SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Nevelőszülőnek lenni lelket és erőt próbáló dolog, ezt nem lehet a pénzért csinálni”

Ócsai Dorottyával, a Teljes szívvel rendezőjével beszélgettünk, aki hiánypótló és megrendítően őszinte dokumentumfilmet készített arról, mit jelent nevelőszülőnek lenni.

Link másolása

Három történet szülőségről, gondoskodásról, szeretetről, emberségről. Három különböző szemszög. Három nevelőszülő. Egyikük mindenképp magánál szeretné tartani a gyerekeket, másikuk, egy „gyakorlott” nevelőszülő, több nevelt és örökbefogadott gyermekkel él együtt, végül egy, a rendszerbelépés mizériájában levő, motivációkkal és kétségekkel teli nevelőszülő páros. „Munka”, amelyet nem lehet megfizetni, hiszen aki a pénzért csinálja, az nagy valószínűséggel el fog bukni benne. Munka, amelyet normálisan senki sem annak él meg.

Ez a Teljes szívvel – egy dokumentumfilm, amely megrázó őszinteséggel mutatja meg, milyen az élet nevelőszülőként. Miért fordul meg az ember fejében, hogy erről a témáról szeretne filmet készíteni? Hogyan készíti elő a forgatást? Miként kerül közel a szereplőihez? És mi a legfőbb célja? Többek között ezekről beszélgettünk Ócsai Dorottyával.

– A Teljes szívvel nagyon nyíltan és őszintén beszél a szülőségről, egész pontosan a szülőség egy speciális formájáról, ami a nevelőszülői lét. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ez az a téma, amelyről filmet szeretnél készíteni?

– Akkor, amikor szülő lettem. Az egyik ismerősöm egy magán-nevelőszülői szervezetnél dolgozik, rajta keresztül ismerkedtem meg úgy egyáltalán a nevelőszülőséggel, és azonnal elkezdett érdekelni, hogy kik azok az emberek, akik képesek úgy magukhoz venni és szeretni egy gyereket, hogy az első pillanattól kezdve tudják, majd tovább fogják engedni. Ez volt az, amiért engem nemcsak szülőként és emberként, hanem rendezőként is elkezdett foglalkoztatni ez a dolog, mert úgy éreztem, nagyon érdekes és többrétegű lehet egy film, amely a nevelőszülőkről és a nevelőszülői létről szól.

– Amellett, hogy érdekes, hiánypótló is a film, a nevelőszülők ugyanis egyáltalán nincsenek túlreprezentálva, sőt.

– A legnagyobb probléma pedig az, hogy az emberek nagy része összekeveri a nevelőszülőt az örökbefogadó szülővel, holott óriási a különbség, hiszen a nevelőszülő nem örökre veszi magához a gyereket, hanem csak arra az időre, ameddig szükséges. Tehát szülő, abban a tekintetben is, hogy nemcsak nevel, hanem kötődik is, de az a feladata, hogy felkészítse a gyereket – vagy arra, hogy bekerülhessen egy olyan családba, ahol végleg megtalálja a helyét, vagy arra, hogy visszagondozzák a saját családjába. Szóval a nevelőszülőnek úgy kell gondoskodnia, szeretnie és kötődnie, hogy tisztában van vele: muszáj lesz elengednie a gyereket.

– A filmben az egyik nevelőanya igen szépen beszél erről a nehéz helyzetről. Azt mondja, mind a nevelt, mind a saját gyermekéről szólva: „nem az enyém, hanem a gondjaimra van bízva”. Jól éreztem, hogy ez egyfajta tételmondata a filmnek?

– Igen, ráadásul Ildikó, aki kimondja ezt a mondatot, élete során az elengedés nagyon sok fázisán átesett már. Ő egy sokat látott és próbált szülő és nevelőszülő, aki jól ismeri az elszakadást, a veszteséget, és ahogy az a filmből is kiderül, sokszor és sokféleképpen megfogalmazta már magának, miért akar és képes nevelőszülő lenni.

– Talán mondhatom azt, hogy a film legintimebb és legerősebb jelenetei hozzá kötődnek. Hihetetlenül nyíltan mesél a tapasztalatairól, a tragédiáiról, a traumáiról.

– És nagyon hamar, nagyon könnyen megnyílt nekem. Először kamera nélkül mentem el a szereplőimhez, csak beszélgetni, és már akkor éreztem, hogy ő szívesen mesél a fájdalmas dolgokról is, mert ez fontos része a nevelőszülőségének, illetve annak, hogy ilyen tudatosan képes ezt csinálni.

– Hogyan zajlott az előkészítés, a szereplők kiválasztása?

– Először alaposan utánaolvastam a témának, kérdezősködtem, megkerestem a magánszervezetnél dolgozó ismerősömet, majd felvettem a kapcsolatot a Fővárosi Tegyesszel (Fővárosi Gyermekvédelmi Központ és Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat), amelynek munkatársai nagyon sokat segítettek. Elmondtam nekik, miről szeretnék filmet forgatni, mi az, ami engem személy szerint foglalkoztat, és ők bemutattak néhány családnak, akikkel először csak beszélgettem.

Ez fontos lépcsőnek számított, ugyanis volt olyan nevelőszülő, aki nem tudott megnyílni, így nem is került be a filmbe, de azokon a családokon, akik a filmben szerepelnek, kezdettől érződött, hogy szeretnének mesélni, bemutatkozni és szeretnék elmondani, milyen is nevelőszülőnek lenni. Természetesen lehetett volna a nevelőszülői lét gyakorlati oldaláról is beszélni, ugyanis arról is igen kevés szó esik, de engem inkább ennek az egésznek a lelki oldala érdekelt, ami érződik is a filmen.

– Három nevelőszülőt, vagyis három szemszöget és történetet mutatsz be a filmben, ez a három történet pedig ki is adja a teljes képet arról, mit jelent nevelőszülőnek lenni.

– Ez volt a célom. Pontosabban, már a kiindulópont is az volt, hogy a nevelőszülőség három különböző stációját szerettem volna megmutatni: egy gyakorlott nevelőszülőt, egy olyan szülőt, aki nemrég került be a rendszerbe és egy olyat, aki várakozik. Ez a három stáció és szemszög együtt rajzolja meg a teljes képet arról, milyen is ez az egész. Jó lett volna még arról is forgatni, milyen az elengedés, de arról nagyon nehéz, mert az egy nagyon érzékeny folyamat, kamerával nehéz nem belezavarni. A filmben ezért csak elmesélik.

De különösen izgalmasnak éreztem annak a családnak a bemutatását, akik még úgymond a bevezetődés időszakában vannak, akik arra várnak, hogy megkapják az első gyerekeket, mert rajtuk látszott, hogy kezdetben mennyire keveredik ebben a létben a bizonytalanság és a lelkesedés.

– A filmben számos interjút láthatunk, de a kamera, mint légy a falon is jelen van, tehát nézőként tényleg bekerülünk ezeknek a családoknak az életterébe, az életébe. Hosszú és nehézkes folyamat volt, mire ennyire beengedtek téged és a stábot a mindennapjaikba, vagy könnyedén ment?

– Összességében könnyedén ment, de azért odáig eljutni, amíg annyira intim dolgokat elmeséltek, mint Ildikó veszteségei, vagy Kata elengedéssel kapcsolatos félelmei, nem volt egyszerű. Ahhoz meg kellett teremteni azt a miliőt, amelyben mindenki érezte, hogy biztonságban van. Sokat számított, hogy csak hárman forgattunk: az operatőr, a hangmérnök és én. És azt hiszem, az is sokat jelentett, hogy semmit sem akartam ráerőltetni a családokra, inkább csak sodródtam velük. Kértem például, hogy szóljanak, ha olyan programjuk van, amelyre mi is elmehetünk. Nem vártam tőlük semmilyen extra cselekvést, csak ott akartam lenni azoknál a pillanatoknál, amelyek számukra természetesek és bejáratottak, de nekem és a nézőknek újak és érdekesek. Gondolok itt például a szülői láthatásra.

– Iszonyatosan megrendítő az a jelenet, amelyben a vér szerinti édesanya mesél a helyzetéről, arról, miért adta nevelőszülői gondozásba a gyerekeit és hogy érinti ez.

– Az egyébként egy nagyon különleges pillanat volt. Már maga a láthatás is, de utána megkérdeztem Leát, hogy akar-e esetleg beszélni és azt mondta, hogy „végül is beszélhetünk”, de arra, ami ezután jött, egyáltalán nem számítottam. Azt gondoltam, hogy elmond néhány dolgot, de nem fog igazán megnyílni, aztán végül súlyos gondolatokat is megosztott, és nagyon őszintén mesélt a kétségeiről, valamint arról, mit élt és él át. Megrendítő volt, de nagyon jó is, mert azt láttam rajta, hogy megkönnyebbült.

– Erről jut eszembe: érezted terápiás jellegűnek a forgatást akár a szülők, akár a magad számára?

– Azt nem mondom, hogy terápiás jellegűnek éreztem, mert az egy másik, egy következő szint, de azt erőteljesen megláttam, mennyit tud segíteni, ha beszélünk. Eleve egy szülőnek jó beszélni a szülőségéről, az pedig, hogy az ember helyre tehet magában dolgokat azáltal, hogy elmondja, kimondja mindazt, ami benne van, és csak addig mondja, ameddig neki jólesik, pozitív hatással bíró dolog.

– Vannak igen megrendítő mondatok a filmben, de ezek nagyon fontosak, mert kitűnik belőlük, hogy nevelőszülőnek lenni nemcsak nemes és szép feladat, hanem rendkívül nehéz is, hiszen az elengedés mellett a gyerek zaklatott sorsával is szembe kell nézni. El is hangzik a filmben, hogy nevelőszülőnek csak az menjen, aki számol azzal, hogy esetleg nagyon mélyről kell azt a gyereket valahogy újraépíteni.

– Egy átlagembernek, aki például a szülőségét éli meg épp, vagy egyszerűen csak nem foglalkozik ezzel a témával, nagyon megrendítő egy ilyen helyzet, mivel rengeteg kiszámíthatatlanság van benne. Illetve ott van az is, hogy a két ember közti legerősebb kapocs, a szülő-gyermek kötelék az, amiben súlyos dolgok történnek: akár az elengedés, akár a gyerek nehéz sorsával való megbirkózás. Felmerül a kérdés: hogyan lehet jól segíteni ezeken a gyerekeken? És ez nagyon sok dilemmát foglal magában. Mivel segítek jobban: ha magamhoz szoktatom a gyereket vagy ha folyamatosan készítem arra, hogy egyszer majd el kell válnunk? Mennyire engedjem be a vér szerinti szülőt a családomba? És ez még csak a jéghegy csúcsa. Rengeteg olyan nehéz kérdés és helyzet van, ami átlag szülőként nem, vagy csak nehezen átélhető, átérezhető, hacsak valaki nem meséli el annyira testközelből, mint a filmben szereplő nevelőszülők.

– Annak ellenére, hogy ez a film inkább a lelki vonulatra koncentrál, sok új és hasznos információval is szolgál arról, hogy néz ki a gyakorlatban a nevelőszülőség. És többek között azt a közbeszédben jelenlévő gondolatot, vagy inkább ítéletet is eloszlatja, hogy ezt sokan a pénzért csinálják. Célod volt, hogy a filmmel felnyisd az emberek szemét?

– Már a kezdetekkor szembesültem vele, hogy ez a téma elég mostoha, a nevelőszülőknek ugyanis nincs jó hírük. Igen, sokan mondják – és nyilván erre is van példa –, hogy csak a pénzért csinálják, de ezután a film után már biztosan állíthatom, hogy ezt nem lehet hosszútávon csak a pénzért csinálni. Pláne, hogy nevelőszülőnek lenni nem egy jövedelmező szakma. Nyilván van, aki jól csinálja, és van, aki nem. Van, aki képes hosszú évekig, akár egész életében nevelőszülő lenni, és van, aki nem. Van, aki magához veszi az első gyereket és azt akarja, hogy örökre nála maradjon. Ezt is meg lehet érteni, mivel természetes emberi reakció, de a nevelőszülőségnek az a lényege, hogy csak addig tart, amíg nem készítetted fel a gyereket a továbblépésre, vagy arra, hogy a családja vissza tudja fogadni. Én ezt a sajátosságot szerettem volna bemutatni, hogy tisztán lássuk, mi a szerepe, a jelentősége a gyerek életében a nevelőszülőnek.

– Amit szerintem még mindenképpen fontos hangsúlyozni a filmmel kapcsolatban, az az, hogy nem ítélkezik.

– A forgatás alatt tanultam meg, hogy nem szabad ítélkezni azok felett a családok felett, akik elveszítik a kontrollt és nem tudják maguk mellett tartani a gyerekeiket. Azok felett nyilván ítélkezhetünk, akik szörnyű dolgokat tesznek, mert arra is van példa, hogy a vér szerinti szülők bántalmazzák, abuzálják a gyerekeiket, de az egy másik kérdés. Viszont sok olyan eset is van, mint a filmben Leáé, aki maga döntött úgy, hogy besétál a gyerekkel és leadja, mert tudja, hogy az a legjobb, a leghelyesebb. Ez egy szülőnek elképzelhetetlenül nehéz és fájdalmas döntés, és mindenképpen értékelni kell.

A szereplőim rámutattak, hogy nevelőszülő csak az tud lenni, aki egy pillanatig sem ítélkezik, hanem fogja az adott helyzetet, legyen az akármilyen rossz is, és megpróbálja belőle kihozni a lehető legjobbat.

– Ahogy mesélsz, egyre inkább azt érzem, hogy a Teljes szívvel nemcsak film, hanem misszió is.

– Ez igaz, és nagyon jó volt, amikor a film egyes vetítései után odajöttek hozzám vagy írtak nekem örökbefogadó szülők, hogy megköszönjék, hogy megcsináltam, mert nekik nagy segítség az, hogy látják, honnan érkeznek hozzájuk a gyerekek. Hogy ki az, aki a nehéz sors után felkarolta őket. Ha valaki nem újszülöttet fogad örökbe, akkor, mielőtt hozzá kerülne a gyerek, nevelőszülőnél van, ebbe a szakaszba pedig nem igazán lehet belelátni, úgyhogy jó volt hallani, hogy ilyen szempontból gyakorlati haszna is van a filmnek.

És ha már misszió: olyan jó lenne, ha sokkal több nevelőszülő lenne! Lelket és erőt próbáló feladat, de tudni kell, hogy az a gyerek, akinek nem jut nevelőszülő, bekerül egy intézetbe. A család nyilvánvalóan ezerszer jobb. Szóval igen, kicsit az volt a misszióm, hogy hátha a film után megfordul az emberek fejében, hogy esetleg nevelőszülők legyenek. Persze benne van, hogy mennyire nehéz ez, de igyekeztem azt is megmutatni, milyen szép.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: