/szempont/nincs-vege-a-szorongasnak-rank-szakadt-a-karanten-utani-szabadsagpara/
hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Nincs vége a szorongásnak: ránk szakadt a karantén utáni szabadságpara

A kávézók teraszán ülve egész más dolgozni, és a beoltott ismerősök is egymás után bújnak elő a virtualitásból. Miért nyomasztó mégis a nyitás, ahelyett, hogy szívből tudnánk ünnepelni?
Rónyai Júlia. Fotó: mprietou/Pixabay - szmo.hu
2021. május 21.


Link másolása

hirdetés

Emlékszem a tavaly márciusi napra, amikor világvége-hangulatban rontottam be Gáborhoz, a fiúhoz, akivel akkortájt randizgattam.

“Ez elképesztő. Most akkor tényleg bezárnak MINDENT! Az éttermeket, a kávézókat, a mozit, a színházat…” - soroltam lélekszakadva, míg ő az ajtófélfának dőlve ciccentett egy sört.

“Hát na és” - válaszolta széles vigyorral - “Ma érkezett meg a Diablo IV, és épp most kezdtem újranézni a Jóbarátokat.”

Megsemmisülten álltam ott.

A beszélgetés innentől olyan irányt vett, mintha két szomszédos bolygóról kiabálnánk át egymásnak: ahol én tartózkodtam, ott épp most jött el az apokalipszis, ahol ő, ott meg egy átlagosnál vidámabb csütörtök.

Társaságnak így maradt a generalizált szorongás, amivel gyerekkorom óta küzdök - na de legalább mindig képes újat mutatni.

hirdetés
A négy fal közt is lehet maratont futni és kalácsot fonni

Beköszöntött az első hullám, és vele a koronavírus máig legidegesitőbb időszaka: hamar kiderült, lehet a négy fal közt hatha jógázni, kalácsot fonni, maratont futni és tantrikus szexet gyakorolni. Ha semmi kedvem, akkor én bizony nem vagyok kreatív.

A közösségi médiából azt is megtudhattuk, VV Manci remekül érzi magát karanténban 500 négyzetméteren. A látványszaunájából biztat mindenkit a TikTokon, hogy Maradjunk Otthon, szeri, puszi, és persze Vigyázzunk Egymásra.

Szembe kellett néznem azzal is, szabadúszóként mostantól a négy fal közt telnek a munkanapjaim. Azelőtt feldobta ezeket egy kávé itt, egy meeting ott, az edzésről, ebédekről, spontán talikról nem is beszélve. Na de most?

Nem tagadom, a második hullám és a “még két hét” idején már kezdett felemészteni a keserűség. Ebben az ingerszegény környezetben felfigyelünk a belső hangokra, amik a hétköznapokban alig kapnak szót.

Most kihangosítva ordibáltak nekem mindenfélét, úgy is mint:

“Na, talán épp ezért kellene már családot tervezned! Most lenne ideális egy kisbabával otthon lenni, de te ezt is elszalasztottad.”

“Most lenne idő megtanulni rendesen főzni, de te semmirekellő már megint a Wolt-futárra vársz.”

Satöbbi. És persze, a klasszikus sláger:

“Látod, eddig kellett volna igazán élni!”

Erre azért már visszaszóltam nekik, valahogy így:

“Igaz, hogy most éppen nem látunk ki a járványhelyzetből, de utólag, a leélt évek viszonylatában már csak egy epizód lesz ez az egész…”

A fomo és a senyvedés

Eljött a várva várt nap, végre kiszabadultunk, és látszólag onnan folytathatnánk az életünket, ahol októberben abbahagytuk. De ez távolról sem jelenti, hogy a szorongásaink egy csapásra szétfoszlottak volna: a nyitás hozta magával az egészen más jellegű félelmeket.

Január környékén álmodni sem mertem volna szebbet, mint a kedvenc éttermem teraszát, napfényben, néhány aperol és egy jó barát társaságában - hát, most újra eljött. Miért nem élvezzük valahogy mégsem annyira, mint azelőtt? Érzem és tapasztalom, hogy valami különös bágyadtság ül az embereken. Angol nyelvterületen már szót is találtak a jelenségre: languishing. Senyvedés.

Hiába szabad már szinte bármit, sokan a legszívesebben a fejünkre húznánk a takarót - és közben mégis akarunk minden programot, amiből eddig kimaradtunk. Érti ezt valaki?!

Kicsit úgy érzem magam, mint akit 15 év bezártság után engedtek ki a pincéből. Naná, hogy az ember szemét még bántja a fény, idegenként kóvályog az utcákon, és újra fel kell fedeznie a régi világot. (Esetleg megenni egy élő polipot egyben, mint az Oldboy főhősének, aki ennyi idő raboskodás után tér vissza a külvilágba).

Eközben persze bekúsznak a korábbi hónapokból magunkkal cipelt vírusparák: akkor most már tuti nem kapom el? Meddig véd az oltás? Hol lehetek maszkkal, maszk nélkül? Mekkora a túl nagy tömeg, a túl kevés távolság? Nem is beszélve arról a szomorú lehetőségről, hogy épp egy számunkra kedves ember elvesztése az, amiért ezek a kérdések felmerülnek.

És ha mindez nem lenne elég, ugyanilyen erővel támad a fomo is (fear of missing out): a szorongás, hogy kimaradunk valamiből, elmulasztunk valami fontosat. Bár a karantén alatt is meggyötört, most valahogy még nehezebben bírunk vele.

A fomo népbetegség, ami mindannyiunk lelkét megfertőzte. A Facebook és az Instagram biztosítja, hogy tele legyen a fejünk egy csilli-villi, túlhájpolt, sosemvolt izgalmas élet képeivel, ahol nem is ember, aki páros napokon nem ejtőernyőzik és páratlanokon nem pezsgőzik milliárdosokkal.

A koronavírus sokat tett azért, hogy csökkentse az ilyen mesterségesen pumpált igényeket. Viszont sokan el lettünk vágva attól, ami iránt tényleg elemi szenvedélyt érzük. Én például az utazástól, a társasági élettől, az arcok és helyszínek változatosságától. Most az inga visszaleng, és egyszerre akarunk mindent.

A teraszok, bárok újra megtelnek, a repülők felszállnak, a nyaralók nyaralnak, a bulizók buliznak. És a szorongó, de extrovertált ember egyszerre próbálja belevetni magát ezekbe az örömökbe, mindenben meghemperegni, mindenütt jelen lenni…

A tartalomgyárak termelnek: gyönyörű, gazdag, örökké vigyorgó influenszerek tolják az arcodba, hogy ők már nagyon élnek! Az életet hatványra emelve élnek, és hát neked is épp ezt kellene csinálnod a fomód szerint. De mégis ki győzi ezt pénzzel egy válság közepén?

A legfőbb parát mégis a végére hagytam: hogy ugyanezt mégegyszer elveszíthetjük. Hogy ugyanez a színes, ingergazdag világ egyszer megint tetszhalálba zuhan, és még további fél éveket tölthetünk el tréninggatyában sízoknival.

A régi mondást kicsit megtekerve: az embereket kivettük a karanténból, de a karantént már nem vehetjük ki belőlük. Egy komplett társadalom vergődik most a poszttraumás stressz állapotában - az unalom, a kiéletlenség, rosszabb esetben a gyász miatt. Talán ezért vetik magukat sokan ekkora elánnal a szórakozásba, mintha ezúttal tényleg nem lenne holnap.

Ha újra eljön a világvége

Vajon mi lesz, ha ez az egész újrakezdődik? Fogalmam sincs. Nincsen tuti receptem a túlélésre. Én mindössze annyit tehetek, hogy elmondom: erős szorongóként fordulhattam volna az önpusztítás felé is. Ehelyett igyekeztem megtalálni azokat a tevékenységeket, amik nem engednek lesüllyedni, megtartanak a felszínen.

Megtartott a virtuálisan is erősre szőtt szociális hálóm, tehát a barátaim is.

Na meg a terápia, ami szerintem nem hogy nem ciki, éppen ideje lenne normává tennünk. Legyen ciki az, aki nem foglalkozik a lelki életével!

(Hozzáteszem, ezért nem kell feltétlenül súlyos tízezreket fizetnünk: a zenével, meditációval, önismereti olvasmányokkal is elindulhatunk befelé.)

A karanténban felértékelődött az a mikroközösség is, amire korábban talán soha nem fordítottunk figyelmet. Akkor alakult ki a kis rituálénk a szomszédokkal: a közös kávézás kertben, melegítőben, kócosan, kutyákkal, bárhogy. És ezek a jó viszonyok kitartanak a karantén után is.

Én sem tudom, hogy lehetne ezt még egyszer végigcsinálni. De egyet tanácsolhatok: szakíts rá néhány percet, hogy felsorold, akár le is írd, téged legutóbb mi segített át a karanténon. Akár fizikai, akár lelki dolog volt, mihez nyúltál (vissza) a leggyakrabban?

Bármi legyen is az, tárgy, élmény, érzés, emlék, kapcsolat - nem árt még most betáraznod belőle.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés


Link másolása

hirdetés

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk