SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Polyák Gábor: Semmi keresnivalója az államnak a médiapiacon, nullára kell csökkenteni a kormányzati reklámokat

Várhatóak-e tömeges kirúgások a közmédiában? Mi lesz a KESMA, az MTI, a Médiatanács sorsa? Hogyan szabályoznák a Facebookot? Az ellenzék médiaügyi szakpolitikai vezetőjével beszélgettünk.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. február 17.


Link másolása

Január végén mutatták be az Egységben Magyarországért, vagyis az ellenzéki pártok szövetségének szakpolitikai vezetőit. Összesen 26 területen jelöltek ki egy-egy szakértőt, akiknek az a feladatuk, hogy a választásig hátralévő időszakban kommunikálják, mihez kezdene az ellenzék az adott területtel kormányváltás esetén. Korábban már megszólaltattuk Hadházy Ákost (elszámoltatás) és Inkei Pétert (kultúra), az alábbiakban pedig a médiáért felelős Polyák Gábort kérdeztük.

– Két hete merült fel, hogy a politikai szerepvállalása összeférhetetlen lehet az egyetemi oktatói státuszával, ezért bizalmi szavazást kér. Van azóta fejlemény ebben az ügyben?

– Valóban kértem egy szavazást (bár bizalminak én nem nevezném), és abban erősítettek meg a kollégák, hogy maradjak a tanszék élén. A lemondásomat senki nem szerette volna, a felfüggesztést támogatták néhányan, a túlnyomó többség viszont arra szavazott, hogy folytassam. A kar vezetése részéről sem merült fel összeférhetetlenség. Egyébként messze nem én vagyok az első, aki ilyen pozícióban közéleti szerepet vállal, ha körülnézünk a mostani kormányban államtitkári vagy osztályvezetői szinten, elég gyakori, hogy egyúttal egyetemi pozíciókat is betöltenek. Másrészt, ha hirtelen fontossá válik közéleti szempontból, amivel 20 éve foglalkozom, és én azt mondanám erre, hogy inkább maradnék külső szemlélő, azzal legalábbis furcsa színben tüntetném fel a társadalomtudományok létjogosultságát.

– Nehéz döntés volt nyíltan elköteleződni az ellenzéki pártok mellett?

– Abból a szempontból igen, hogy én tényleg egész életemben kívülről figyeltem a politika eseményeit, elemzőként és nem szereplőként voltam része a folyamatoknak. Másrészt viszont nem volt nehéz, mert továbbra sem köteleződtem el egyetlen párt mellett sem, 6 párt plusz egy miniszterelnök-jelölt csapatának a koordinátora vagyok. Másfelől a közéleti megjelenésem nem új, hiszen korábban, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetőjeként sem titkoltam el, mit gondolok a Fidesz médiapolitikájáról, illetve arról, ahogyan a párt az újságírókkal bánik.

Ha az a kérdés, visszatérjünk-e egy hibákkal bár, de mégiscsak működő demokrácia útjára, ahol 2010 előtt jártunk, vagy rohanjunk a fal felé a populista, autoriter sínen, megint csak nem engedhetem meg, hogy ne adjak rá egyértelmű választ. Éles választóvonalhoz érkeztünk Magyarország történetében, amikor tevőlegesen is ki kell állni a demokrácia mellett.

– Mit gondol a Médiahatóság elnökéről, Koltay Andrásról, akit 9 évre neveztek ki tavaly decemberben?

– Ez nyilvánvalóan azzal a szándékkal történt, hogy bebiztosítsák a pozíciót, hiszen az előző elnök, Karas Mónika mandátuma szeptemberben járt volna le. Koltay Andrásról nem szeretnék hosszan beszélni, végigcsinálta a Médiatanács első 9 évét, asszisztálva először a Simicska-birodalom, majd a Mediaworks térhódításához. Aktívan részt vett a 2010-es médiatörvény megírásában, szolgálatai jutalmául pedig beült a Közszolgálati Egyetem rektori székébe, ami megint csak nagyon erős bizalmi pozíció. Ettől még igaz, hogy ő egy szakember, tehát nem klasszikus megélhetési politikus, de arra, amit az elmúlt 12 évben a magyar médiarendszer leépítéséért tett, nem igazán lehet magyarázatot találni.

– Mi lesz, ha győz az ellenzék, de nem kétharmaddal? Marad a posztján 9 évig?

– Erről szól egy mostanáig fel nem oldható vita, ami az ellenzéki programalkotás kulcskérdése, és a média mellett érinti a KEKVA-któl (közérdekű vagyonkezelő alapítvány, ilyenekbe szerveztek ki például számos egyetemet) az ügyészségig az összes olyan pozíciót, amelyek egyébként elengedhetetlenek a valódi kormányzáshoz, de be vannak betonozva kétharmaddal sok évre. Fleck Zoltán vezetésével külön szakpolitikai csoportosulás foglalkozik a kérdéssel, egyelőre nincs rá általános válasz. Biztosan nem opció, hogy a kormányváltás másnapján bezárja a kapuit a Médiatanács, de be lehet rendezkedni egy olyan együttélésre, ahol a jelentősége egyre csekélyebbé válik. Igénybe lehet például venni az EU segítségét, mivel uniós jogszabály mondja ki, hogy függetlenül kell működnie, mégis egyértelműen pártérdekeket szolgál. Ezt egy európai vizsgálat alapján ki lehet és ki kell mondani, akkor pedig máris a kezünkben lesz egy eszköz arra, miért kell hozzányúlni.

Együtt kell élnünk a rendszerrel, alternatívákat viszont mutathatunk fel. Szükség van egy ombudsmani jellegű szervezetre, aminek elsősorban az lenne a dolga, hogy monitorozza a médiát és feltárja azokat a jogsértéseket, amelyek fölött a Médiatanács pártérdekből szemet huny. Ez ugyan nem old meg mindent, nem üresíti ki önmagában a Médiatanácsot, de mozgásban tudja tartani a rendszert, hiszen a médiaombudsman minden feltárt visszaélés esetén vizsgálatot indíthat, nagy nyilvánosságot adva a jogsértéseknek.

Tudom, hogy ez nem forradalmi gondolat, de lényegesen több annál, mintha belenyugszunk, hogy kétharmad nélkül semmit nem tudunk tenni, Egyébként hosszú távon is egyértelműen egy ehhez hasonló, szűkebb mozgásterű, kevesebb feladattal felruházott hatóság lenne a jó megoldás, sokkal inkább, mint a monstrum NMHH-Médiatanács. Ez tehát alapja lehet egy jövőbeni, újragondolt médiafelügyeleti rendszernek is.

– A rádiós piacot és a megyei napilapok piacát jelenleg szinte kizárólag Fidesz-közeli vállalkozások uralják. Hogyan változtatnának ezen?

– Itt megint csak az a helyzet, hogy nem reális elvárás, hogy a KESMA majd a választások másnapján megszűnik, és az ott dolgozó összes szerkesztő felismeri, hogy amit eddig csinált, az vállalhatatlan volt. Nem is számítok erre, ugyanakkor a teljes Fidesz-média esetében érzékelhető változást fog hozni, amikor egyszer csak megszűnik hozzájuk áramlani a pénz. Deklarált elem a programunkban, hogy a kormányzati hirdetésekre moratóriumot vezetünk be, senki semmilyen állami forrást nem fog kapni. Így volt ez 2010 előtt, amikor a reklámpiac elenyésző, 1-2 százalékos részét adta az állami költés, most ez egyes években 30-35 százalék. Semmi keresnivalója az államnak a médiapiacon, ami azzal is jár majd, hogy a piaci hirdetők elkezdenek valóban piaci hirdetőkként viselkedni: nem ott helyezik el a reklámjukat, ahonnan aztán valami jutalmat várnak, hanem ott, ahol valóban érdemes. Ez komoly fellélegzés lesz a piac összes szereplőjének.

– Mi történik Ön szerint a fideszes médiabirodalommal, ha csökken az oda áramló állami pénz mennyisége?

– Nem álltatnék senkit azzal, hogy akkor majd egyből összeomlik, hiszen elképzelhetetlen vagyonokat halmoztak fel mögötte. Bőven van elég forrás akár egy teljes ciklus átvészelésére is ugyanezzel a lendülettel. Persze egy TV2 esetében biztosan fájni fog az a 10-20 milliárd kiesés, ahogy vélhetően a KESMA működését is újra kell majd gondolni, arra ugyanakkor nem számítok, hogy bármelyikük is csődöt jelentene. De legalább már nem öntünk majd beléjük évi 50-60 milliárdot.

– A közmédia 2022-ben 130 milliárdos állami támogatásból működik. Mennyiből tartanák fenn Önök? Milyen területeken csökkentenék a költségeket?

– Erre is azt tudom elsőként válaszolni, hogy meglepő módon még az összeg is (nem a 130 milliárd, hanem 96 milliárd) bele van írva kétharmaddal a médiatörvénybe. De ez az a pont, ahol végül úgyis a költségvetési törvény a döntő.

Azt hiszem, itt nincs min gondolkodni: ha az a kérdés, kell-e akár kétharmados törvény megsértése árán csökkenteni ezt a döbbenetes mennyiségű pénzt csökkenteni, egyértelmű igen a válaszom. A jogtechnikai megoldásán dolgozunk, konfliktusos lesz, de fel kell vállalni. Azt viszont nem tudom megmondani, mennyibe kerüljön egy közszolgálati média fenntartása.

Magyarországon ahhoz vagyunk szokva, hogy adnak adott mennyiségű pénzt, mondván tessék, ennyit kell elkölteni. Ez természetesen a lehető legegyszerűbb dolog, miközben az egésznek a filozófiája ezzel pont ellentétes lenne: mondjuk meg, mit várunk el a közmédiától, árazzuk be, és annyi lesz a támogatás, egy forinttal se több. Egy korábbi interjúban már határozottan kiálltam amellett, hogy nem kell M4. Semmi szükség arra, hogy Forma-1-et, Bajnokok Ligáját közpénzből finanszírozzunk, ezt majd a piac megoldja. Hasonló logika mentén kell végiggondolni a többi csatorna működését is, és egészen biztos, hogy ha kiszámoljuk a szükséges költségvetést, az nem a 130 milliárdhoz lesz közelebb, hanem egy ennél jóval alacsonyabb összeghez. Egyébként az Európai Bizottságnak is ez a hivatalos állásfoglalása, valamiért mégsem bírálták el 2016 óta az ilyen témában náluk lévő beadványt.

– Van bármilyen garancia arra, hogy kormányváltás esetén a közmédia tényleg független lesz, nem csak simán átfordítják a másik oldalra?

– A kérdés és az mögötte meghúzódó aggály bennem is felmerült. Nagyon kemény 12 év van mögöttünk, ennek során felnőtt egy egész generáció: újságírók, politikusok, akik soha nem láttak mást. Akik pedig még emlékeznek a 2010 előtti időkre, elképesztő frusztrációt és sebeket hordoznak. Nagyon komoly önmérsékletre van szükség ahhoz, elsősorban a politikai elit részéről, hogy belássák, ez így nem mehet tovább. Valakinek végre ki kell mondani, hogy én nem akarok úgy tekinteni a közmédiára, mint a saját hitbizományomra, hanem hagyom, hogy valódi kulturális értéket teremtő intézménnyé váljon.

– Lát szándékot erre a pártok részéről?

– Ezt nem tudom megítélni, mivel egyetlen párttal sem vagyok olyan mélységű kapcsolatban, hogy belelássak a fejükbe. Amihez a nevemet tudom adni, mint szakmai program, abban biztosan benne van, hogy próbáljuk meg kitalálni ennek a garanciáit. De ez már kétharmados kérdés, hiszen az MTVA-t is úgy ahogy van, bebetonozták. Ha viszont valamilyen módon átugorjuk a kétharmados akadályt, akkor arra kell vigyázni, hogy magán a szervezeten belül legyen egy olyan szakmai és etikai kontroll, ami által az újságírók megtanulják, hogy nekik a köz érdekeit kell szolgálni, nem a politikáét.

– Kell számítani tömeges kirúgásokra?

– Nem szép dolog erre őszintén válaszolni, máshogy viszont nem érdemes. Azt gondolom, hogy aki döntéshozóként részt vett ebben a folyamatban, az arcát és nevét adta ahhoz, ami nap mint nap történik az állami médiában, attól nem azért kell elköszönni, mert egyfajta bosszúhadjáratba kezdünk. Sokkal inkább azért, mert aki feltétel nélkül kiszolgálja egy párt érdekeit, minden kérdését és lélegzetvételét ahhoz igazítva, mit gondol az adott párt világról, annak a munkájára egyszerűen nincs szükség a közmédiában.

– Fekete-Győr András tavaly azt nyilatkozta, eltiltaná foglalkozásuktól a szándékosan valótlan tényeket közlő propagandistákat. Mi erről az egyesült ellenzék álláspontja?

– Ilyen terv nem szerepel a programunkban, valószínűleg nem is lenne kivitelezhető, hiszen a nyilvánosságnak ma már elég nagy az a szegmense, ahol a szó szoros értelmében bárki és bármi megjelenhet.

Az ilyen típusú fenyegetések ezért nagyjából egy napig érdekesek, de aki akarja, biztosan megtalálja a maga számára megfelelő felületet. Ezért értelme sincs olyan konfliktusokba belemenni, amiknek nem lehet valódi nyertese, viszont könnyen mártírrá tehetünk embereket, amire semmi szükség.

– Szükség van-e állami hírügynökségre? Ha igen, hogyan alakítanák át az MTI-t?

– Mindenekelőtt ki kell mondani, hogy ez is kétharmados hatáskör. Az MTI jelenleg nem létezik önálló intézményként, a Duna Médiaszolgáltató egyik részlegévé tették. Én egy teljes mértékben önálló hírügynökségnek vagyok a híve, annak örültem volna legjobban, ha a piac szereplői úgy döntenek, hogy finanszíroznak egy független, nem állami forrásokra támaszkodó szervezetet. Erre nem láttam kezdeményezést, pedig igény biztosan lett volna rá, de fogadjuk el, hogy nálunk az állami modell a járható út. Egy önálló hírügynökségre biztosan szükség van, ami kiemelt figyelmet fordít a magyar vidék és legalább Európa, de inkább az egész világ dolgaira, miközben nem próbál meg egyeduralkodóként ránehezedni a teljes tájékoztatásra, nem akarja formálni az egyes médiumok arculatát.

– Az újságírók munkáját most számos kormányzati rendelkezés nehezíti. Változtatnának-e a közérdekű adatok kiadásának gyakorlatán?

– A közérdekű adatok esetében a javaslatunk egyik pontja, hogy ne lehessen a végtelenségig azt játszani, hogy megtagadom a kért adatok kiadását, amíg a bíróság nem kötelez rá. Adott mennyiségű, mondjuk 2 vagy 3 elbukott per után ezt személyi konzekvenciák kell, hogy kövessék, amit fenyegetésként bele kell írni a törvénybe. Persze az egész leginkább politikai kultúra kérdése: most azért húzza mindenki az időt, mert tudják jól, hogy következmény nélkül megtehetik.

– Nyilatkozhatnának-e központi engedély nélkül az iskolák és a kórházak vezetői? Mi történne azokkal a parlamenti szabályokkal, amelyek korlátozzák az újságírók mozgását az épületben?

– Határozottan igen. Csak nagyfokú autonómiában tudok gondolkodni, ahol elfogadjuk, hogy a kinevezett vezetők nem bolondok, és ha van valami mondandójuk, akkor azt elmondják. A parlamenti tudósítás korlátozását szintén egyértelműen meg kell szüntetni.

– A mostani kampányt az jellemzi, hogy a pártok látszólag civil szervezetek mögé bújva költenek hatalmas összegeket plakátkampányokra és facebook-hirdetésekre. Elfogadhatónak tartja-e ezt, és ha nem, hogyan lehetne változtatni rajta?

– Szerintem ezt nagyban mindig csak a Fidesz játszotta, az ellenzékre nem jellemző, hogy ilyen módszerekkel él. Én nem tartom elfogadhatónak, ez a kampányszabályok kijátszása. Emlékezzünk, milyen hadjáratot folytatott a kormány a külföldről támogatott civil szervezetek ellen, és fordítsuk ezt meg: az igazi problémát sokkal inkább az állam által támogatott álcivil szervezetek jelentik.

A CÖF-öt nyilvánvalóan a Fidesz tartja életben és pénzeli abból a célból, hogy Békemenetet, plakátkampányokat szervezzen. Szerencsére ezt viszonylag könnyen meg lehet oldani, listázás nélkül is: onnantól kezdve, hogy egy szervezet költségvetésében kimutatható, hogy a bevételei adott százalékát egy párttól kapja, a politikai jellegű tevékenységét egy kalap alá kell venni a pártéval.

– A magyar reklámpiacról rengeteg pénzt visz ki a Facebook (vagyis most már Meta) és a Google. Kell-e, lehet-e ezen szabályozási oldalról változtatni?

– Az a helyzet, hogy van nekünk egy reklámadónk, amit a Facebook tavaly először már befizetett, és úgy tűnik, hogy az Európai Bíróság előtt is megáll. Én ezt semmiképp nem szüntetném meg a Google és a Facebook vonatkozásában, a befizetett összeg pedig egy sajtóalapba kerülhetne, amit aztán szétosztanánk a bizonyos méret alatti szerkesztőségek között. Persze az, hogy mi lesz ezekkel az óriáscégekkel, végső soron nem Magyarországon dől el, és nekünk nagyon aktívan közre kell működnünk abban, hogy az EU egyre hatékonyabban találjon fogást rajtuk. Fontos továbbá rögzíteni azt is, hogy a rajtuk keresztük elköltött hirdetési pénzek ugyanúgy számítsanak bele a kötelező kampányköltségvetésbe.

– Az ELTE médiatanszékének vezetőjeként hogy látja, milyen állapotban van most az újságíróképzés Magyarországon? Van-e a kormánynak dolga ezen a területen?

– Én mindig szomorú vagyok, amikor a magyar újságíróképzés kerül szóba. Az ELTE kommunikációs tanszéke még a kivételek közé tartozik: itt komolyan veszik az újságírás-oktatást, jó a kapcsolatrendszer, a diákokban is megvan a kellő érdeklődés. De ha a nagy egészet nézem, Magyarországon végiggondolt, tudományosan alátámasztott újságíróképzés tulajdonképpen nem létezik. Nincs önálló tanszék, sem professzorok, valahogy magára hagyták a területet. Én ezt komoly hibának tartom, szerintem ez is része annak a nagy összeomlásnak, ami 2010-ben bekövetkezett. A sajtószabadság szempontjából kulcskérdés lenne, hogy megerősítsük az újságírás egyetemi és akadémiai hátterét.

– Hogy lehet a jelenlegi helyzetben eljuttatni az ellenzék üzeneteit a nagyvárosi értelmiségen kívülre, különösen a falusiakhoz?

– Az biztos, hogy nagyon komoly kihívásról van szó, amire az ismert politikai vitaműsorok nem elegendőek.

Nagyon dühös vagyok, amiért a 2019-es önkormányzati választás után nem gondolták újra alapjaiban a helyi nyilvánosságot. Akkor lett egy csomó ellenzéki vezetésű város, akiknek komoly hatókörük van a saját megyéjükben. Összefoghattak volna, hogy együtt tegyenek erőforrásokat egy alternatív helyi nyilvánosság kialakításába, de ezt elmulasztották, ami számomra felfoghatatlan hiba.

Úgyhogy maradt nekünk a Nyomtass te is, ami előtt le a kalappal, illetve a kopogtatás, ami elképesztően erőforrásigényes, de hatásos.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: