5 őrülten bizarr szerelmi történet a mitológiából
A görög, római mitológia és tulajdonképpen minden nép mondavilága számtalan, izgalmasabbnál izgalmasabb és szövevényesebb történetet hagyományozott az utókorra. Az istenek, varázslatos lények, halandók csatározásai és szerelmei rengeteg képzőművészt megihlettek - ezekből hoztunk néhány példát, ezúttal kifejezetten a romantikus - bár közel sem mindig happy enddel végződő - szálra fókuszálva. Megismerhetitek, milyen alkotások születtek Pygmalion életre keltett szobrához, az önmagába szerelmes Nárciszhoz és a miatta felemésztődő Ekhóhoz, az Apollón vágya elől menekülő és babérfává változó Daphnéhoz, a kedvese kilétéről mit sem sejtő Pszichéhez és Shalott kisasszonyához kapcsolódóan, akinek az lett a veszte, hogy szobája tükrében megpillantott valakit. Nektek melyik tetszik legjobban?
Pygmalión és Galatea
Pygmalión Ciprus királya volt, aki sokáig élt egyedül, agglegényként. Egyszer gyönyörű női szobrot faragott elefántcsontból; önmaga számára is meglepetés volt, hogy alkotása döbbenetesen élethűre sikerült. A nőalak annyira szép volt, mint amilyenhez foghatót még sosem látott: arcvonásai mintha csak éltek volna, épp hogy meg nem szólalt, meg nem mozdult. Pygmalión egyszer csak azon kapta magát, hogy beleszeretett saját művébe. Csókolta, beszélt hozzá, megölelte, becézgette, még ajándékokat is hozott neki, drága ruhákba öltöztette és felékszerezte - azonban hiába, a szobor hideg maradt és élettelen.
François Lemoyne
Louis Gauffier
Auguste Rodin
Egy napon, Aphrodité ünnepén a király azért fohászkodott az istenekhez, hogy bárcsak életre keltenék szerelmét. Imája meghallgatásra talált, a szerelem istennője megkönyörült rajta. Hazaérve Pygmalión egyből a szoborhoz sietett, és amikor megérintette, érezte: meglágyul az elefántcsont. Ahogy végigsimított rajta, bőrén már kitapinthatta a vér lüktetését is. Amikor a király megcsókolta, a lány elpirult és kinyitotta a szemét. Összeházasodtak, frigyükből született Paphos, aki Ciprus szigetének Aphrodité szentélyéről híres városát, Paphost alapította. A történetre számos művészeti alkotás utal, az egyik legismertebb George Bernard Shaw Pygmalion című drámája.
Étienne Maurice Falconet
Jean-Léon Gérôme
Il Bronzino
Ekhó és Nárcisz
Nárcisz (vagy Narkisszosz) Képhiszosz folyamisten és Leiriopé nimfa fia volt. Születésekor rejtélyes, ám kissé baljóslatú jövendölést kapott Teiresziasztól: csak akkor érheti meg az öregkort, ha nem ismeri meg önmagát, a saját, igazi arcát.
Caravaggio
Nárcisz szép szál ifjúvá serdült. Sok nimfát bolondított magába, ám mindet elutasította - köztük Ekhót is. Az egyik csalódott nimfa azonban nem törődött bele kikosarazásába; Nemesziszhez, a bosszúállás istennőjéhez fordult panaszával, aki meg is hallgatta és teljesítette kívánságát.
A minderről mit sem sejtő Nárcisz vadászat közben egy folyó partjára ért, és mivel megszomjazott, a folyó fölé hajolt, így pillantotta meg tükörképét. Az átok beteljesült: abban a pillanatban magába szeretett. Egész nap ott maradt és vágyakozva nézegette a saját arcát. Reggelre már csak néhány sárga szirmú nárciszt találtak a helyén - a daliás ifjút elsorvasztotta az önszerelem.
John William Waterhouse
Nicolas Poussin
Benjamin West
Pompeii falfestmény részlete
A legenda úgy tartja, Ekhó halálosan szerelmes volt belé, de csak messziről csodálhatta a hiú istent, hiszen az ügyet sem vetett rá saját tükörképének bámulása közben. Ekhó fájdalmában felemésztődött és csak a hangja maradt utána.
Alexandre Cabanel
Lady Shalott és Lancelot
Shalott kisasszonyának történetét Tennyson balladája nyomán ismerhetjük - két verzióban is megírta 1833-ban és 1842-ben. A legenda, amelyen a vers alapul, az Artúr király-mondakörhöz kapcsolódik, Elaine Astolat történetéhez, de létezik egy középkori olasz elbeszélés is Donna di Scalotta címmel.
Lady Shalott egy négytornyú, nagy, szürke vár hercegnője, azaz inkább foglya volt, ugyanis bezárva élt ott. Átok sújtotta: amellett, hogy rabságban, a négy fal között, örökös magányban, szövéssel teltek mindennapjai, ablakán sem nézhetett ki. Egy pillantás a szomszédos Camelot városa felé ugyanis az életébe került volna. Őt sem látta soha senki, legfeljebb az énekét hallották odalent. Kinéznie ugyan nem volt szabad, de toronyszobájának falát egy tükör borította, amin figyelhette, mi történik a külvilágban.
