/szempont/oltas-nelkul-innen-senki-el-nem-megy-igy-kaptam-meg-veletlenul-a-pfizert/
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Oltás nélkül innen senki el nem megy!” – így kaptam meg véletlenül a Pfizert

Történet két elszánt oltási asszisztensről, a magyar egészségügy hepe-hupáiról, profizmusról, döccenőkről és arról, hogy a nyomulás mindig bejön.
jh - szmo.hu
2021. március 31.

hirdetés

Nyolc órával ezelőtt történt meg a kis tűszúrás, amit ugyan észre se vettem, olyan finoman adták be, mégis az életemet mentheti meg. Elképesztően felszabadító érzés, még a madarak is máshogy csiripelnek odakinn. Egy év nyomasztó, öngyi-depi érzelmi hullámvasút után végre egy fény – sőt, egy hatalmas villanás – az alagút végén. És azt sem bánom, hogy mindezt másfél hét brusztolás, levelezgetés, ma reggel pedig egy óra tökéletes zűrzavar után sikerült elérnem. Plusz besegített a vakszerencse, vagy inkább egy utolsó pillanatban korrigált, kapitális baki.

Azt, hogy az egész család két hónapja regisztrált a központi oltási rendszerbe, természetesen a helyén kezeltük. Lesz, ha majd lesz, valamilyen oltás a hetven éves, asztmás anyámnak, nekem, negyneves, egészséges nőként, és testvéremnek, szintén egészséges, harmincas férfiként ez még kábé őszig csupán egy kósza álom (az öcsémnek a kalkulátor októbert jelölte meg a legközelebbi időpontként).

Azután a testvérem megoldotta "okosba": covidos lett. Mivel vidéken él, és három hete találkoztunk vele utoljára, legalább a kontakt miatt nem kellett aggódnunk, minden másért viszont igen. Akinek volt már covidos a családjában – főként azok, akiknél súlyos, vagy akár tragikus véget ért a dolog, értük a szívem szakad meg –, azok tudják, milyen ez.

A közösségi oldalakon, a YouTube-videókon meg a tévében ide-oda repkedő, modern-kori dögvész az elvont adatok, hangosan szájaló fészbuk-virológusok és kommentszekciós fröcsögések világából egyszer csak bekopogtat az ajtódon: jöttem egy szerettedért. Borzalmas.

Két napig, amíg magas lázzal, komoly izom- és hátfájdalmakkal, szaglásvesztéssel feküdt a lakásában tehetetlenül, és meg se látogathattuk, aludni se bírtam az aggodalomtól. Szerencsére nagyon gyors ellátást kapott: azonnali beutaló a háziorvostól a legközelebbi tesztpontra, a pozitív teszt után rögtön fellőtték neki a felhőbe a Favipiravirt. Biztos vagyok benne, hogy a gyors segítség és a gyógyszer miatt (is) végül viszonylag enyhén ment át rajta a kórság. Ez még így is három hetet jelent, egy teáért is nehezére esett kimenni a konyhába két hétig, és még mindig nem érez szagokat.

Az aggodalom kellős közepébe csapott be hozzám villámként egy e-mail: a legközelebbi oltóponton van lehetőség Szputnyikra, két-három napon belül. Regisztrálás (anyámnak is, magamnak is), körtelefon az orvos barátaimnak, az egyértelmű vélemény: a Szputnyik jó. Idézem: "Olyan, mint az Astra, csak jobb." Majd két nap csend.

hirdetés
És akkor elkezdtem nyomulni. Túl régóta élek már ebben az országban ahhoz, hogy tudjam: ez többnyire beválik.

Telefon a háziorvosnak. Naponta e-mailek. Összebarátkozás az amúgy is nagyon segítőkész oltásszervező asszisztenssel. Szputnyik-listán rajta vagyok, de csúszik az oltás, ők se tudják miért, állandóan hívják a központot. A negyedik levelem után az asszisztens annyira vérszemet kapott (azt mondta, egy kicsit az én hatásomra is), hogy hivatalos panaszt tett a rendelő nevében a központnál. És csodák-csodája: befutott az e-mail (sőt telefon is), hogy anya is, én is március 31-én kapjuk a Pfizert.

Hogy ez hogy jött ki, fogalmam sincs, de nem is érdekelt. Ma reggel megjelentünk a kórház előtt. Akkor már vagy húszan álldogálltunk kint, töltögettük az oltás előtti nyilatkozatot. Pontban 8-kor a bejáratot őrző, katonaegyenruhás férfi sorjában elkezdett minket beengedni a regisztrációs ablakokhoz. És itt jött a gubanc. Rögtön tizenkét emberről kiderült, hogy nincsenek benne a központi rendszerben. Mi sem.

Az egyik oltási asszisztens begyűjtötte a papírjainkat, kétségbeesetten nézett ránk: "Melyik háziorvosoktól jöttek, tudja valaki gyorsan a számukat? Felhívom őket." Lett egy kis zűrzavar, egy maszkos néni riadtan nézett körbe: "De hát a fiam is ide van rendelve fél tízre." "Az én lányom délután kettőre. "Intézzék ezt el, oltás nélkül innen senki el nem megy!"

Persze volt düh is, de azt kell mondjam, hogy a kórházi személyzet hozzáállása egyértelműen az volt: nem hagynak cserben, mindenképp találnak megoldást. A kis asszisztens rohangálásba meg telefonálgatásba kezdett, egy "jól informált" hölgy odasúgta nekem: "Azt mondja, a központban átkeveredtek a Szputnyikosok ide. Vagy csak az egyik rendelőből...nem tudom."

Hát nem volt a szervezettség csúcsa. De amikor az asszisztens megjelent a kapuban, és kikiáltott: "Jöhetnek mindannyian!", onnantól az egész olyan olajozott profizmusba váltott át, hogy arról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

Bent, az ablakoknál a regisztrálás pikk-pakk ment, folyamatosan irányítottak át a folyosókon az oltó-rendelőkig. Ott két fiatal hölgy kiállította a papírunkat a második oltásra (május 5-én lesz), aztán behívtak a rendelőbe. Két védőruhás doktornő fogadott, az egyik kikérdezett (krónikus betegségek, szed-e gyógyszert, volt-e lázas betegsége a közelmúltban stb.), majd leültettek egy székre, és mire észbe kaptam, már be is voltam oltva. Aztán kimentem az előtérbe, ahol kérték, hogy húsz percet várjak, és ha bármi rendelleneset érzek, azonnal szóljak. Húsz perc után mehettem is. Azóta fél nap telt el, a felkaromat érzem egy kicsit, amúgy semmi bajom.

Hát így történt, hogy – ezek szerint véletlenül – megkaptam az első Pfizert. Anyu is. Nem tudom, egyébként hogy alakult volna (szerintem a Szputnyik előbb-utóbb így is meglett volna), de nem mondom, hogy nem örülök neki. Az oltó-orvos szerint két hétig még nem vagyok védett, utána viszont már szinte biztos, hogy a komoly covidot megúszom. Elkaphatom, de legalább halálfélelemben nem kell élnem.

A második oltás után egy héttel pedig már – idézem – "egy-két nap nátha" a legvalószínűbb, ami történhet, már ha egyáltalán.

Nem azért írtam meg ezt a történetet, hogy károgjak a magyar egészségügyre meg az oltási szervezettségre. Biztos vagyok benne, hogy minden országban vannak bakik, túlterheltség, hepe-hupák. Nem is dicsekvésnek szánom, hogy "bezzeg én addig nyomultam, amíg elintéztem". De tény, hogy a nyomulás bejött. Nem hittem senkinek, csak az orvos barátaimnak, nem hallgattam, olvastam mást, csakis szakembereket, és igen, nyomultam az oltásért, mert hiszek benne, hogy a legrosszabbtól igenis ez véd meg.

Az öcsém, aki átesett a betegségen, még ha enyhén is, azt mondta: "Figyelj, gondolkodás nélkül oltasd be magad. Ez NEM influenza, ez valami sokkal rosszabb."

Mondjuk egy hibát elkövettem. Tegnap egy rövid időre kiírtam a Facebookra, hogy megyek oltatni. Ám amikor megjött egy-két "barátomtól" a "Világ-legnagyobb-átverése"; "Meghalsz-az-oltástól"; "Nelégybirka" kamucikk- és videóözön, gyorsan kitöröltem. A barátaimat is.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk