Miért telepedett le Todd G. Williams Magyarországon? Mit imád Budapestben? Szerinte miért a legjobb itt élni? Elmondja ő maga.

- Mióta vagy Magyarországon?

- 1992. január 14-én érkeztem. Azt tudtam, hogy egy volt kommunista országba jövök, és azt vártam, hogy úgy is fog kinézni. És tényleg olyan volt, számunkra ugyanis a kommunizmus egyet jelentett a szürkeséggel. Januárban szürke házakat, szürke eget láttam, esett a hó, nem sütött a nap.

- Mi hozott ide?

- A lehetőség. Befejeztem az egyetemet, és látni akartam Európát. Ingyenjegyhez jutottam, amivel Chicagótól Londonig repültem. Úgy terveztem, Spanyolországba megyek, mert beszéltem spanyolul, angolt tanítok néhány hónapig, utána pedig Afrikába megyek, hogy felkutassam a gyökereimet.

- Miért pont Európa volt az első cél?

- Az ismerőseim már jártak Európában és nem akartam kihagyni. Az amerikai feketéknek nincs lehetőségük annyit utazni, de én inspirációt kaptam az egyetemen, és elhatároztam, hogy úgy fogok élni, mint mások, amiben az is benne lesz, hogy eljutok Európába.

Két héten belül elfogyott a pénzem Angliában. Naiv voltam, semmit nem tudtam, mert előtte csak Mexikóban jártam, az meg egészen más volt. Azt hittem, ha majd Spanyolországba megyek, lesz egy csomó tanítványom, mert mindenki angolt akar tanulni. 1990 novemberében megismerkedtem valakivel, aki azt javasolta, menjek Portugáliába, ott ellakhatok a tengerparton, a homokban egy hónapig, mert munkát csak a következő évtől tud adni. Két nappal később az egész cuccom eltűnt, úgy nézett ki, a tenger mosta el…

- Mit tettél, miután mindened odaveszett?

- A kocsmában, ahol előző este ittam, volt egy srác, az mondta, szobájában van még egy ágy, ott lakhatok, a kocsmában pedig dolgozhatok. Majdnem egy évet töltöttem ott, ezután visszamentem Barcelonába, ahol angoltanárként akartam dolgozni. Pont akkor lépett be Spanyolország az EU-ba, és nem tudtam munkát vállalni. Feketén dolgoztam egy építkezésen, este pedig mosogattam egy étteremben. Ez így ment hat hétig.

Az étteremben egy másik amerikai srác azt mesélte, Kelet-Európa nyitott hely. Minden héten olvastunk valamit Varsóról, Budapestről vagy Prágáról. Végül egy kint megismert magyar lány hívott Budapestre. 1992-ben, amikor ideérkeztem, senki nem beszélt nyelveket, talán egy kicsit németül. Nem sokat tudtam arról, milyen lehet egy volt szocialista ország, azt hittem, itt lovaskocsik járnak, nem autók. Megérkeztem a Keletibe, és amikor meghallottam a forgalom zaját, meglepődtem, hogy ó, ez egy igazi város!

- Miért gondoltad, hogy a világ végére érkezel?

- Az Egyesült Államokban a kommunista országok ellen kemény propaganda folyt: soha nem láttunk egy olyan fotót sem, amelyen sütött volna a nap, mindig téli képeket mutattak nekünk, amelyen nénik álltak sorba. Azt hittem, ez vár majd. Ezért meglepetés volt számomra a város. Az első pár napon az volt a gond, hogy egy nigériai srác megölt egy skinheadet, így amikor meglátott az utcán egy skinhead, kiabálni kezdett, hogy Go home, go home!. Meg voltam győződve arról, hogy rossz helyre jöttem. Miután éveket töltöttem Budapesten, rájöttem, hogy a magyarok inkább csak dumálnak, fenyegetőznek – Szerbia, Szlovákia e tekintetben sokkal rosszabb.

- Hogyan lettél budapesti angoltanár?

- Egy ausztrál sráccal találkoztam, aki angolt tanított, ő segített. Azon a nyáron egy kéthetes tanfolyamon vettem részt a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, ahol a nyelvtanítást oktatták. Közben láttam katonákat, tiszteket, ettem a menzakaját, és néha a McDonald’sba menekültem, mert egyszer-kétszer nagyon rossz volt a kaja: krinolin, májkrém fonnyadt paprikával, és száraz zsemlével…

Kezdtem igazán élni itt: volt barátnőm, tanítottam, és egyszer csak arra eszméltem, hogy már hat év telt el. Gondolkodtam, hogy elmegyek máshova, de annyira jó volt itt Budapesten, hogy maradtam.

- Mi fogott meg akkor?

- Nagyon jókat lehetett bulizni. Akkoriban az volt a fontos. A Tilos az Á életem legeslegjobb klubja volt. Remek koncerteket tartottak, minden magyar értelmiségi és minden alternatív itt élő külföldi egy helyen csoportosult. Ott ismertem meg egy csomó embert, például Bende Zsuzsát. Olyan életem lehetett, mint az egyetemi éveim alatt. A tanítást pedig imádom, illik hozzám.

- Pedig eleinte nyelvi nehézségeid is akadtak.

- Bár soha nem voltak ezzel problémáim, amióta magyarul kezdtem beszélni, az egész ország kinyílt számomra. Ha most egy kis faluba elmegyek, nem néznek le, sőt érdeklődnek, beszélgetnek. Nemrég például a Hortobágyon jártunk, és azt éreztem, senki sem tekint idegennek, nem néznek rám úgy, mintha kuriózum lennék.

- Miért írtál könyvet rólunk?

- 10 éven át vezettem egy listát arról, hogy mi jó és mi rossz itt Magyarországon. Elég hosszú lista lett. 2002-ben meghalt az apám, és 2,5 hónapig voltam otthon, Sacramentóban. Amikor a gyászon már túl voltunk, újra el kellett kezdenünk építeni az életünket az anyámmal és a húgommal.

Mikor megkérdezték tőlem, hogy mit csinálok mostanában, azt mondtam, hogy könyvet írok. Jól hangzott. Amikor Rupaszov Tamásnak mondtam, rögtön azt felelte: oké, én fogom fordítani. De még semmi nem volt a könyvből, csak sztorik, egy lista arról, hogy 100 dolgot jó itt csinálni, 100 dolog, amit itt nem jó csinálni – úgyhogy muszáj volt komolyan nekiállni.

- Milyen volt a könyv fogadtatása?

- Nagyon jó! Megjelent, és el is fogyott 2000 példányban, és bár nem gazdagodtunk meg belőle, legalább nem kellett ráfizetni, én pedig híres lettem. A könyv révén hívtak tévés interjúra, sőt, a beszélgetés után munkát is ajánlottak a Magyar Televíziónál. Jártam fesztiválokra, én voltam a vicces kísérő figura.

- Tudom, hogy rendszeresen játszol bulikban DJ-ként. Miért lesz egy angoltanárból lemezlovas?

- Megtetszett, tíz éve, és elhatároztam, hogy megtanulom és DJ leszek. Három évig dj-ztem a virtuális világban. Minden szerdán van a neten egy műsorom.

Az egyik ismerősöm, egy festőművész megkérdezte, lesz egy megnyitó, nem akarok-e igazi bulit. Megkért, hogy én csináljam a zenét. Azóta voltam több helyen is, Magyarországon, vagy például Szerbiában, és egyszer Brightonba is lejutottam. Van egy fix buli a Nincs Pardonban. Viszont nem pénzért csinálom, hanem a zene és a buli kedvéért. Ebben a zenében olyan elemek vannak, ami fülhallgatóval nem lehet hallani, csak élőben. Imádom.

- Minek tartod magad? Zenésznek? Tanárnak? Tévésnek?

- Életművész vagyok. Vagy inkább, ahogyan egy lengyel srác mondta egyszer: life specialist (az élet szakértője - a szerk). Találóbb kifejezés, mint a life artist. Fontos kérdés, mert mindenki ezt akarja megtudni tőlem, de az élet jóval szélesebb spektrumú annál, minthogy ezt egyetlen címkével ki lehetne fejezni. Ha muszáj valamit mondanom, és azt akarom, hogy komolyan vegyenek, azt mondom, angoltanár, vagy communication manager – mivel jelenleg egy grafikai stúdiónak is dolgozom. Csináltam egy videót, abban mondtam el a lényeget: I’m not this or that, I just live.

- Mi tart itt téged? Mi az érdekes Budapesten?

- Az olcsó sör. Viccen kívül, mivel nem ismertem korábban ezt a kultúrát, minden nap hoz valami újdonságot. Ráeszméltem, hogy Magyarország igazi európai állam – ezt még erősebben éreztem, amikor belépett az Unióba. Papság, királyok, 1000 éves történelem, birodalmak – ez egy európai ország, és Budapest európai város. Szabad lettem. A szabadság nagyon fontos számomra.

- Miért fontos?

- Amerikából jövök. Amikor Amerikával kapcsolatban használjuk a freedom kifejezést, eszembe jut a Team Amerika bábfilm. Van egy rész, amikor egy country számot énekelnek: freedom isn’t free (a szabadság nem szabad - a szerk). Akik a filmet csinálták, nagyon jól értik ezt. Csak beszélnek a szabadságról, de nincsen igazi szabadság. Ha leülsz egy étteremben, melletted a falon egy kis tábla lesz, hogy legyél szíves csak 20 percet ott tartózkodni – nem rúgnak ki, de érted, mit kell tenned.

Ehhez képest, amikor Magyarországon zárás előtt felteszik az asztalra a székeket, a felszolgálók még megvárják, amíg megiszod az utolsó sörödet. Gyalog járhatsz az utcán, nem kell autó, és senkit nem zavar, ha sörösdoboz van a kezedben. Európa, és ez az ország is szabad.

VIDEÓ: Freedom Isn't Free - Team America

- Akármennyit panaszkodunk, szabadok vagyunk?

- Minden relatív. Az én misszióm az, hogy megmondjam a magyaroknak, vagy legalább a Budapesten élőknek, hogy figyelj, ez a legjobb hely. Még mindig olcsón élhetsz, senki nem néz le, ha csak kevés ruhád van – Amerikában már az iskolában elkezdik a csúfolódást. Itt ez nem annyira fontos. Ha kevés pénzed van, csak az számít, hogy okosan tudsz-e élni.

Itt vagyunk a Csendes nevű helyen – ez annyira különleges kávázó, Sacramentóban ilyen egyszerűen nem létezik. Tömegközlekedés nincs, mindenhova kocsival kell menni. Az a helyzet, hogy ahol élsz, az a valóság számodra, és a másik már nem igazi. Csodálatosak a fürdők. Olcsóbb a mozi. És még a kávékultúra is jobb, mint otthon. Most budapesti vagyok. Bár érzem, hogy az igazi jó feeling elszállt. Az egész már csak a turistákról szól a Kazinczy utca környékén.

- Miben tudod még megfogni a különbségeket az USA és Magyarország között?

- Itt, Budapesten a művészek élete is jobb, ha például fotós vagy festőművész vagy, sok helyen bemutathatják a munkáikat, kávézókban, kocsmákban és nem kell azért fizetni, hogy kiállíthassák a műveidet. Amikor egy barátomnak szerettem volna kiállítást szervezni, csak bementem valahova, és megkérdeztem, hogy lehet-e, ők pedig igent mondtak.

Még mindig vannak hentesek, rendszeresen vásárolok ott, azt mondja reggel: Helló Todd! És már sorolja is, hogy milyen frissen sült ételei vannak. És ami a legfontosabb: paprika, kolbász, fasírt. Az egész régióban hasonló a konyha, az alap a hús és a krumpli. A magyar konyhát a cseh, a lengyel, az osztrák, a bolgár vagy a szerb konyhától az különbözteti meg, hogy a szokásos só és bors mellett fűszerpaprikát használ, és ettől egészen mások lesznek az ételek.

- Mi az, ami most nem tetszik Magyarországon?

- Ez a kerítés a határon. Nem jó, nem fog beválni. Ha tényleg hatékony védelmet akarna Magyarország, akkor a román határnál is fel kellene húzni, mert arra fognak kerülni a menekültek.

Bár az a helyzet, hogy biztonságban érzem magam Magyarországon, rájöttem arra, hogy itt az embereknek csak a szájuk jár, sokkal kevesebb dolgot tesznek meg, mint amennyiről beszélnek, és az amerikai kormányzat is rosszabb: ott bármit megtesznek, mit csak akarnak. Lelövik a feketéket, meg a mexikóiakat a határon. Szóval mindent összevetve, szerintem itt jobb élni, mint az USA-ban. Ez nem rossz ország.

Érdekes volt az interjú? Oszd meg másokkal is!

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.