William Maw Egley
Egy napon Sir Lancelotot vezette a sors arra az ösvényre, ami Shalott vára alatt húzódott. A dalia vakító vértjében ellovagolt a hercegnő börtöne alatt, aki a tükörben észre vette őt. Ez lett a veszte. Szőttesét elejtette, átkát elfeledte, az ablakhoz szaladt és lenézett - éppen Camelot városa felé, amerre Lancelot tartott. Ennél nagyobb hibát azonban nem követhetett el... "S mit szőtt, a szőttes elszakadt, / a bűvös tükör meghasadt, /"Lesújt az átok!" - így riadt / Shalott kisasszonya."
Waterhouse így képzelte azt a pillanatot, amikor Lady Shalott meglátja Lancelotot...
A lány tudta, hogy eljött számára a vég, az átoknak be kell teljesülnie. Elhagyta a várat. A közeli vízparton talált egy csónakot, amelyre felírta a nevét. Belefeküdt, és hagyta magát elsodortatni a sebesen örvénylő folyóval. Éppen a tiltott városban kötött ki, ahol mindenki a csónakja köré gyűlt - de ekkor már nem élt. A város népe nem tudta, ki lehet a titokzatos Shalott kisasszonya, soha nem látták, nem is hallottak még róla. "Csak Lancelot szólt csöndesen: / Mily bájos arc! Az Ég legyen /kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn /Shalott kisasszonya.”
... utolsó útját pedig így
W.E.F. Britten illusztrációja Tennyson 1900-as évek elején kiadott verseskötetéhez
Arthur Hughes
John Atkinson Grimshaw
Ámor és Psziché
Psziché görög királylány volt, akinek messze földön híres szépségéért annyian rajongtak, hogy Aphrodité elkezdett rá féltékenykedni. Az istennő haragjában ráparancsolt fiára, Ámorra, hogy ébresszen szerelmet a lány szívében egy hozzá nem méltó halandó iránt. Ráadásul csapásokkal sújtotta apja országát, melyeknek kiengeszteléséül kikötötte, hogy a királylányt fel kell áldozni.
Pszichét felvitték egy magas hegyre és ott hagyták, de egy gyöngéd szellő sértetlenül elvitte onnan és pompás palotába röpítette, ahol láthatatlan szellemek vették körül a legnagyobb tisztelettel és kényelemmel. A palota ura Ámor volt, aki beleszeretett Pszichébe, de csak éjjelente kereste fel őt, hogy a lány ne lássa és ne ismerje fel. Psziché boldogságának csak ez szabott gátat, hiszen nagyon kíváncsi volt rá, kicsoda is tulajdonképpen szerelmese.
William-Adolphe Bouguereau
Claude Michel (Clodion)
Anthony van Dyck
Egy éjszaka aztán - irigységükben ármányt szövögető nővérei unszolására - nem bírt kíváncsiságával, és miután Ámor elaludt, egy mécsessel fölé hajolt, hogy láthassa az arcát. A keze azonban egy óvatlan pillanatban megremegett, egy csepp forró olaj pedig az alvó isten vállára csordult, aki rögtön felébredt és eltűnt. A szerelmesek próbatételek sora után lettek végül egymáséi, Aphrodité (aki az anyósok rémeként szerepel a történetben) is megbékélt, Zeusz pedig Ámor kérésére még az istenek körébe is felvette a halandó leányt.
Jacques-Louis David
Giuseppe Maria Crespi
Orazio Gentileschi
Antonio Canova
Goya
François-Édouard Picot
François Gérard
Apollón és Daphné
Apollón első szerelme Daphné volt, a szépséges nimfa, Ladón folyamisten leánya. Az istent Ámor nyila akkor találta el, amikor épp nagy hangon dicsekedett neki a Pythón, e szörnyűséges, dögvészt lehelő szörny legyőzése fölött, leszólva Ámor tudományát, aki nyilakat lődözve ejti szerelembe az embereket. Rátartiságának büntetése az lett, hogy Ámor meglőtte őt vágyat ébresztő nyilával, de a párjával, ami viszolygást kelt és szerelmet űz, Daphnét, a gyönyörű nimfát érte.
Amint Apollón meglátta a leányt, nem volt megállás. Üldözte őt szerelmével, de olyan kitartóan, hogy Daphnénak szó szerint menekülnie kellett előle. Hiába csalogatta szép szavakkal, a nimfa ijedten futott előle hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül, rettegve annak a gondolatától is, hogy Apollón hozzáérhet. A hajsza egy igaz vadászathoz hasonlított; az űzőt a remény, a zsákmányt a félelem tette fürgévé.
Francesco Trevisiani
Bernini
Robert Lefévre
Daphné azonban nem vehette fel a versenyt az istennel. Ellankadt, egyre lassult, ereje fogyóban volt; érezte, amint üldözője lehelete már a nyakán elomló fürtjeit éri. Utolsó kétségbeesésében a folyamistenhez rimánkodott, hogy bármiképp is, de mentse meg őt. Ahogy utolsó szavait kimondta, zsibbadás fogta el tagjait, haja lombbá, karjai ágakká változtak, lába gyökeret vert - babérfa lett belőle, de szépsége változatlan maradt. A rajongásig szerelmes Apollón elhatározta, hogy homlokán, tegzén és lantján örökké viselni fogja jelét, a babérkoszorút.
Armand Point
Jean-Francois de Troy
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg másokkal is!