Mindannyian ismerjük a mondást, hogy a hal, amelyik megszökött a horogról, mindig nagyobbnak látszik. Igaz ez a szerelemre is. Megfejthetetlen, mégis ősi és gyógyíthatatlan emberi tulajdonság, hogy az a szerelmi partner, aki végül nem lehetett a miénk, valamiért tönkrement a kapcsolatunk vele, vagy pláne, ha elhagyott minket, mindig örök vágyakozásunk tárgya marad. Valaki, akit elveszítettünk, pedig "mi lett volna, ha..."

A Psychology Today című szaklap pszichológusai szerint nincs ebben semmi meglepő, sőt, a rózsaszín ködös múltba révedésnek nagyon is sok köze van a mentális egészségünkhöz.

A emlékezet nagyon sokszor jutalmazó elven működik" - mondja Jodi J. De Luca amerikai pszichológus. "Életünk minden eseményéből, így a múltbeli szerelmi kapcsolatainkból is szereti a legvarázslatosabb, legtöbb örömöt adó pillanatokat, helyzeteket kiválogatni, és időnként belebombázni az agyunkba, hogy minél jobban érezzük magunkat."

Tehát ha szándékosan nem gondolunk az exünk hibáira, az agyunk automatikusan szinte csak a pozitívumokat fogja előhívni vele kapcsolatban. Ez pedig félrevezető, hiszen nyilván oka volt annak, hogy a nagy szerelemnek vége lett, tehát mégsem volt az olyan jó.

Kevon Owen pszichiáter szerint van egy másik oka is annak, hogy szeretjük idealizálni az exeinket. "Minden elbukott kapcsolat kudarcélmény, amelyet tudat alatt szeretnénk valahogy feldolgozni, ha úgy tetszik, jóvá tenni. A szakítás vagy az elhagyottság érzése rombolja az önbecsülésünket, és mi úgy érezzük, legszívesebben visszarepülnénk egy időgépen a múltba, hogy mindent másként csináljunk, mindent tiszta lappal kezdhessünk és rendbe hozhassunk."