Liptai Claudia: Mi, emberek alapvetően birkák vagyunk
Liptai Claudia Alan Bennett Beszélő fejek című művében tért vissza a világot jelentő deszkákra. Az interjúban szóba került, milyen extra kihívásokkal szembesítette ez a nem mindennapi előadás. A Beszélő fejekről írt kritikám itt érhető el.
– Bevallom, én most láttam először színpadon. Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy minden előzetes elvárásomat felülmúlta. Ahogy a kritikámban is írtam, az a Liptai Claudia, akit én ismerni véltem, teljesen eltűnt a színpadon, és nem a jelmez meg a smink miatt. Adja magát a kérdés: ha ennyire jó, miért szerepel ilyen ritkán színházban?
– Az az igazság, hogy 22 évvel ezelőtt én a színházat tudatos elhatározásból a háttérbe szorítottam az életemben. Marton László osztályába jártam, a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, és aztán oda is szerződtem.
Csak valahogy nem találkozott a korom a szerepekkel. Nem éreztem, hogy fiatal színésznőként nagyon „harapnék”, nem voltam fontos, nem gondolkoztak bennem.
Visszanézve egyébként nem is biztos, hogy igazam volt, csak fiatalon, 24 évesen az ember mindig többre vágyik.
Miután megkeresett az RTL, és dolgozni kezdtem a televízióban, behívatott Marton László, ki a Vígszínház igazgatója is volt, és azt mondta, nem tudja egyeztetni a forgatásaimat a színházi próbákkal. Ezért aztán a színház „huss”, eltűnt az életemből.
Aztán 2010 végén, édesanyám halála után felhívott Puskás Tamás, hogy lenne egy darab. Felsorolta a szereposztást – Rudolf Péter, Básti Juli… Leültem a földre: biztos engem akar? Hisz akkor én már egy évtizede nem álltam színpadon.
Ez az előadás volt a Pletykafészek, utána játszottam még egy előadásban, és megint elsodort az élet. Aztán körülbelül másfél-két éve megint felhívott Tamás, hogy a Ma este megbukunk című darabnak lesz egy második része, és szeretne felkérni rá.
Nagyon örültem, csakhogy ez elmaradt a Covid miatt, mert angol a rendezőnő. De aztán jött a Beszélő fejek ötlete. Az is elmaradt, hiszen azt tavasszal szerettük volna bemutatni, de legalább most ősszel megvalósulhatott.
Dióhéjban ennyi az én színházi pályafutásom.
– Említette azt, hogy Puskás Tamás egyszerre próbált építeni a tehetségére és a tévés ismertségére. Sok hasonló törekvésnél lehetett azt látni, hogy nem feltétlenül azok jönnek be a névre, akik értékelik ezt a más jellegű produkciót.
– Ez egy érdekes helyzet. Szerintem az emberek alapvetően… ez csúnya szó lesz, de magamra is érvényesnek tartom…
Szeretjük, ha azt mondják, hogy ez a nő ebben a skatulyában van. Vicces, ügyesen improvizál a képernyőn, de komoly szerepben nem akarom látni.
Egyébként nagyon sok példa van erre, például Gálvölgyi János vagy Bodrogi Gyula, akiket egészen máshogy ismert meg az ország, miközben mindkettejüknek van nagyon komoly, drámai vénája is.
Ilyen szempontból a Beszélő fejek egy nagyon jó mixtura. Nagyon féltem is tőle. Meg is kérdeztem Tamástól: biztosan rám akartad osztani? Semmi közöm ehhez a nőhöz. De azt felelte, ő tudja, hogy képes vagyok átváltozni.
Egyébként egészen a nyilvános főpróbáig azt hittem, hogy ezt az emberek csöndben végig fogják ülni. Nagyon meglepődtem, hogy nevetnek rajta, kicsit meg is voltam sértve. Hiszen én komoly szerepet játszom! (nevet)
– A Beszélő fejek sok szempontból különleges darab. Nem vagyok színész, de úgy képzelem, nagyon nehéz színészi feladat lehet, amikor egyedül van a színpadon, ráadásul ilyen hosszú ideig. Mennyire igényelt más hozzáállást, mint egy hagyományos dráma?
– Lehet, hogy nem színész, de együttérző a színészekkel, ami nagyon jó érzés. Ezt nem szokták így átlátni. Amellett, hogy milyen nehéz volt átváltoznom a karakterré, ott volt a következő probléma, hogy én még életemben nem álltam egyedül a színpadon.
Menekültem a monodrámától. Most készülök egy önálló estre, és ott is nagyon félek, hogy egyáltalán, ki lesz kíváncsi 25-30 percen keresztül egyetlen emberre?
Azért is jó, ha többen játsszunk, mert az ember olyankor úgy érzi, ha nem tudok valamit, akkor majd a másik kisegít valahogy. Ráadásul a néző is, aki beül, és látja a négy színész nevét, azt hiheti, hogy ez egy négyszereplős dráma.
Viszont nagyon erősek a szövegek, úgyhogy amikor közeledett a főpróba – ilyenkor a színész teljesen elbizonytalanodik, úgy érzi, tök hülye –, egy valamiben nagyon bíztam: a szöveg erejében.
És ugyanilyen a másik három szöveg is, amit a kollégáim mondanak.
– Egy ilyen minimalista produkcióban mennyi mozgástere van a rendezőnek? Miben tud kibontakozni, hogyan tud segíteni a színésznek?
– Én az olyan rendezőt szeretem, aki határozottan instruál, akinek van elképzelése, megmondja, mit szeretne látni.
Tamás határozott rendező, amiből egyébként vannak konfliktusok is. Én az elején egyet kértem tőle: Tamás, kérlek, szeress engem! Én nem vagyok rutinos színpadi ember, próbáld meg az erényeimet kiemelni, mert abba tudok kapaszkodni.
Gyengeségem, hogy ha sokat kritizálnak, akkor mindenre azt hiszem, hogy rossz, és összeomlik az egész. Tamás ezt teljesen megérti, valószínűleg azért, mert ő is színész.
Az elején még arról is szó volt, hogy a háttérben lesz vetítés. Vagy például hangeffektek. Aztán ahogy ült a Tamás próbáról próbára, szép lassan arra jutott, hogy ide semmi más nem kell, csak a szőnyeg, a szék, és én, mint színész.
Pedig én is annak az iskolának vagyok a tagja, akik még azt tanulták, hogy mindenféle kellék kell, állandóan csináljunk valamit, történjen valami, bukfencezzek, legyen a kezemben egy kólás doboz…
De a Beszélő fejek teljesen lecsupaszodott, ami akkora bizalmat jelent a rendezőtől, hogy a színész is el kezd hinni magában. Ma már alig várom, hogy bemehessek és elmondhassam a történetemet.
– Az is nehézség lehet, hogy egy ilyen, kissé bizarr sztori esetén a színész értelem szerűen nem tud annyira a saját élményeiből építkezni.
– Az a fura, hogy mégis. Eleve nagyon szeretem a krimiket, ezért már az első olvasáskor is nagyon tetszett a szerepem. Tudtam, hol fog a közönség hátra hőkölni, hol van olyan fordulat, amire nem számítottak.
Ezek szélsőséges helyzetek, de biztos vagyok, hogy a nézőtéren is akadnak, akik azt fogják gondolni közben, hogy „Basszus, én is ilyen élethelyzetben vagyok. Beleragadtam valamibe, amiből nem tudok kijönni.”
Ez pedig olyan élmény, amihez mégiscsak tudok kapcsolódni, van benne megélhető valóság.
Olyan szempontból persze nehéz volt, hogy én nem vagyok megalkuvó típus, mint a darabban szereplő nő. Én mindig az igazságot keresem és harcolok. De hát ez a színészet.
– Amikor tévében látjuk, akár műsorvezetőként, akár mondjuk zsűritagként, azt is szerepként fogja fel, vagy olyankor az igazi Liptai Claudiát láthatjuk?
– Nekem talán az a legnagyobb erényem, hogy nagyon önazonos vagyok. Ezt szeretik bennem az emberek, ezért lettem ennyire népszerű.
Amikor elkezdtem a tévézést, nagyon sok kollégámat – megint csúnya szót mondok – „megcsinálták” a kereskedelmi tévék. Valamilyen képre próbálták formálni. Engem viszont békén hagytak. Nem érdekelte őket, hogy éppen szőke vagy vörös vagyok, tíz kilóval több vagy kevesebb, sose szóltak abba bele, hogy ki legyek.
Éppen ezért sosem kellett meghasonulásban élnem.
– Ezután esetleg gyakrabban láthatjuk színházban?
– Elvileg a Ma este megbukunk-ot be szeretnénk mutatni, de a mostani helyzetben minden nagyon bizonytalan. A színház a túlélésért küzd, és nem tudhatjuk, mikor lesz ennek vége. Valószínűleg a 30 éves háború elején sem gondolták, hogy olyan sokáig fog tartani.
Szívesen elhívnék én is az előadásra olyanokat, akik nem hittek bennem, hogy megmutassam nekik. De valószínűleg most nem az az időszak van, amikor a színházcsinálók új embereket akarnak felfedezni, hanem örülnek, ha a már meglévő kollégáikat meg tudják tartani.
Egy biztos: két éve azért hagytam ott a TV2-őt, mert azt éreztem, hogy nincs magánéletem, és a kisfiam nélkülem nő fel. Elég baj, hogy a Panka kicsit anyukahiányban cseperedett. Márpedig a színház mindig rettentő sok elfoglaltságot jelent.
De az biztos, hogy nem ezzel fejezem be, még nem búcsúzom a színpadtól!
fot: Centrál Színház/Horváth Judit
