Czutor Zoltán: Halálos döfést kapott a popzene
Czutor Zoltán zeneszerző, szövegíró, előadó, tanár. 1983-ban kezdett zenélni Szegeden Volent Zsolttal és Miklós Tiborral, az együttes neve Ropi volt. Ez a felállás lett az 1989-ben alakult Nyers magja.
A Nyers első albuma 1995-ben jelent meg Elmúltak a buta zenék címmel. A következő évben jelent meg a Béna című album, Zoltán pedig az Egyesült Államokban próbált stúdiózenészként dolgozni. Visszatérése után folytatta a munkát a Nyerssel. Hiába voltak sikeresek és népszerűek, "feloldhatatlan ellentétek" miatt a zenekar 2005-ben feloszlott - azóta csak egy-egy kiviételes alkalomra állnak újra össze.
Zoltán a Nyers feloszlása után új együttest alapított. A Belmondo zenekarhoz olyan tagokat toborzott, akik "szerettek volna valami mást, valami újat kipróbálni; jó értelemben vett popzenét játszani, ami után még tükörbe lehet nézni." 2009-től felsőoktatási intézményekben és magániskolákban tanít. 2011-ben lett az Artisjus vezetőségi tagja.
- Milyen érzés volt az egri Beatles Múzeum májusi megnyitóján zenélni?
- Nagyon fontos volt. Eleve nekem bármikor jó Beatlest játszani. Olyan szinten meghatározta a zenei fejlődésemet, a szocializációmat, ízlésemet, olyan szinten befolyásolta a könnyűzenéhez való hozzáállásomat, ami kikerülhetetlen. Szeretem visszaadni a Beatles számaiból áradó érzést. Annyira fontosak számomra, hogy például ezért nem jártam még soha Angliában. Sokáig emiatt nem mentem el Paul McCartney-koncertre sem, pedig lett volna rá lehetőségem. Tudom, hogy komikusan hangzik, de nem akarok azzal szembesülni, hogy mi nem vagyunk haverok a még élő Beatles tagokkal.
Nagyon kedves zenész barátaim meghívására mégis eljutottam tavalyelőtt Bécsbe, egy Paul McCartney-fellépésre. Szíven ütött, lenyűgözött. A mellettem állók mondták, hogy koncert elejétől a végéig sírtam. Tényleg az van ezzel a csávóval, meg az összes Beatles-taggal, amit gondolok: kikerülhetetlenek és meghatározók, 6-8 év alatt olyan életművet dobtak össze, amelyet azóta sem tud senki felülmúlni.
- Volt más ennyire meghatározó az életedben?
- Megközelítőleg sem. Pedig a szüleim nem csak Beatlest hallgattak, hanem sok mást is: Rolling Stonest, Led Zeppelint, Pink Floydot, Dire Straits-et, vagy éppen a korabeli tánczenéket, diszkót is.
Belmondo - You've Got To Hide Your Love Away (The Beatles cover)
- A szüleid hatására kezdtél el zenélni?
- Valószínűleg igen, bár sem az apám, sem az anyám nem zenész. Ettől függetlenül nagyon muzikális család a miénk, gyakran hallottam például otthon kétszólamú éneklést, és remek zenéket hallgattunk. Ez az örökség egyszerre áldás és átok. Ebben a világban erős zenei esztétikai igényességgel bírni nem jelent túl jó kilátásokat az elfogadottság szempontjából. Gyakorlatilag dagonyázunk a bunkóságban,
Mindig a játékot kerestem, a popzenében is, és soha nem gondoltam, hogy nem akarok popzenét játszani, soha nem gondoltam, hogy ne akarnék szórakoztatni, extázist kiváltani, sőt, pontosan ezt akartam azzal, amit bármikor írtam és csináltam, a Nyerssel és a Belmondóval, vagy önállóan is.
- Hogyan gondolsz vissza az indulásra, a nyolcvanas évekre, a Nyersre?
- A Nyers előtt már két másik zenekarban játszottam, a Ropiban és a Steal Hillben – utóbbi azért érdekes, mert félórás metal opusokat írtunk, majd sehol sem léptünk fel. Aztán jött a Nyers, és elkezdtünk játszani: összeraktuk a metált funky elemekkel, groove-okkal. Egyéb zenei motívumokkal, vokálokkal kísérleteztünk, szövegekkel játszottunk, elképesztő elmebetegségeink voltak. Nekünk akkor úgy tűnt, ez a popzene.
- Jobb, izgalmasabb volt a rendszerváltozás környékén játszani?
- Technikai szempontból sokkal rosszabb. Egy elektromos gitárnak vagy egy dobfelszerelésnek ettől függetlenül hatalmas nimbusza volt, csodálatos dolognak számított, mivel ilyen eszközökhöz nehezebben lehetett hozzájutni.
Mi volt jobb? Olyan idők jártak, hogy ha tudtad, hogy valahol koncert van, különösebb hirdetés nélkül összeverődött 200-300 ember. Még Ropi néven toltuk, 14 évesek voltunk, és az első koncert, amit a szegedi Vasutas Művházban, a Kapcában tartottunk, teltházas volt.
Nyers - Bármi a divat
- Gondoltátok, hogy a Nyerssel országosan ismertek lesztek?
- Annyira naivak voltunk, hogy azt gondoltuk, simán világsztárok is lehetnénk. Az ember általában azért kezd kiskamasz korában rock&rollt játszani, hogy sikeres világsztár legyen. Olyan, mint amikor az ember a születendő gyermekét várja, és van egy elképzelése arról, hogy milyen lesz, de nyilván mindenben más, az ember mégis sokkal jobban szereti, mint azt, akit várt előtte. Így alakult a zenekar karrierje is: nagyon más lett, mint amit elterveztünk, de nagyon jó érzéssel gondolunk vissza rá, és nagyon szeretjük a mai napig.
Érzékletesen fejezi ki egy zenész barátom mondása mai állapotokat: ha minden van, akkor semmi nincs. Most minden van. Előveszed a telefonodat, bármire azonnal rá tudsz keresni, de nem tudsz nagyot durrantani semmivel sem. Zenével legalábbis biztosan nem. A zene elvesztette ezt a fajta titokzatosságát és a progresszív, előremutató, komoly ideológiai meghatározó jellegét, amellyel az 1950-es, 1960-as évektől az 1990-es évek elejéig, közepéig bírt. A kilencvenes évek végére ez már teljesen eltűnt.
- Mire gondolsz, milyen most a popzene?
- Ügyek vannak, amik bevonzanak néhány száz vagy ezer embert. Életérzések, amelyek persze korábban is voltak, de ezek egészen felszínesek, közhelyesek. A mai zenék a menekülést, az elbújást, az önáltatást erősítik: buli van! Azt látom, talán a nyolcvanas, kilencvenes évektől vált általánossá, hogy a zeneipar pénzemberei és megmondói már nem a létező, alulról kinőtt zenei produkciókból válogattak, nem azt karolták fel, és nem azok mögé tettek apparátust, hanem
statisztikák és grafikonok alapján kezdték összerakni a produkciókat, mesterséges formációkat kreáltak piaci elvárások alapján. Kábé ott kapott halálos döfést a popzene és rockzene.
- Ezért nem szereted a tehetségkutatókat?
- Már bocsánat, de milyen tehetségeket keresünk? Az, hogy valakinek jó énekhangja van, az tényleg egyféle tehetség, de körülbelül ennyi. Ezek a tehetségkutatók erről szólnak, megállnak az eszköznél. Hol vannak a művek, amelyeket előadnak? Hol a mondanivaló? A jelenkori tehetségkutatók úgy működnek, mint amikor valaki a hangszerboltban válogat, megtalálja a legjobb gitárt, azután kifizeti és hazaviszi. De a zene nem lehet csupán attól jó, mert találtunk egy jó gitárt és azon játszunk.
- Szerinted léteznek megélhetési zenészek?
- Határozottan, és egyre több ilyet látok. Zenész körökben is az egzisztenciálisan sikeres zenészek a véleményvezérek,
Én több évtizeden át abban a tudatban voltam, hogy a zenészség intellektuális foglalkozás. 2015 Magyarországán én erről már egyáltalán nem vagyok meggyőződve. De ez nem zenei, hanem összkulturális kérdés.
- Ebből milyen kiút lehet? Az Artisjusnál te, mint vezetőségi tag, tudsz valamit tenni?
- Az Artisjus feladata ebben nem túl sok, maximum annyi, hogy megpróbáljuk erősíteni azt a jogi keretrendszert, amely a művészeket segíti, hogy minél több kultúrára fordítható összeg legyen, és a jogdíjakból minél kevesebb pénzt vegyenek el adó vagy más levonás formájában.
Csak felülről lehet a jelenlegi helyzeten változtatni, ám ehhez a média és a politika közös akarata kell. Ahhoz, hogy a zene cool legyen, nem jó út, hogy a heti két ének-zene órából csak egy maradjon az iskolákban, és azon is köpőcsövezzenek a diákok, mert érvénytelen, őket nem érdeklő, anakronisztikus dolgokkal foglalkoznak ahelyett, ami a zenében igazán érdekes. Valahogy kapcsolatot kellene találni a zene, az éneklés, a muzsika és a mindennapi élet között. Legalább olyan kapcsolatot, amilyen más, fejlettebb popkultúrájú európai országokban van.
- Mit lehetne tenni a zenei kultúra erősödéséért?
- Magyarországon a lakosság kb. 2 százaléka állítja magáról, hogy tud valamilyen hangszeren játszani, míg a skandináv országokban ez az arány a 40 százalékot is elérheti. Óriási különbség! Ott eleve úgy nőnek fel, hogy az óvodában, iskolában a hangszeres tanítás mellett a próbalehetőség is adott. Minden évben kötelező hangszerválasztás van. A testnevelés óra sem azért van, hogy mindenkiből olimpiai bajnok legyen, de legalább sport- és egészségszerető emberekké válhatnak a gyerekek. A zenét sem azért kell oktatni, hogy mindenkiből művész, hanem hogy legalább zeneértő, zeneszerető közönség legyen.
A zene olyan atavisztikus kulturális elem, amely semmi mással nem hasonlítható össze. A zene sok mindent jelent az ember életében: lelki kielégülést, az öröm és a bánat megélését, szórakozást, intellektuális élményt, katarzist.
Az intellektust, az emberi fantáziát, a játékosságot és az adni akarást kellene olyan pozícióba helyezni a közvélekedésben, amely nálunk sosem volt igazán a helyén. Ez lehetne a jövő útja Magyarországon.
Belmondo - Rocksztár
- Mit értesz ezen?
- Montpellier-ben, Franciaországban például elképesztően pezsgő a kulturális élet. Nem csinálnak ügyet abból, hogy odaadjanak egy villamost vagy egy tűzfalat a képzőművészeknek, hogy tessék, fessék tele. Minden érdekes és minden fontos számukra a köztéri szobroktól a játszóterekig. Minden héten fiesta van a belvárosban, a főtéren, mindenki kihozza magával a kis elemózsiáját, az egész város táncol, nevet, haverkodik. Ilyen itt valamiért elképzelhetetlen.
És akkor rájössz, hogy nincs értelme külön a francia konyháról beszélgetni, mert inkább francia hozzáállás van, és ez az élet minden területét átszövi. Ezért nincs értelme arról beszélgetni, hogy támogassuk a zenét, ennél sokkal általánosabb értékeket kellene felemelni ahhoz, hogy a zenéről szóló közvélekedés is megváltozzon.
- Zenészek, írók képesek befolyásolni ezeket a folyamatokat és megváltoztatni a tendenciát?
- Semmiképpen sem úgy, hogy közben a kereskedelmi média képviselői és a politikusok gátlástalannak, műveletlennek és tájékozatlannak bizonyulnak. Jó kérdés, hogy ezt számon kérhetjük-e?
- Erre azt mondhatja, aki a kereskedelmi médiában dolgozik, hogy adott a távirányító vagy a tévé kapcsolója, ki lehet kapcsolni.
- Ez azért álságos, mert az utóbbi 20 évben, aki szórakozni akart, nem nagyon nézett mást, mint a Magyar Televízió adásait és RTL Klubot. Nyilván nem fogsz egész nap National Geographicot nézni.
Létezik egy elemi, minimálisan elvárható morális felelősség, amit nem lehet lerázni azzal, hogy "az emberek ezt akarják". Ha ezt az elfogadhatatlan gondolatmenetet követjük, elég gyorsan eljutnánk oda, hogy akkor legyen pornó a tévében, mert ez a legnépszerűbb, és nyilvános kivégzés élőben, mert azt úgyis sokan megnéznék. Vannak elemi ösztönök, amelyeket nem szolgálunk ki, mert azzal beláthatatlan károkat okozunk.
- Akadt feladat, amelyet morális indokkal utasítottál vissza?
- Természetesen, például szövegírást, vagy valamilyen ügyben való részvételt. Annak, hogy először a zeneszerzők egyesületébe, később az Artisjus elnökségébe beválasztottak, az egyik oka az lehetett, hogy nem megyek bele olyan szituációkba, amelyeket a felfogásommal összeegyeztethetetlennek tartok.
Belmondo - Nőj már fel!
- Ki lehet most is törni vidékről ebben a Budapest-centrikus országban?
Nem a fővárost hibáztatom azért, hogy szegediként ide költöztem. Budapest soha nem követeli meg magának ezt a pozíciót. A vidék mond le erről a lehetőségről. Hiába indítanál mozgalmat, elhal, mert – néhány örömteli kivételtől eltekintve – Budapesttől távolabb egyszerűen nincs rá igény.
Száz évvel ezelőtt, a békebeli időkben feltűnően prosperált a vidék, és olyan városok, mint Hódmezővásárhely vagy Szabadka, vagy akár Nagyvárad, meghatározó kulturális központok lehettek a zenében, irodalomban, képzőművészetben is.
- Mitől lehetne jobb hely Magyarország?
- Szeressük magunkat. Ez nyilván evidens. De akkor olyat mondok, ami tőlem lehet, hogy kicsit furcsa lesz, mert olyan szlogent érzek magaménak, amely egy számomra nem túl szimpatikus párt jelmondata volt – Széchenyi István nyomán. "Merjünk nagyok lenni, merjünk nagyot álmodni." Széchenyi Istvánnak igaza volt. És ha a Fidesz ezt képviselné most, én lennék a legnagyobb fideszes.
- Mi mindenben kellene nagyoknak lennünk nekünk, magyaroknak?
Merjünk bocsánatot kérni, ha hibáztunk, ha valakit megbántottunk, ha szabálytalanságot követtünk el például a közlekedésben! Merjünk udvariasak lenni, merjünk adni magunkból és ne csak elvárjunk – akár anyagiakról, akár az időnkről vagy a figyelmünkről van szó!
Merjünk szeretni, és ne keményítsük meg a szívünket! A férfiaknak pedig azt üzenném, hogy merjenek családot alapítani, megnősülni, gyermeket vállalni és maradandót alkotni!
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!