Réz András: Magyarországon már a vitáink sem működnek
Réz András magyar filmesztéta, műfordító, forgatókönyvíró, reklámszakember, a Werk Stílus és Kommunikációs Akadémia művészeti vezetője, az 56 csepp vér című rockmusical egyik forgatókönyvírója. A filmeket elemző szakemberek közül az egyik legismertebb. Valódi szívügye a magyar film, a magyar kultúra.
Réz Andrással arról beszélgettünk, milyen jelenségeket tapasztal most a közéletben, és arról, hogyan lehetne jobb hellyé tenni Magyarországot.
- Olvastam egy korábbi interjút Önnel A törpék kora kortárs művészeti projekttel kapcsolatban, ahol szellemi óriásokat és szellemi törpéket említ. Miért nevezhető korunk a törpék korának?
- Nem próbáltuk pontosan belőni, hogy milyen törpeségről van szó, hiszen épp az volt a projekt lényege, hogy kortárs művészek értelmezzék újra a kerti törpéket. Az újraalkotott törpék jelentős hányada undorító militáns, hatalom- és pénzéhes lény lett, akikkel nem szeretnék éjjel találkozni. Igaz, születtek olyan művek is, amelyek a mese, a giccs, az emlékezés körében mozogtak.
- A kultúrában így is lecsapódik a mai szellemi törpeség?
- A törpék kora sok mindent sűrít: a szellemi törpeség mellett ott van benne a jellembéli törpeség, a morális törpeség, a gyávaság, a méltóság feladása. Az alkotások egy olyan világról számoltak be, amely egyáltalán nem ostoba, viszont kizárólag az anyagi érdek köré rendezi az értékeket és az emberi viszonyokat, a múltat arra használja, hogy jövőt csináljon belőle, megfélemlítsen. Én is hasonlóképpen gondolom:
VIDEÓ: Törpék kora
- Akkor mondhatjuk azt, hogy a kultúrában egyfajta morális válság van?
- A morális deficit átjár bennünket életünk minden pillanatában. Márpedig, ha morálisan bizonytalanná válunk, ha többé már nem létezik az a fajta közösség, amely a morális alapvetéseket hordozná, akkor tök mindegy, hogy gyártasz, kereskedsz, műalkotást hozol létre, gyereket nevelsz vagy tanítasz: bármit teszel, ez a hiány megjelenik mindenben. És ebből a hiányból bizonytalanság következik, a bizonytalanságból mindenféle furcsa imbolygások, eldöntetlenségek, vagy éppen a döntésképtelenség, és a vége nem biztos, hogy túlságosan örömteli, hiszen még az is kiderülhet, hogy közös morális alapok nélkül egymásnak gyökeresen ellentmondó dolgokat tartunk helyesnek.
- Lehet valamiféle párhuzamot felfedezni korunk és a harmincas évek között, amikor Trianon és a gazdasági válság kirobbanása után, a szélsőjobb erősödése közben a tömegkultúra virágzott, elindult a magyar hangosfilm, a Nyugat szerzői az irodalmi élet élén álltak?
- Nem látok ilyen párhuzamot. Annak a kornak ugyanis létezett egy polgári nyilvánossága. Normális esetben a válsághangulat összerántja a közösséget, és olyan formákat termel, amelyekben, ha megoldani nem is tudják a válságot, legalább képesek beszélni róla, együtt röhögni rajta. Szóval győzedelmeskednek fölötte. Például kimondanak olyan dolgokat, amelyeket korábban nem éreztek fontosnak. Ha recseg-ropog a világ, akkor egyenesen kell beszélni, odavágni. Ami most történik, az nem ilyen. A jelenlegi válság szerintem messze nem olyan aggasztó, mint az 1929-es összeomlást követő világméretű válság. Az a nyugati kultúra, amelyben élünk, meglepő módon sokkal védettebb.
- Mennyiben más korunk, mint a harmincas évek?
- Lehet, hogy a történéseket nagyító, sokszorozó szerkezetek - a média, a világháló - botrányos és apokaliptikus eseményekről számolnak be percenként, de a tények azt is elárulják ugyanezeken a felületeken, hogy az 1945 óta eltelt 70 év alatt a világ összes háborúja nem pusztított el annyi embert, mint a második világháború. Miközben "vége a világnak", és "ebbe bele fogunk halni", a születéskor várható életkor igenis növekszik, és sok kórság, amelyet akárcsak az én gyerekkoromban halálosnak tekintettek, olykor gyógyítható, és tény, hogy bizonyos elemi közművek eljutnak az emberekhez. Amikor egyetemista voltam, még kiváltságnak számított a vezetékes telefon. Most meg arról folyik a beszélgetés, hogyan lehet a világhálóra feljuttatni az embereket.
- Ezek szerint jobb, kényelmesebb világnak tartja a mostanit a 40 évvel ezelőttinél is?
- Lényegesen jobb, minden szempontból. Különösen, ami az életesélyeinket illeti. Ugyanakkor nincs megfelelő válaszunk a jelenlegi morális válságra, az elbizonytalanodásra. Úgy gondolom, a jó válasz most az lenne, ha újra összerántanánk a közösséget, hogy elmondjuk egymásnak, mit gondolunk a világról, és megpróbáljunk közösen nevetni.
Ezzel szemben a világunk szélsőségesen individualizálódik. Most egymás mellett csapkodnak a vélemények, és nem egymással vitázunk, a fantasztikus közösségi háló lehetővé tette, hogy ne szemtől szemben fejtsük ki a véleményünket. Egymás mellé sorakoznak a mindenféle feltételezett igazságok, anélkül, hogy létezne olyan közösség, amely ebből a sokféleségből megpróbálná létrehozni azt, ami számára elfogadható, használható és működik. Hihetetlenül erősödik a mindenféle "spirituális izék" jelenléte.
- Mi a probléma az ezoterikus vagy erősen spirituális mozgalmakkal?
- Köntörfalazás nélkül azt állítják, önmagadat kell tökéletesítened, saját magadban kell megtalálnod a végső igazságokat, és ha majd mindenki így tesz, eljön a jó világ, eljutunk a boldogság, a béke, a szeretet, a fény állapotába. Igen ám, csakhogy ennek a feltevésnek a hátterében az áll, hogy van alattad/fölötted valami transzcendens erő, amelyből egy szál magadban is részesedhetsz.
Amikor a morális deficitről beszélek, azt jelenti, hogy fecsegünk morálról, de anélkül, hogy igazán meg tudnánk mutatni, meg tudnánk nevezni azt a közösséget, amely ennek az erkölcsnek a hordozója - mert én úgy gondolom, nem létezik egyszemélyes erkölcs.
- Létezik valamiféle szellemi szabadság? Legalább olyan, mint a szocializmusban, amikor a sorok között kellett olvasnunk?
- Magyarországon e tekintetben most borzasztó a helyzet. Annak idején az ostoba sorok között megtaláltuk a fontos üzenetet, és ez az együvé tartozás, szolidaritás érzetét keltette.
De mihez kezdesz egy olyan korban, amikor a hatalmi elit összeölelkezik a kitartott megmondó embereivel, és megszűnnek azok a fajta hiteles személyiségek, akiknek a mondatait még gyanakvás nélkül fogadnád el?
Ez nem azt jelenti, hogy igazat adsz nekik, csupán azt, hogy nem sejtesz mögéjük aljas szándékot.
ki fizet, miből élsz, hol dolgozik a feleséged. Nos, innentől majdnem mindegy, ki mit mond, vége van az egésznek. A határvonalak is elmászkálnak: már nem tudom megmondani, hogy az, aki két hónappal ezelőtt ott ült egy tehetségtelenségkutató műsor zsűrijében, az kicsoda valójában? Tiszteletreméltó művész, közszereplő, gondolkodó, vagy a celebvilág sajátos szereposztásban megjelenő alakja?
- Mivel jár együtt az, ha megszűnnek a valódi diskurzusok?
Vége annak a korszaknak, amikor arról lehetett beszélgetni, hogy vajon Kertész Imre életműve a Sorstalanság mellett tartalmaz-e még olyasmit, amiért az ember az életét adná, vagy nem, mert a beszélgetés tárgya sokkal inkább az, hogy a mindenféle hatalmi csoportok most hogyan ítélik meg a mi derék Nobel-díjas írónkat.
Vidnyánszky Attiláról meg azért nem beszélgethetsz, mert akkor a hatalomról beszélsz, és egyáltalán nem arról, hogy Vidnyánszky Attila, aki annak idején talán a legbátrabb kortárs rendező volt Magyarországon, most mit visz színre.
- Már nem lehet pusztán a teljesítményről beszélni?
- Ez elveszett. De a gazdaságban ugyanez történik, hiszen ha megszűnik a szabad piacgazdaság - márpedig megszűnt Magyarországon -, és furcsa tervgazdálkodásos koncentrált gazdasági rendszerbe lépsz be, akkor sem arról beszélgetünk, hogy mik az eredmények, meg mit jelent ez az egész a piacon, hanem arról hogy, ki pénzeli, ki mit lop.
Ebben a tanácstalan helyzetben sokan inkább nem is beszélgetnek, mert kockázatos, nem akarnak ütközni senkivel. Főként nem a nagyságos Hatalommal. Így aztán a vélemények is szép csöndesen elmaradnak, kesergés, beletörődés, pangás marad a helyén, ez pedig a lehető legrosszabb, amit el tudunk képzelni.
- Miért veszélyes ez a csönd?
- Mert ez emlékeztet a kései kádárizmusra, amikor a diktatúra már nem villogtatta úgy a fogait, és nem kellett moppal törölni a vért az utcákról, hanem csöndesen elterelgették az embereket a fogyasztás felé. Megüzenték - nem túl bonyolultan -, hogy hát annyi mindent lehet csinálni a világon, és ha befogod a pofád, akkor senki nem fog téged cseszegetni. És néhány embert leszámítva tényleg mindeni befogta a pofáját, befizette a Merkurhoz az első részletet kocsira, megnézte, hol lehet 75 négyszögölön hétvégi paradicsomot teremteni. Mivel én ezt már megértem, rohadtul nem vagyok boldog attól, hogy ehhez hasonló érzések kerítik hatalmába az embert, és az, hogy megszűnt a közéletiség minden lehetséges formája.
- Milyen következményekkel járhat a közéletiség hiánya?
- Már az álmaink is eltűnnek az életünkből. És egyszer csak elérkezel oda, olyan jó celebesen, hogy az álmok kizárólag a szabadon felhasználható pénzösszeg valamire való fordításáról szólnak. És nem marad semmi más. Mert, hogy mit szeretnél, arra az lesz a válasz: "Mennyiből?" Igaznak fogadod el a "kis pénz – kis foci" elvét. Ha neked még a játék fontos, mert még ott vagy benne, nem az lesz az első kérdésed, hogy mennyit fizetnek érte. Ha a lelátón ülsz, az persze egy más helyzet. Ha nem csinálhatod, csak szurkolhatsz.
- Filmes, kulturális körökben például gyakran előkerül ez a téma, sokan hivatkoznak forráshiányra.
- Pedig nem kellenek elképesztő összegek ahhoz, hogy olyan film készüljön, amelyre az emberek kíváncsiak. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film például baromi olcsó volt - kétségtelen, hogy szinte mindenki ingyen dolgozott benne. De elkészült, és egy sor fontos kérdést tesz föl, ami a harmincasokat érinti: mi van az élettel, meg a világmindenséggel, meg a mindennel?
A Saul fia sem volt drága film. Ma ugyanis húsz Saul árából épül egy kisebb stadion.
Szóval alapvetően nem pénzkérdés, amiről beszélek, hanem sokkal inkább az a fajta szellemi állapot, amelybe beletornásszuk magunkat. Vagyis egy kicsit depik vagyunk, egy kicsit pesszimisták, egy kicsit izék vagyunk, kivéve, amikor a hatalom belenget valami lehetőséget, mert akkor hirtelen nagy lelkesedés támad, mert közelebb kellene kerülni a kondérhoz. Nekem ez nem igazán kívánatos szellemi állapot.
A Werk Akadémián azon dolgozunk, hogy ezt a folyamatot megállítsuk - mivel ahhoz, hogy visszafordítsuk, kevesek vagyunk. (Amúgy meg lehetnénk többen is.) Az a célunk, hogy ha valaki idejön, esélye legyen arra, hogy egy év alatt megfordul a fejében: talán másképp is lehet gondolkodni.
VIDEÓ: A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan filmelőzetese
- Hogyan lehet ilyen pesszimista környezetben valamiféle iránymutatást adni a hallgatóknak?
- A hallgatók többsége, amikor elkezdi a tanulmányait, nem tudja, merre tovább. Csak azt tudják, hogy érdekli őket a divatszakma, vagy a színházi világ, a képzőművészet vagy a film. Mi irányt mutatni nem tudunk. Csak irányokat. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy merre tovább. Mindig azt mondjuk: rajtad múlik. A szabadságodon, a bátorságodon.
- Nem határozott elképzeléssel jönnek?
- Akik nagyon határozottak, kisebbségben vannak. Sokan azért iratkoznak be, mert abba a munkába, amelyet addig végeztek, picit belefásultak és beleszürkültek. Ebből akarnak kilépni, vágni egy ajtót egy másik világra. Ezen nem biztos, hogy át kell lépniük, de a tudat, hogy megtehetik, hihetetlen szabadságot ad nekik. Arra biztatjuk a tanítványainkat, hogy indítsanak saját vállalkozást, kezdjenek el valamit, vegyék kezükbe a világot, ne hagyják, hogy a külső erők kiszolgáltatottjai legyenek.
- Miért jobb, ha a saját lábukra állnak?
- Mert nem azon kell törnie a fejét, hogy kit kell szolgálni, hová kell beállni, hanem azt mondhatja: csinálok valamit, ami az enyém, amiért felelősséggel tartozom. Annak is örülünk, ha évente csak néhány tucat embert sikerül meggyőznünk arról, hogy nem értéktelenek, és nem azért élnek, hogy obskúrus érdekeket szolgáljanak, hanem azért, hogy létrehozzanak valamit, egy kicsit megváltoztassák a világot. Nagyon fontos, hogy ne csapjunk át megmondó emberbe, mert mások helyett nem dönthetünk, és persze őszintén elmondjuk azt is, milyen kockázattal jár, ha valaki önállóan kezdeményez. Ám ha valaki nem érzi jól magát abban, amit csinál, nem kell elégedetlenségben töltenie a következő 20, 30 vagy 40 évét.
Egy fiúval hosszasan beszélgettem erről, és megkérdeztem: tisztában vagy-e azzal, hogy ott, azon a piacon, az a közönség, mit lát, hogyan él? Azt felelte, nem számít, neki van egy hihetetlen ötlete. Én pedig úgy gondolom, nem létezik neutrális ötlet! A kultúrához való kötődés egy sokkal tágabb dolog. A kultúra lényegében egyetemes használati utasítás ahhoz a világhoz, amelyben élsz. A dolgokhoz, a természethez, az emberekhez.
Honnan tudod, ha nem élsz Amerikában, hogy mi nyugtalanítja az amerikai polgárokat? Hogy a spanyol ajkúaknak mik a görcsei, és a feketék mit gondolnak? Vagy tudod-e, hogy a keleti partvidéki tehetős zsidó család problémái hogyan esnek egybe egy középnyugati farmercsalád problémáival? Csak úgy írsz bele majd a világba? Miért nem próbálsz meg forgatókönyvíróként Magyarországon létrehozni valamit? Az a kultúra ugyanis, amelyben élünk és amelyet teremtünk tényleg a mi dolgunk, a mi felelősségünk.
VIDEÓ: Réz András a kultúrák közötti párbeszédről
- Mitől lehetne jobb hely Magyarország?
- Sok-sok önálló, felelősségteljes ember munkájától. És az sem árt, ha nem az jár állandóan az eszünkben, hogy "majd beválogatnak, majd fölfedeznek, majd végigmegyek a kifutón, a színpadon" tehát nem az az egyetlen célunk, hogy mi egyedül hogyan lehetnénk sikeresek.
Abban a pillanatban, ahogy önálló és felelősségteljes emberek nőnek föl, nem kell rádumálni őket, hogy hozzanak létre közösségeket. Másodpercek alatt kiderül számukra, könnyebb, megvalósíthatóbb, ha ők maguk teremtenek közösségeket, és nem hagyják, hogy felülről irányítsák ezt a folyamatot.
Ha érdekes volt az interjú, ajánld másoknak is!