A magyar zenetanár álma Olaszországban valósulhat meg: elindult Milánóban a Ringató
Ági két éve költözött Olaszországba. Párja, Zoli akkor már kint dolgozott. De hiába volt a jó nyelvtudás, a több diploma, a helyi bürokrácia miatt más úton kellett elindulnia. Így most élete egyik nagy álmát valósíthatja meg, beindította Milánóban az idehaza megismert és megszeretett Ringatót.
Miként segít a zenei foglalkozás a kint élő magyar anyukáknak, gyerekeknek? Milyen a hétköznapi élete egy fiatal párnak, akik imádják a kultúrát, a kirándulást, szívesen beszélgetnek a helyiekkel, és van néhány különleges hobbijuk?
Ági mesél a mediterrán életről, a kétlakiságról, a beilleszkedésről és arról, hogy milyen jövőt képzelnek el maguknak.
A semmibe ugrott, amikor Bresciába költözött
Csaknem két éve költöztem Olaszországba, Bresciába, magánéleti okokból. Zoli, a párom akkor már évek óta kint élt. Úgy gondoltuk, inkább én költözöm hozzá.
Kettőnk beilleszkedése igen különbözően alakult: Zolit egy vállalat „hívta ki”, így neki az álláskereséssel nem volt dolga, de az ügyintézésben is jelentős segítséget kapott a munkahelyétől, illetve a kollégáitól.
Velem más volt a helyzet: én a semmibe ugrottam, bölcsész-tanári és zenész-tanári diplomával a zsebemben.
A nyelvismeret óriási előny
Zoli alapfokon beszélt olaszul, mikor kiköltözött. Az első fél évben a munkahelyén még főleg az angolt használta, de utána teljesen átállt az olaszra. A hétköznapokban a kezdetektől olaszul kommunikált. Lehetősége sem lett volna nagyon az angollal boldogulni, ugyanis itt - azért meglepő módon - sok diplomás is hadilábon áll az angollal vagy bármilyen más idegen nyelvvel.
Én otthon olasztanárként dolgoztam, így szerencsére a kiköltözésem után legalább ezzel nem kellett megküzdenem.
Sajnos a hétköznapokon túl a nyelvtudásom nem jelentett semmi előnyt: az olasz bürokrácia útvesztőiben ugyanúgy botorkálok, mint azok, akik nem beszélik a nyelvet.
Az önkéntesség segített
Amint kiköltöztem, elkezdtem intézni a diplomám honosítását, de a mai napig nem kaptam meg, mi több, hírt se kaptam róla, és az egyetlen ügyintéző, aki ezzel foglalkozik, elérhetetlen. Zolinak csak be kellett mutatnia a mérnöki diplomáját, nekem viszont esélytelen bekerülni az olasz oktatási rendszerbe, pályázatokra jelentkezni honosított diploma nélkül.
A kiköltözésem után rögtön elkezdtem önkéntes munkát keresni. A fejembe vettem, hogy gyerektáborban szeretnék dolgozni.
Még otthon, akárhányszor rápillantottam az önkéntes munkákat összegyűjtő oldalakra, sosem találtam ilyen tábort. Amint kint voltam, gyakorlatilag az első, amit megpillantottam, egy, a Comói-tóhoz közeli hegyekben szervezett gyerektábor volt. Egy héttel a költözés után már robogtam is a vonattal. Nagyon nagy élmény volt, és vicces módon a véletlen csupa zenetanárral vagy kreatív professzorral hozott össze. Ennek köszönhetően elmondhatom, hogy az első tíz napban meg is kaptam életem első ajándékát egy kisgyerektől: egy hajtogatott angyalkát.
Az első évben családi okokból nagyon sokat utaztam haza, gyakorlatilag 2-3 hetente ingáztam. A második év ilyen szempontból már nyugodtabb.
Megvalósuló álom
Mivel álláshoz jutni egyelőre nem tudom, mikor fogok, hozzáfogtam a régóta álmodott „magán zeneiskolám” felépítéséhez. Nem idegen tőlem a helyzet, mert otthon a két suli mellett, ahol dolgoztam – gimi és zeneiskola – volt egy kis olaszos birodalmam, az Olasz Sarok. Saját elképzeléseim szerint taníthattam az olaszt, és nagyon sok baráti kapcsolatom alakult ki a magánoktatásnak köszönhetően.
Itt a magán zeneiskola sokkal nehezebben alakul, mintha otthon vállalkoznék. Nyilván számít, hogy egyszer csak a semmiből felbukkan valaki, kell idő, hogy megismerjenek, bedolgozzam magam.
A zenei kurzusok, melyeket kínálok, mind az anyatejjel magamba szívott kodályi koncepción alapulnak.
Így onnan indulnak, hogy várandós anyukáknak-szülőknek/felnőtteknek kínálok klasszikus zenei alapokat, és egészen a zeneiskolai szintig és a hangszeres oktatásig próbálom eljuttatni a gyerekeket.
Kötődés a magyar kultúrához
Mivel a kulturális kötődéseim nagyon erősek, és sokszor hiányoznak az otthon megszokott irodalmi estek, író-olvasó találkozók, koncertek, sokat gondolkoztam, mi lesz majd a gyerekeinkkel. Vajon ők hogy fognak hozzájutni minél sokszínűbben az olaszon kívül a magyar kultúrához is.
Mit tehetnék, hogy az óhatatlanul kialakuló „kulturális szakadék” minél kisebb legyen köztünk.
Abban mindig is biztos voltam, hogy ha otthon élnék, már kisbaba korukban részt vennék zenei foglalkozásokon. Ki is szemeltem a Gállné Gróh Ilona által megálmodott Ringatót, mert itt a kisgyermekkori zenei nevelés komplex nevelés, ugyanakkor, bár nyilván fejlődnek általa a gyerekek, nem a fejlesztés a célja. Így jutottam el gondolatban odáig, hogy Ringató-foglalkozásvezetőnek jelentkeztem. Többször felmerült már bennem a gondolat korábban is, de budapesti lévén nem lett volna lehetőségem bekerülni, olyan sokan dolgoznak már a fővárosi Ringató-közösségben.
Elindult a milánói Ringató
Most viszont szerencsére Olaszország ezt a vágyamat is valóra váltotta. November óta tartok foglalkozásokat Milánóban. Jelenleg 4-5 anyuka jár vetésforgóban, így mindannyian – az anyukák is, én is – azon munkálkodunk, hogy bővítsük a csapatunkat. Ebben sajnos magunkra vagyunk hagyva, így leginkább a Facebook és a szájhagyomány az, ami a segítségünkre lehet.
Épp a napokban is komoly beszélgetések zajlottak köztünk a Ringatóról, és maguk az anyukák fogalmazták meg az érveket, miért érdemes a Ringatóra járni, és miért szeretnek hétről hétre eljönni.
A Ringató
Ez a zenei nevelési módszer csodásan működik, a tény, hogy zenével vesszük körbe a kisgyermekeket, minden egyes babánál meghozza a gyümölcsét. Egyrészt mindenféle direkt beavatkozás nélkül fejlődnek a kicsik (zenei és értelmi képességük, a figyelmük, a koncentráló-képességük, az érzelmi intelligenciájuk, a beszéd- és mozgásfejlődésük, hogy csak néhányat említsek). Döbbenetes, némelyiknél mennyire feltűnő ilyen rövid idő alatt is, mennyire élénken reagál akár az éneklésre, akár a fuvolaszóra (fuvolista vagyok, így elmaradhatatlan kelléke a foglalkozásoknak a hangszerem).
Az intenzíven - énekkel és az ölbéli játékokkal - eltöltött félóra, mondanom sem kell, milyen mértékben erősíti az anyukák és babáik közti kapcsolatot, és el kell hogy mondjam, magukon az anyukákon is látszik, hogy ebben a félórában nagyon felszabadultak lesznek.
Van, aki úgy fogalmazott a legutóbbi találkozásunk után: „a kislányom akkorákat kacagott, hogy elfeledtette a ’sohavégetnemérő’ anyaműszakot”. Van, akinél „beépített heti program” a Ringató, egyrészt mert látja a babára gyakorolt pozitív hatását, másfelől sok anyuka megfogalmazza az igényét, hogy a gyerekek ne csak tőlük halljanak magyar szót, így nagyon örülnek a lehetőségnek, hogy felszabadult és bensőséges körülmények között ízlelgethetik a gyerekek a magyar nyelv és a zenei anyanyelv szépségeit. Illetve, nyilván maguknak a szülőknek is rengeteget számít ez a nyelvi-kulturális kapaszkodó.
A Ringatónak köszönhetően tehát én hetente találkozom magyarokkal, igyekszem elérni a környékemen (Brescia-Verona-Bergamo-Milano-Varese) élő magyarokat vagy a már kialakult magyar közösségeket, hátha valaki még bekapcsolódna.
Meglepő dolgok a hétköznapokban
Ami a hétköznapokat illeti, Olaszországban van néhány feltűnő dolog, amit könnyű megszokni, de még több év után is - ha kettőnk tapasztalatait nézem - képesek vagyunk meglepődni rajta.
Ilyen például
az általános kiegyensúlyozottság. Talán ez az, ami a leginkább feltűnő, és mi ebben jelöljük az „életszínvonal”-beli különbséget.
Nem feltétlenül mérhető anyagiakban, mert egy átlagos szupermarket pénztárosa is olyan derűvel fordul feléd, amilyet otthon keresve is nehezen találsz: nem szívélyes, nem nyájas, egyszerűen kedves.
Az emberek beszélgetnek egymással.
Számtalanszor előfordult velünk, hogy a város központjába besétálva szóba elegyedtek velünk, volt, hogy ebből többszöri ital/kávérendelés lett, olyan hosszúra nyúlt a csevej.
Él a város.
Nem tudunk olyan pillanatban elmenni otthonról, hogy a parkban ne legyen mindig rengeteg sportoló ember – a gyerekekkel focizó szülőktől kezdve a a fák közt kifeszített kötélen akrobata mutatványokat gyakorló srácokon át a nordic walkingoló nyugdíjasig minden korosztály képviselteti magát.
Ha koncert vagy színházi előadás van, abban biztos lehetsz, hogy tolongani fognak az emberek, de egy szimpla kedd este is rengetegen sétálnak a parkokban, a központban, pénteken pedig nincs ember, aki ne apericenázna (röviditalok vagy koktélok lelkes fogyasztása kísérő falatkákkal) valahol. Itt jegyezném meg, hogy mennyire nem jellemző az olaszokra a lerészegedés. Még a lakodalmaknak is vége van éjfélkor.
A környék adottságai is kedveznek a kirándulásoknak, túrázásoknak.
Mi is megyünk, amikor csak tehetjük, és mindig rengeteg emberrel találkozunk. Az olasz nyugdíjasok mindig szégyenben hagynak minket a fürgeségükkel. Általában is elmondhatjuk, hogy itt a nyugdíjas korosztály sokkal mozgékonyabb és tevékenyebb. Emiatt gyakran elszorul a szívünk, kívánnánk ezt a szüleink korosztályának és afölött is.
Zoli itt is tudja folytatni a kutyás edzéseket (agility), és most már nem kell külföldre utaznia, hogy részt vegyen Imolában a veteránbörzén, vagy megnézze az épp Bresciából startoló MilleMigliát.
Úgy érzem, a kulturális hiányérzeteimet sok forrásból tudom csillapítani: a tőlünk egy órányira fekvő Veronában olyan koncerteket adnak, hogy a Müpa megnyalhatná a tíz ujját.
A könyvtárhasználat mindenki számára ingyenes(!!!),
így ahányszor megyek könyvtárba, mindig tele van gyerekekkel, és nagyon sok gyerekprogramot szerveznek a könyvtárak.
Az oktatás nem igazán korszerű
Mivel gyerekeink még nincsenek, az itteni oktatási rendszerről csak az álláskereső tanár-énem által látottak és az ismerősök beszámolói alapján tudok nyilatkozni. Úgy tűnik, ez az egyik terület, amelyben a két ország sajnos igencsak hasonlít egymásra. A túlbürokratizált rendszer nem igazán tud megújulni, és nem kínál korszerű tanulási lehetőségeket a felnövekvő generációknak. Reméljük, mire érintettek leszünk, ezen a téren lesz valami változás.
A jövőt a kulturális kettősségben látják
Bár nem mondhatom, hogy ez a majdnem két év elég rálátást biztosított, hogy az élet minden területéről benyomást szerezzek, de abban bízunk, meg tudunk maradni itt.
Magunk miatt néha talán húz haza a szívünk. Zoli sokkal rugalmasabb, de nekem még nagyon hiányoznak a gimis tanítványaim és kollégáim. Próbálom intenzíven ápolni a baráti kapcsolataimat, és rajta tartom az ujjamat az otthoni kulturális élet verőerén. Például a Fesztiválzenekart még itt Olaszországban is követjük. Télen Udinébe utaztunk a hóakadályokon keresztül is, ősszel pedig Vicenzában fogjuk megnézni a legújabb szenzációt: a Fischer Iván rendezte Falstaffot.
De a (leendő) gyerekeink miatt úgy gondoljuk, több lehetőséget adunk nekik, ha ezt a kulturális kettősséget ismerik meg a kezdetektől. Abban reménykedünk, hogy ezzel az életformával a kulturális sokszínűség, a világra való nyitottság, a tolerancia természetes módon épülnek majd be az életükbe.
Az olaszországi Ringató foglalkozásokról bővebben ITT.
A Ringatóról ITT, az olasz életről és kultúráról ITT olvashatsz.