben, amikor a bérleti szerződése lejár? Ahogy a törvény engedi, megvásárolja Francis Bullertől, aki bérbe adta neki? Aligha, hacsak nem időutazó volt. Erre egyébként még esély is van, mert a férfi azonosítása nem egyszerű.
Maga a ház egy 3 szobás, átjárós alaprajzú épület volt, a North Street felé néző nappali frontot a XIX. század közepén üzletté alakították át, a lakás bejárata a másik irányból maradt meg.
Általában 99, néha 125 évre adják lízingbe, és annál többet ér az épület, minél több idő van még hátra a bérleti szerződésből. De senkinek nem ajánlják, hogy ez az idő 80 év alá essen, mert akkor rohamosan veszít értékéből az ingatlan.
De ki volt ez a figura, aki nemcsak hogy leszerződött a háza területére 3000 évre a környék egyik legbefolyásosabb parlamenti képviselőjével, de annyira biztos akart lenni a dolgában, hogy mindezt kőbe is vésette? Ki volt Walter Kendal?
Az első információk azonnal képbe teszik az embert,
Ősei II. Richárd uralkodása óta képviselték a várost, a Kendal család tagjai az évszázadok során számos alkalommal a plébánosi tisztséget is betöltötték.
Walter rokonai szintén parlamenti képviselők, a királypárti hadsereg hősei és a legnagyobb kikötők urai voltak. De nem Walter, aki a sokadik ezen a néven. Egyes források szerint a városban lakó Thomas Kendal idősebb testvére lehetett, aki 1642 és 1687 között hét cikluson át volt polgármester.
A férfi Thomas Kendal és Elizabeth Arscott gyermekeként született 1608-ban, nyolc gyerekük közül ő volt a legidősebb. A Szent Bertalan-templom falán található emléktáblán mindannyian szerepelnek, ott imádkozva a domborművön. Feltételezhetjük, hogy a mi Walterünk az, aki térdre borul, közvetlenül a jóval nagyobb apja mögött. Walter 1642-ben vette feleségül Margaret Symont, és három gyerekük született, Richard, Walter és Elizabeth. Sajnos annak semmi nyoma, hogy pontosan mivel is kereste a pénzt élete során, bár
És ahhoz, hogy valaki úriember legyen, remek kiindulásnak számít, ha befolyásos, nem frissen meggazdagodott család sarja.
De miért ilyen hosszú időre vette bérbe a területet? A bérbeadó maga sem volt ágrólszakadt, és amije volt, attól nem akart megválni (kivéve, amikor hazaárulással vádolták és elkobozták minden vagyonát, de az 10 évvel később történt). A kérdéses időben a környék tengerparti városai a kereskedelem vezető brit kikötői voltak. A hatalmas bevételek nyomán fellendültek az ingatlanbefektetések.
A Lostwithielről fennmaradt birtoklevelek sora szerint a XVII. században igen aktív volt az ingatlanpiac.
A település kis méretéhez és Cornwallhoz képest is figyelemre méltóan jómódú volt, rendesen kitömve jó minőségű földekkel. A dicső múlt valahogy most is érzékelhető a kisvárosban, ahol megállt az idő, mégis vonzza a művészeket, kreatív embereket. A gyerekek komolyzenét és balettet tanulnak a helyi iskolában, a nagy ünnepeket középkori mutatványokkal dobják fel, és a koronázásra is úgy készültek, hogy a 800 éves normann híd melletti folyóparton egész hétvégén tartott a buli.
És nem, a házak nem eladók. Az ingatlanpiac néhányszáz éve már beállt. Itt, ahol mindenki ismer mindenkit, hamar kiszúrják az idegent. Legyen hátra bárhány év a lízingből, az épület nem tud olyan keveset érni, hogy eladják neki.
A szaúd-arábiai Mekkában és Medinában van az iszlám vallás néhány legfontosabb, szentnek tartott helye. Minden évben több millióan zarándokolnak el Mekkába, ami hitük szerint Mohamed próféta születési helye. Nem mindenki léphet be azonban a szent városba, kizárólag az iszlám követői. Az emberek mellett a város légterét érintő repülőket is hasonlóan korlátozzák, és az idegeneket onnan is távol tartják.
Emellett repülésmentes zóna a mekkai nagymecset és a medinai próféta mecset, és ez már muszlimokra és nem muszlimokra egyaránt vonatkozik. Kivételt képeznek a tilalom alól a helikopterek, amelyeket olykor biztonsági vagy híradási célból engednek be ezekbe a légterekbe.
A perui Machu Picchu (vagyis „öreg csúcs”), a 15-16. százai inka romváros rajta van az UNESCO világörökségi listáján, egyben a világ „új” hét csodájának egyike is. Itt a repülésmentes zónát az alacsonyan szálló turistahelikopterek miatt vezették be, mert azok a környezetvédők szerint károsítják a terület ősi állat- és növényvilágát. Sem helikopterek, sem repülők nem szállhatnak át a területen, hogy a perui történelmi szentély épségben megmaradhasson az eljövendő generációk számára.
Az elmúlt mintegy száz évben bekövetkezett bizarr és megmagyarázhatatlan eltűnések miatt a Föld egyik legtitokzatosabb helye az Atlanti-óceán déli részén lévő Bermuda-háromszög. A rejtély 1945-ben indult, amikor az amerikai légierő 27 embere tűnt el zavarba ejtő körülmények között. Egy délután négy torpedóbombázó szállt fel Floridában gyakorlórepülésre, de soha nem tértek vissza. A rádiójelekből ítélve megpróbáltak visszafordulni, de az óceán felett eltűntek. Két mentőrepülőt indítottak a felkutatásukra, de az egyik ugyancsak nyomtalanul eltűnt.
Azóta is számos legenda kering a háromszög természetfeletti és talányos mivoltáról. Hivatalosan nem tiltott repülési zóna, de a legtöbben azért messze elkerülik. Észszerűbb magyarázatok szerint a háromszögben uralkodó extrém időjárás okolhatja az eltűnéseket, amelyek így már egyáltalán nem mondhatók titokzatosnak.
A 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadások óta Disneyland és Disney World is felkerült a hivatalos repülésmentes övezetek listájára. A tilalmi övezet a parkok 5 kilométeres körzetére, mintegy 900 méteres magasságig érvényes, és egyaránt vonatkozik ember által vezetett repülőalkalmatosságokra és drónokra. A kaliforniai Disneylandet és a floridai Disney Worldöt évente milliók keresik fel.
A Fehér Ház, az amerikai kongresszus épületei, valamint számos más kormányzati szerv található itt, ezért nem csoda, hogy ez a világ egyik legszigorúbban korlátozott légtere. Egy 25 és egy 50 kilométeres sugarú kört jelöltek ki, amelyek központja a Ronald Reaganről elnevezett repülőtér. A kisebb körben a drónok használata sem engedélyezett, a reptérre érkező kereskedelmi gépek átrepülhetnek rajta, más azonban csak kivételes esetben. A Fehér Ház fölött viszont kizárólag az amerikai elnök, esetleg a hivatalosan hozzá érkezők haladhatnak át.
Hihetetlenül hangzik, de a Smithsonian Intézet szerint bármely adott pillanatban legalább tíz vulkán van működésben a világon.
Nem kell túlmagyarázni, miért szörnyű ötlet egy működésben lévő tűzhányó felett átrepülni. Az pedig, hogy mikor lép működésbe egy vulkán, többnyire kiszálíthatatlan, ezért jobb félni, mint megijedni.
(Forrás: Grunge, Smithsonian)
Miért érdemes a vidéket járni? A nyugalomért, a természet csendjéért, az illatokért, no és persze a színekért. Májusban pedig különösen igaz ez, hiszen minden növény a legszebb arcát mutatja. Élénkek, szépek, hívogatóak... Tartsatok velünk most a nógrádi vidék romantikus tájára.