A nemzeti magánegyetemek diszkrét bája
A Corvinus Egyetem volt az első, amit 2019 nyarán privatizált az állam. Azóta két év sem telt el, és mára összesen nyolc állami fenntartású egyetem maradt: a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, a Magyar Képzőművészeti Egyetem, a Magyar Táncművészeti Egyetem, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, az Óbudai Egyetem és a Testnevelési Egyetem.
A mai napig 15 felsőoktatási intézmény esetében döntöttek úgy, hogy magánkézbe kerül, pontosabban olyan “közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványok” alá, amiknek az alapító vagyonát jellemzően az állam biztosította (például állami részvények átruházásával vagy hosszú távú szerződések formájában), és amiket a kormány által élethosszig kinevezett kuratórium fog igazgatni.
Itt csak elsőre tűnhet úgy, hogy valamiféle ellentmondás áll fenn. Ha jobban megnézzük, a Fidesz világképébe tökéletesen beilleszthető ez a lépés. Ennek a megértésében Lánczi András, a Corvinus rektorának sokat idézett, az egykori Magyar Időknek adott nyilatkozata segíthet:
“Amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája. Ezen azt értem, hogy olyan célokat tűzött ki a kormány, mint a hazai vállalkozói réteg kialakítása, az erős Magyarország pilléreinek a kiépítése vidéken vagy az iparban. Például minden külföldit, aki termelő beruházást valósít meg, tárt karokkal várunk.”
A kormány – ahogy Orbán Viktor és a hozzá közel állók nyilatkozataiból több alkalommal is egyértelművé vált – egy nemzeti tőkés réteget szeretne kialakítani (persze elméletben minden szebben hangzik, innen a Mészáros Lőrincek és egyéb politikai kedvezményezettek helyzetbe hozásának a gyakorlata), de szívesen látja, sőt állami támogatásokkal és munkajogi csorbításokkal csábítja a külföldi multikat (ld. BMW, Bosch, stb.) ide.
Hasonlóan a felsőoktatásnál: piacosítja az állami egyetemeket, a felsőoktatásban dolgozók elveszítik közalkalmazotti státuszukat, az egyetemek kezdeti finanszírozását biztosítja, átadja a fenntartói jogokat az általa alapított vagyonkezelői alapítványoknak, a kuratóriumokat pedig kormányhű szereplőkkel tölti fel. Tehát az egyetemek a piacra is kerülnek, meg nem is, illetve a piacra kerülnek, de politikai kontroll alatt.
A fenntartói jogokat gyakorló alapítványok nem profitorientáltak olyan értelemben, hogy nincs egy tulajdonos, aki realizálná, kivenné a nyereséget, de hosszútávon piaci szereplőkként kénytelenek viselkedni, legalábbis sokkal nagyobb mértékben lesznek kitettek a piaci viszonyoknak.
Amíg a felsőoktatás nagy része közvetlen államilag finanszírozott, a felsőoktatásba juttatott forrás mértéke és elosztása alapvetően politikai döntések függvénye, amik bármennyire is esetlegesnek és távolinak tűnhetnek, elvileg befolyásolhatóak és számon kérhetőek.
A jövőben a magyar egyetemek nagy része azonban alapítványi tulajdonban lesz, amiket ugyan kisegített az állam különböző vagyonjuttatásokkal (mint a Corvinus esetében a Richter és MOL részvények), valamint a leendő támogatási szerződésekkel, de ezek nem garanciák semmire.
Az egyetemek érdekeltek lesznek abban, hogy növeljék bevételeiket: hogy adott esetben a részvényeik jól teljesítsenek, és a különböző egyéb bevételi forrásokból, mint a tandíj, kollégiumi lakhatás, adminisztratív költségek – a lehető legnagyobb bevételt generálják. Ha pedig rosszul mennek a dolgok, tovább racionalizálhatják a működést – például felsőoktatási dolgozók elbocsátásával, ami még egyszerűbbé válik, miután az átalakítással megszűnik a közalkalmazotti státusz által biztosított állami védőháló a munkavállalók számára.
A felsőoktatás átszervezését koordináló Stumpf István így beszélt a Magyar Nemzetnek a modellváltásról:
“[Az állam] alapítói és fenntartói szerepe szűnik meg azáltal, hogy átadja a vagyont az egyetemeknek, az alapító fenntartói jogokat pedig átadhatja a kuratóriumoknak. Megjegyzem, vagyonjuttatással több intézménynek is jelentős kezdőlöketet adtak a későbbi gazdálkodáshoz, ilyen volt például a kecskeméti vagy a gödöllői egyetem. Lényeges azonban, hogy ezután sem vonul ki az állam a felsőoktatás finanszírozásából. Hosszú távú szerződéseket köt az egyetemekkel, amelyekben rögzítik, hogy az adott időszakban hány hallgatót finanszíroz.”
A felsőoktatás ilyen súlyú átszervezése kétségkívül
- az államilag támogatott helyek fokozatos csökkenéséhez,
- a közalkalmazotti státusz elvételével a felsőoktatásban dolgozók stabil munkajogi helyzetének a megszűnéséhez,
- a kollégiumi- és egyéb költségek növekedéséhez fog vezetni.
Egy, az UNESCO által is hivatkozott 2012-es kutatás például arra hívta fel a figyelmet, hogy ugyan a felsőoktatás privatizációja a nemzetközi tapasztalatok alapján javíthatja az oktatás versenyképességét, de ezzel párhuzamosan növeli az oktatási egyenlőtlenségeket is.
Arról nem is beszélve, hogy milyen szájíz marad a hallgatóban, miután megtudta: az egyetemét olaj- és gyógyszeripari nagyvállalatok részvényeiből finanszírozzák, vagy hogy az élére olyanokat állítottak, akiket jó esetben senki nem választott meg, rosszabb esetben a fél intézmény kifejezetten tiltakozott ellenük.
A modellváltást a diákoknak és a tudományos közösségnek eladni próbáló intézményvezetők előszeretettel példálóznak az angolszász egyetemi rendszerrel, olyan egyetemekkel, mint a Harvard, a Yale vagy az MIT, amik a világ élvonalához tartozó magánegyetemek.
A mintaként hozott amerikai rendszer valósága a versenyképesség mellett azonban a hallgatók tömeges eladósodottsága és a munkavállalók kiszolgáltatott helyzete is. A CNBC tavalyi közlése szerint 44 millió amerikainak mintegy 491 billió forintnyi diákhitele van összesen. Egy átlagos amerikai diák közel 10 millió forint adóssággal kerül ki az egyetemről, ami a későbbi életükre is hatással van. Egy felmérés szerint 20-40 százalékuk halasztotta el, hogy megházasodjon, gyereket vállaljon, vagy mondott le arról, hogy saját lakása legyen.
“Szerintem a Corvinusnak néhány éven belül reális lehetősége van a kiugrásra, Közép-Európában az első öt közé kerülhet. De nagyot ugorhat felfelé az agráregyetem is, ha csak a kitűzött célok nyolcvan százaléka megvalósul” – mondta Stumpf István a Magyar Nemzetnek. A Corvinust fenntartó alapítvány kuratóriumi tagja, György László államtitkár pedig arról beszélt: a Corvinus belátható időn belül a világ kétszáz legjobb egyeteme közé kerülhet az új fenntartói modellel.
Akár sikerül felzárkóztatni a magyar egyetemeket a régiós- és nemzetközi elithez, akár nem, az látszik, hogy mi az a kompromisszum, amit a modellváltás hívei vállalnának.
Bár fontos felhívni a figyelmet az átszervezéssel kapcsolatos szabálytalanságokra, a politikai kinevezésekre, a kormányzati kontrollra, de végső soron a kérdés nem eljárásrendi, hanem politikai természetű marad: annak a kérdése, hogy az oktatásra mint alapvető jogra és közjóra tekintünk, aminek az állam kezében a helye, vagy versenyistállóként, ahol kizárólag a teljesítmény és a profit a mérce.