hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Te borsólevesen kívül mást nem tudsz főzni?” – életem egy csendes, jó modorú szadistával

Azt mondják, egy nagy csalódásra rá kell pihenni, nem szabad fejest ugrani egy másik pasiba. Én mégis megtettem. Egy friss válás után, kétségbeesetten, görcsösen, bizonyítani akaróan. Így kerültem bele egy pszichopata hálójába, aki úgy taposott bele a betonba, mint egyszeri kisgyerek a rágógumit.
Hargitay Judit. Fotó: PxHere - szmo.hu
2018. szeptember 17.

hirdetés

Akkoriban rettegtem a magasvasúttól. Olaszországban “Funicolare” a neve. Ezt vésték fel azoknak a helyes kis fafaragásos dobozkáknak az oldalára is, amelyek vadregényes tájakon döcögtették fel utasaikat a hegyre, magasan a tóvidék fölé, ahol állítólag egy meseszép arborétum volt. Álltunk lent a megállóban, kb. tizedmagunkkal vártuk a saját kis dobozkánkat. A kezemben csatakosra izzadt a jegy, az egész testem lezsibbadt a félelemtől. Aztán leért az egyik doboz, nagy csattanással kinyílt az ajtó, és én megfutamodtam. Szűkölve néztem Tiborra: “Nem megy, ne haragudj, én ebbe képtelen vagyok beszállni...” Tibor szája összeszűkült, halkan kérdezte, de úgy, hogy körülöttünk mind a tíz magyar turista tisztán hallja: “Mi van, ennyire félsz?” Mindenki engem nézett.

Megszégyenülten morzsolgattam az átázott tenyeremet, könyörgőn néztem rá. És akkor megláttam a szemében azt, amire ott, akkor a legkevésbé számítottam: a kéjes örömöt. Ez az ember örült annak, hogy engem szenvedni lát. “Akkor maradj, és várj meg. Én nem fogom elszalasztani ezt a túrát, mert te be vagy tojva” - vetette oda gunyorosan, és beszállt.

A fadobozka eldöcögött, és meg kimenekültem az állomásról, át az úton, a bólogató hortenziák között, le a tópartra. Lago Maggiore. Az észak-olasz tóvidék egyik legszebbje, sötét, selyemkék vízzel, a parton végig futó hófehér, faragott márványkorláttal, a kék és a lila ezer árnyalatában pompázó, busafejű hortenziákkal, és a víz kellős közepén egy kis szigeten álló mesekastéllyal, amelynek a kertjében fehér pávák sétáltak, és szökőkutak csobogtak.

A világ egyik leggyönyörűbb helyén álltam, és kevesebbnek éreztem magam a pondrónál is, amelyik a hortenziák levelén mászott. Döbbenten idéztem vissza azt a kéjes kis fényt Tibor szemében, és arra gondoltam: az elmúlt egy évben, amióta a rabszolgája vagyok, vajon hányszor gyúlt ki a lelkében ez a mámor, a megalázottságom fölött érzett elégtétel, amit én soha nem vettem észre, de most, egy óvatlan pillantásával mégis elárult.

Furcsa érzés volt ennyire lecsupaszítottan szembenézni egy szadistával. De kijózanító érzés volt.

hirdetés

Lefeküdtem az egyik márványpadra, a fejem alá tettem a hátizsákomat, és fokozatosan, mint akit detoxikálnak, és kezd kiürülni a véréből az alkohol, elkezdtem kipöfékelni magamból ezt a kapcsolatot. Hogy is kezdődött? A válóperes tárgyalásom után alig egy hónappal, igen, a múlt nyáron. Internetes ismeretség, persze hogy belevetettem magam a netrandikba. Csetelgettem, flörtölgettem, kapkodtam, rémülten csapkodtam a szárnyaimmal. Aztán ez a pali “befogott”.

Gyönyörű leveleket írt. Még verseket is. Akkor még nem tudtam, hogy aki néhány nap után, személyes találkozás nélkül ilyen mélyre megy, az nem társat keres, hanem többnyire áldozatot.

Ittam minden szavát. Azzal sem törődtem, hogy amikor végre találkoztunk, hatalmasat csalódtam. Mert szürkének, fantáziátlannak láttam őt. Soha, egy pillanatra sem vonzódtam hozzá, de a csendessége, a visszafogottsága, a döbbenetes átlagossága miatt mégis meghoztam egy döntést, amiről a nagykönyvben is megírták, hogy soha nem szabad meghozni: nem vonzalomból, hanem biztonsági játékból választottam. “Ez egy igazi jófiú, nem fog elhagyni” - ez volt az egyetlen érvem mellette. És egy frissen elhagyott nőnek ez nagyon komoly érv. Hát belementem.

Ha korábban valaki azt mondja nekem, hogy én egy éven át végigcsinálok egy ilyen kapcsolatot, kiröhögöm, és megkérem, hogy keresse meg a gyógyszerét. Ott, a márványpadon nem is tudtam választ adni magamnak, hogy miért tartottam ki, miért maradtam fogcsikorgatva ebben a befülledt börtönben. Mert az első vészvillogók nagyon hamar megjelentek. A kezdeti őrült, szerelmes rajongás után Tibor szépen, lassan elcsendesedett.

Szemrehányó csend volt ez, és mivel nem tudtam, miért haragszik, megijedtem. Elkezdtem teperni. És az életem szépen, lassan beledarálódott az ő elvárás- és szabályrendszerébe. Soha nem sminkeltem magam erősen, de azt is teljesen elhagytam, mert szerinte “természetesen vagyok a legszebb”. Nem főztem rosszul, de minden ételt megtanultam úgy elkészíteni, ahogy az anyja (az anyjával egyébként betegesen erős volt a kapcsolata, naponta legalább három telefon, 10-20 üzenet, és mint később megtudtam, még a szexuális életünkről is a legapróbb részletekig beszámolt neki).

Munka után rohantam bevásárolni. Ő ugyan egy multicég területi képviselője volt, és többnyire otthonról dolgozott, mégsem jutott soha az eszembe, hogy esetleg ő is leugorhatna a boltba. Vacsorát főztem, mostam, teregettem, Scrabble-t játszottam vele, és utána hajnali háromig szeretkeztünk. Mindig ugyanúgy, minden áldott és átkozott napon, hullafáradtan is, betegen is.

Sokszor csak behunytam a szemem a sötétben, és vártam, hogy vége legyen.

És miközben egyre inkább olyanná váltam, mint egy stepfordi feleség, ő egyre szemetebb lett. Csendes szemét volt, de az talán rosszabb, mintha őrjöngött volna. "Mi van, te borsólevesen kívül mást nem tudsz főzni?" - jegyezte meg lassan, tagoltan, ha egymás után két vasárnap azt főztem ebédre. "Már megint ezt a nyanyás cipődet veszed fel?" "Én lefekszem. Most akkor jössz, vagy egyedül kuksolsz itt a sötétben, és azt a szar Columbót nézed?" "A fürdőszobát minden héten ki kell ám takarítani, most is tiszta por volt az üvegpolc a púderedtől, különben is, nem úgy volt, hogy nem sminkeled magad? Miért akarsz mindenáron kurvásan kinézni?"




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk