Kerekes Bence építészeti látványtervezőként dolgozik, ami azt jelenti, hogy fotorealisztikus képeket készít épületekről, amelyek még nem épültek meg. Hobbija emellett a hegymászás, három éve emiatt költözött Svájcba a feleségével, hogy közelebb lehessen az Alpokhoz.

„Szerettem volna minél több időt a természetben tölteni, ez az, ami igazán éltet engem” – meséli. Ennek gyökere egészen gyerekkoráig megy vissza: már akkor is sokat túrázott a szüleivel, nyaranta vadkempingeztek Görögországban, emellett belekóstolt a barlangászatba, triatlonba, atlétikába, kézilabdába, sőt még a siklóernyőzésbe is.

Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a slackline-nal, illetve ennek másik válfajával, a highline-nal, ami aztán a legmeghatározóbb sportággá vált az életében. Három barátjával csapatot alkotva elhatározták, hogy mindent megtesznek a magyarországi népszerűsítéséért, jóformán minden szabadidejükben ennek hódoltak.

Ezek után szinte magától értetődő volt, hogy a hegymászás szeretetével is megfertőződik: amikor úgy érezte, váltásra van szüksége, eladta minden highline-felszerelését, majd beiratkozott egy alapfokú képzésre. Így kezdődött életének következő nagy fejezete.

A mászás mellett az ultra terepfutással is barátságot kötött, 2016-ban bő 17 óra alatt teljesítette például a Kinizsi 100 versenyt, majd más hasonló, 100 kilométer feletti versenyeket is.

Itthon a leghosszabb 177 kilométeres volt 11500 méteres szintkülönbséggel, amelyen 34 és fél óra alatt ment végig. Elmondása szerint utána három hétig nem tudott lábra állni, de ez sem szegte kedvét a folytatástól. Svájcba költözése után még tovább fokozta: a 242 kilométeres, 14000 méter szintkülönbségű Ultra Trail Malopolska versenyen is végigment, majdnem 48 óra alatt, alvás nélkül.

„Éreztem, hogy már nem fáj a kezem, ami biztos jele annak, hogy elfagyott”

Bence élete 2021 márciusában örökre megváltozott. Ekkor határozta el, hogy megmássza a Mönch nevű 4107 méteres hegycsúcsot, ami Svájcban található, a Jungfrau és az Eiger csúcsok szomszédságában. Egy francia és egy finn mászótársával hárman indultak útnak, a hegy északi oldalán húzódó Lauper-utat választva.

Bár nem mondtak jó időt a mászást követő éjszakára, úgy döntöttek, mégis bevállalják. Eleinte nem is volt semmi probléma, a saját tempójukban tudtak haladni, csak a finn társuk volt valamivel lassabb a megszokottnál.

Az időjárás azonban egyre rosszabbodott: felerősödött a szél, elkezdett havazni, egy ponton teljes fehérségbe kerültek. Ahogy 3700 méteres magasságba értek, egy lépésnél azt érezte, hogy leesett a hágóvas a bakancsáról. Lehajolt megnézni, és azt látta, hogy az első és hátsó részt összekötő fémdarabkából letört egy pöcök.

„Nem gondolná az ember, hogy olyan nagy jelentősége van, de ha ez leesik, onnantól nem lehet a bakancshoz illeszteni a hágóvasat. Szóltam a társaimnak, megpróbáltuk gyorskötözővel rögzíteni, de hiába” – idézi fel Bence.

Ekkor mérlegelniük kellett, mit tehetnek: a visszaereszkedés lehetetlennek bizonyult, a meredek hegyoldalban nem találtak olyan részt, hogy stabil ereszkedőpontokat alakítsanak ki. A segélyhívás az időjárási viszonyok miatt szintén nem volt lehetséges, a helikopter felszállni sem tudott az óriási szélben és hóviharban.

Egyetlen lehetőségük az volt, hogy folytatják az utat, majd a túloldalon leereszkednek, amilyen hamar csak lehetséges. Bence hágóvasának hiánya miatt viszont annyira lelassultak, hogy hamar nyilvánvalóvá vált, világosban már biztosan nem fognak felérni a csúcsra.

Folytatták a mászást, de a hágóvas hiánya miatt pihentetni sem tudta a kezét időről időre, mivel folyamatosan fognia kellett a jégszerszámot a feje felett. Ennek köszönhetően még jobban kiment a vér a kezéből.

„Amikor a standokhoz értem, megpróbáltam életet lehelni belé: a kabátom alá, a bőrömhöz raktam, illetve ráztam is, hátha felmelegszik valamennyire, de sajnos semmi nem segített” – emlékszik vissza.

Ahogy az előrejelzés is írta, az időjárás egyre csak romlott. Az éjszaka beálltával feltámadt a hóvihar, alig 10 méteres látótávolságban kellett megkezdeniük az ereszkedést. A levezető út a hegy legkönnyebben mászható része volt, normális esetben nem szokott 2-3 óránál többet igénybe venni. Ők ezzel szemben majdnem 10 órán keresztül ereszkedtek, annyira mostohák voltak a körülmények.

Mire leértek a hegy lábához, reggel lett. Szerencséjükre pont arra jött egy hószán, aminek vezetőjét megkérték, hogy segítsen elvinni Bencét a legközelebbi hüttéhez.

„Éreztem, hogy már jó ideje nem fáj a kezem, ami biztos jele annak, hogy elfagyott. Ahogy a hüttében levágtuk a kezemről a kesztyűt, láttuk, hogy csonttá van fagyva.”

A jobb kezével a jégcsákányt markoló pozíciót nem tudta megváltoztatni, a bal viszont még rosszabbul nézett ki: látványosan el volt feketedve.

Az orvosok viszont azt mondták neki, hogy minden rendben lesz, másnap hazamehet. Ettől megnyugodott, a végtagjairól készült fotókat mindazonáltal elküldte pár barátjának és mászótársának.

Az egyikük továbbította ezeket egy fagyási sérülésekre specializálódott orvosnak, aki azt mondta, hogy azonnal meg kell kezdeni a kezelését egy speciális szíverősítő gyógyszerrel, amit az utóbbi pár évben kezdtek el használni, rendkívül jó hatásfokkal.

Ha 24 órán belül megkapja az ember a kezelést, akár 4-es, 5-ös fokozatú fagyási sérüléseket is meg lehet menteni vele. Abban a kórházban viszont, ahová Bence került, szerencsétlenségére nem hallottak róla, ezért átszállították egy másikba, majd egy harmadikba.

Végül 36 órával a kórházba kerülése után kapta meg az első dózist, a fagyás pedig ennél is korábban történt, így kicsúszott az időintervallumból, ameddig szinte biztosan meg lehetett volna menteni a jobb kezét.

Ennek ellenére nem adták fel: a következő három hetet a genfi kórházban töltötte, ahol egy magasnyomású kabinban naponta kétszer kapott kezelést, mellé pedig az említett gyógyszert. A felesége végig mellette volt, és a barátaitól is folyamatosan kapta a támogató üzeneteket.

Reménykedtek benne, hogy a kezelés mégiscsak hatékony lesz és megmenti Bence kezét, de sajnos két hét múlva, a kötés levételekor olyan látvány tárult a szemük elé, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nagyon nagy a baj.

Ötből négy ujja teljesen elfeketedett, a végük pedig felismerhetetlenné mumifikálódott – nem maradt más megoldás, mint az amputáció.

„Onnan akartam folytatni, ahol abbahagytam”

Miután kiengedték a kórházból, hazaszállították Zürichbe, ahol megkezdődött a rehabilitációja.

Szép lassan a lába is begyógyult, amint nem volt többé szüksége kötésre, a futást is újrakezdte, illetve súlyokkal is tornázott, hogy minél inkább megmozgassa magát.

„Onnan akartam folytatni, ahol abbahagytam. A hüvelykujjammal kapaszkodva újra elkezdtem könnyebb utakon mászogatni, aminek inkább szimbolikus jelentősége volt: ki lehetett mondani, hogy visszatértem az élethez. Egyáltalán, éltem...”

A fagyást követően általában 3-4 hónapot várnak az amputációval, hogy tisztán lássák, hol van még az elfagyott testrészben élet és mi az, ami végérvényesen elhalt. Végül tavaly júliusban került sor a nagy műtétre, majd utána még több alkalommal kés alá kellett feküdnie kisebb beavatkozások miatt.

„Tényleg semmi nem változott, ugyanúgy tudok tovább élni, mint a balesetem előtt” – állítja. Sőt, hamarosan szintet is lép: a napokban indult első igazi expedíciójára Pakisztánba, a terv egy még mászatlan 5-6 ezer méteres csúcs vagy útvonal meghódítása négy másik mászóval.