hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Litkai Gergely: „Egy idő után az altesti poénok is kimerülnek"

Gergővel többek között az idén 15 éves Dumaszínházról, humor és minőség viszonyáról és humorista kategóriákról beszélgettünk, no meg arról, hogy Hofi stand uposnak tekinthető vagy sem.
Kövesdi Miklós Gábor - szmo.hu
2018. szeptember 19.

hirdetés

Idén 15 éves a Dumaszínház, amely kétségtelen, hogy mára a magyra humorszcéna egyik legmeghatározóbb tényezőjévé nőtte ki magát. Ebből az alkalomból beszélgettem a humorműhely vezetőjével, aki egyben az egyik alapítója is, Litkai Gergellyel.

– Hogy emlékszel a kezdetekre?

– Az összes Dumaszínházas megemlékezésben és dokumentumfilmben Beliczai Balázs szokott erről beszélni, mert én egyáltalán nem emlékszem. Az biztos, hogy sosem fogok memoárokat írni, mert arra sem emlékszem, mi történt tavaly. Lényegtelen, gimnáziumban elsajátított ismeretekre igen, de olyasmire, hogy X bejött az ajtón, Y szólt, amire Z mondott valami vicceset, ezekre egyáltalán nem. A magyar anekdotakincset sem tudom épp ezért gazdagítani.

A lényeg, hogy 15 évvel ezelőtt – ami biztos, a dokumentumfilmből tudom – Sáfár Zoltánnak volt egy szoláriuma, amit megörökölt, és a helyén nyitott egy kávézót. Az ő nagybátyja volt Ardai Tamás, akivel együtt dolgoztunk egy Hankiss Elemér-filmprojekten, és ő szólt, hogy akar egy stand up klubot csinálni, hozzak embereket. Én pedig hoztam.

– Legalábbis, Balázs így meséli...

hirdetés

– Nem, Balázs azt is elmondja, ki hol ült az előadásokon, ki kit nézett meg, és milyen Félőrültek voltak. (A Fiatal Félőrültek Fesztiválja a Dumaszínház tehetségkutatója – KMG)

– De Balázs úgy emlékszem, később jött, volt egy kezdeti szakasz, amikor összeszedtetek mindenkit, aki akkor a szakmában stand uppal, vagy legalábbis hasonlóval foglalkozott.

– Később jött, de a kezdetektől figyelte a Dumaszínházat. Amikor még nem lépett fel, akkor is lejött minden este, nézte, hogy ki mit csinál, hogy csinálja...

– Elsősorban íróként ismert meg a széles közönség a kabaréban, tévéműsorok, újságok és filmek kapcsán. Mi is a Humorfesztiválon úgy találkoztunk, hogy szerzőként indultunk. Hogy jött a képbe a stand up?

– Megpróbálom felidézni. Már a Humorfesztivál előtt is csináltam egyfajta furcsa stand upot az HBO-n a Mennyi? Harminc! című műsorban. Inkább kabaré volt, ahol az írásaimat olvastam fel. Ez egy tehetségkutató műsor volt. El kellett menni egy válogatóra, vicces híreket, apróbb írásokat olvastam, és ezek le is mentek.

Utána nem is nagyon gondoltam ilyesmire. A Rádiókabaréban néha vezettem műsort, és előadtam egy-egy magánszámot. A Godot-ban egy ideig Ardai Tamás vezette a műsorokat, aki inkább kényszermegoldás volt. Aztán egyszer talán nem tudott jönni, én pedig ott voltam. Korábban jártam Dél-Amerikában, és elmeséltem az élményeimet. Annyira jól sikerült, hogy eleinte csak műsorvezetőként, később már fellépőként is rendszeresen a színpadon voltam.

Amikor indult a Comedy Central csatorna, akkor a Showder Klubból ki kellett maradjak, mert összeférhetetlen volt a kettő. Amikor a Comedyn elindult az ottani stand up műsor, ott tudtam fellépni én is. Apró érdekesség: mivel a Comedy Central tulajdonosánál, a Viacomnál nagyon szigorúak voltak a szabályok, és én voltam a csatorna főszerkesztője, ezért nem kaphattam egy fillért sem. Úgyhogy a Comedy Centrál-munkásságom jelentős részét teljesen ingyen csináltam. A Susogós mackókat is úgy írtam, hogy nem kaptam érte semmit. De ennek ellenére azt kell mondanom, megérte. A Comedy Central is tízéves, sikeres csatorna lett.

– Általában úgy tapasztalom, hogy minden kolléga úgy próbálja definiálni a stand upot, hogy ő feltétlenül beletartozzon, rajta kívül pedig minél kevesebben. Te hogy határozod meg a stand up comedyt?

– Ha definíciókat keresünk, a Wikipedia remek forrás. Elvégre ez egy online cikk, egy linkkel megoldható.

– Nem biztos, hogy egyetértesz az ottani definícióval.

– Azért a definíciókat általában elfogadom.

– Akkor másképp fogalmazok. Sokszor olvastam, akár a Veled készült interjúkban is, hogy 15 éve Ti hoztátok be ezt a műfajt. Ugyanakkor sokan mondják azt, hogy már Nagy Endre és Hofi is kiállt egyedül, és vicceseket mondott, az is stand up.

– Egy műfajt úgy behozni, hogy nem tudsz róla, az elég nehéz. Ha nem tudsz a stand up létezéséről, nyilván nem tekinted magad stand uposnak. Nem hiszem, hogy Hofi nagy George Carlin-rajongó lett volna. Másrészről szerintem tök más műfaj a kettő. Amit Nagy Endre csinált az inkább klasszikus színpadi publicisztika. Megírt, viszonylag személytelen dolog. A konferanszié mindig egyet hátralépve szemléli a dolgokat. Nagy Endre annyiból pont kivétel, hogy egy bekiabálás, egy heckling indította el a pályafutását...

– Nem csak elindította, hiszen ez volt az egyik fő vonzereje, hogy bárki bekiabálhatott neki, és ezeket lereagálta.

– Akkor sem tipikusan ez a műfaj, ha a struktúráját nézzük, vagy a témáit, vagy hogy ő mennyire személyes, őszinte. Ezek szerintem később alakultak ki. Az, hogy egy ember kiáll és beszél, az nyilván közös bennük, de vannak különbségek. Hofi áll még a legközelebb a stand uphoz, de az is inkább egy színházi előadás volt, egy one man show, mint amilyen most például A férfiagy. Sok benne az előre megírt anyag, hiába van rögtönzés is, gyakoriak a zenei betétek. Érdekes módon mostanában a stand up kezdett elmenni ebbe az irányba. Tehát már van körülötte egy kis díszlet, zene.

– Amit viszont egyértelműen Ti hoztatok be Magyarországra, az a stand up klub, mint intézmény. A kezdetektől egyértelmű volt, hogy mi az ideális üzleti modell, vagy menet közben alakult?

– Az üzleti modell eléggé egyértelmű volt. Magyarország nagyon kicsi piac. Egy nagyobb piacon, mint amilyen Nagy-Britannia vagy Németország, nagyon specializálódott a piac. Vannak klubok, menedzserek, vannak promóterek, vannak stand uposok. Ezt a piac kitermeli és eltartja. Még külön bookingosok is vannak, akik az időpontegyeztetést végzik akár egy-egy stand uposnak. Nálunk ekkora apparátust nem tud eltartani a piac, még a mai nagyságrendjében sem. Ezért az első perctől arra gondoltunk, hogy ennek a műfajnak, vagy üzletágnak minél több szegmensét mi magunk tartsuk kézben, mert csak így tudunk értelmezhetően pénzt is keresni. Először franchise rendszerben gondolkodtunk. Ügyvédként nagyon sok franchise-zal foglalkoztam, ezért gondoltam, hogy ez jó megoldás. De Magyarországon élünk, és a franchise partnerek nem mindig voltak olyan lelkesek, mint ahogy mi azt elvártuk tőlük. Így jutottunk arra, hogy mára az egész egy kézbe került. Minden jegyet mi értékesítünk, minden előadást mi marketingelünk, amely egyrészt hatékonyabb, másrészt sokkal egyszerűbb a szervezeten belül számon kérni ezeket, mint egy külső partneren, aki nem feltétlenül érdekelt ebben.

– Állandó probléma a szakmán belül, hogyan egyeztessük össze, hogy vannak a pályán, akiket emberileg kedvelünk, de szakmailag nem tartunk feltétlenül olyan nagyra, és aztán ennek mindenféle kombinációi. Gondolom egy intézmény vezetőjeként ez még nehezebb, hiszen nem engedhetsz színpadra valakit csak azért, mer jó haver. Neked hogy sikerült feloldani ezt az ellentmondást?

– Megpróbálom külön kezelni, amennyire csak tudom. Ennyi. Néha egyébként ez inkább cél, mint reálisan elérhető dolog. Nem olyan, mint az amerikai piac, hogy soha többé nem találkozol vele. Mi elég sokfelé dolgozunk mindenféle felállásban. Nagyon sokat utazunk vidékre. Tehát ha valaki tagja a Dumaszínháznak, az azt is jelenti, hogy egy minimum szinten ki kell jönnie a többiekkel. Ha valaki teljesen kiállhatatlan, és nem szeretnél vele soha többet az életben találkozni, hiába jó a színpadon, nem lehet kizárólag azt figyelembe venni. Másrészt megpróbáltunk nagyon sok funkciót szétválasztani. A pénzügyi egyeztetést, azt a háttérben külön az iroda végzi, és van külön kreatív irodánk is, hogy ne valljon kárt emiatt a közös alkotás.

– Amikor úgy döntesz, hogy akár a régi kollégák, akár a Félőrülteken feltűnő új jelentkezők közül valakinek lehetőséget adsz, mi a fontosabb, a minőség, vagy hogy vélhetően mennyire lesz eladható? Hisz nagyon sokszor látjuk, hogy a kettő nem mindig függ össze.

– Én ezt nem erősíteném meg. Akit a közönség szeret, és akire nagyszámban eljön megnézni, az jó. A közönség nem hülye. Direkt amerikai példát mondok, hogy ne sértődjön meg senki. Ott van mondjuk Dane Cook, akire mindig azt mondják, hogy nem is vicces. Mégis ő produkálta éveken keresztül a legnagyobb nézőszámokat. De ha megnézed, lehet rajta nevetni. Vagy azt mondják Michael McIntyre-re, hogy nem is értem, miért vicces. Nyilván nem egy George Carlin, aki az élet legmélyebb összefüggéseit tárja fel hihetetlen nyelvi leleményekkel, de vicces. Olyan nincs, hogy valaki egyáltalán nem vicces, lenyom másfél órát, az emberek szomorúan végigülik, de azért eljönnek legközelebb is megnézni egy stadionba.

– Minőség alatt most nem is a viccességre gondolok, hanem mondjuk arra, ha valaki nagyon csak az altesti poénokra koncentrál.

– Szerintem a poénokat nem lehet így elosztani. Az embernek ugyanúgy van alteste és „felteste”. A stand up az életről szól. Ha valaki az altesti dolgokkal poénkodik, azért teszi, mert az is az életünkhöz tartozik. A Katona József Színházban is vannak altesti poénok. A különbség szerintem az, hogy egy est végén az emberekben mi marad meg érzésként. Ez egy dramaturgiai kérdés, hogy hogyan hatott a közönségre az, amit látott. Nem hiszek ebben az ízlés alapú felsőbbrendűségben, hogy ha egész végig filozófiai kérdésekről beszélek, és azután nincsenek nézőim, akkor a közönséget hibáztatom. Egy idő után az altesti poénok is kimerülnek. A témaválasztás is ugyanúgy piaci alapon működik. Ha a negyedik embertől hallják ugyanazokat az altesti poénokat, megunják a nézők.

A tehetségkutatókon ennél jóval egyértelműbb a helyzet. Az utóbbi két évben úgy mennek az estek, hogy szavazhatnak a nézők. Öt piros lapot osztunk ki, és ha abból három valakinél felkerül, akkor az kiesik. Minden negyedévben van egy döntő, és aki azt megnyeri, azzal elkezdünk foglalkozni. Ahhoz, hogy ma valaki sikeres lehessen a stand upban, sokkal több munka kell, mint régen. Mentor rendszerben dolgozunk, nagyon sok külföldi stand upos jön kurzusokat tartani, logopédusunk van, régen ilyen nem volt. Gondolj csak Aranyosi Petire vagy Farkasházy Tivadarra, egyikük sem a logopédia mezsgyéjéről érkezett a humorba. Ma szerintem 3-4 évig küzdeni kell azért, hogy elérj egy olyan szintre, amihez a műfaj indulásakor elég volt 1-2 év. Akkor újdonság volt a műfaj, nem volt hozzá összehasonlítási alap. Olyan ez, mint Magyarország és Ausztria: hiába fejlődünk mi is egy kicsit, Ausztria is fejlődik, ezért mindig megmarad a távolság a két ország között. És jó esetben nem nő.

– Néhány éve a társulaton belül voltak ebből konfliktusok, hogy ki kit szeret, mennyire tart jónak.

– Ezek szerintem teljesen ésszerű és jogos konfliktusok. Mindig nyilatkozik róla valaki, hogy ki milyen kategóriában van. De szerintem ennek egy tanulsága van: ha igyekszel, és fejlődsz, akkor átléphetsz magasabb kategóriába. Itt nincsenek mesterséges akadályok. Nagyon sokan át tudták lépni a kategóriájuk határát. Tudtak teljesen mást hozni. Ha például Hadházi Lászlót nézzük, akiről talán nem vitatja senki, hogy vicces és szereti, ő is óriásit fejlődött abban, amiről és ahogy beszél. Őt ismerem talán legrégebben az összes humoristánk közül, és látom rajta, hogy annak ellenére, hogy befutott ember, mennyit dolgozik ezen. Arról nem is beszélve, hogy kezdte kétszáz fős közönséggel, és tizenöt év után tart ötezernél. Aki pedig húsz-harmincfős közönséggel kezdett, az most már meg tud szólítani két-háromszáz főt is. Szóval ezek szerintem mondva csinált viták. Ugyanakkor ha valaki nem fektet bele energiát, vagy a témái nem aktuálisak, nem képes váltani, akkor el fogja veszíteni a közönségét.

Tehát ezek a kategóriák, kicsit sarkítva, egész egyszerűen arról szólnak, hogy ki mennyire eladható?

–Pontosan. Ha van egy olyan terméked, amely sok pénzt termel, és ez a termék egy ember, akkor ez az ember jogosan várja, hogy a megtermelt pénzből több jusson neki. Az egész világon így díjazzák a stand uposokat. Az egyetlen különbség, hogy klubszinten vannak olyan nagy presztízsű kis klubok, mint például New Yorkban a Comedy Cellar, amelyek megengedhetik maguknak, hogy egységesen keveset fizessen mindenkinek. De már a Los Angeles-i Comedy Store-ban nem mindegy, hogy az ember a kisebb teremben lép fel vagy a nagyobban. Nem mindegy, hogy mekkora név. Egy érdekesség: most volt közép-európai workshop, ahol brit bookingosok, fellépők, turnémenedzserek tartottak előadást. Egyértelmű, hogy mi itt Magyarországon sokkal többet fizetünk a stand uposoknak klub szinten, mint amit mondjuk Angliában vagy Amerikában keresnének. Megtehetjük, mivel sok vidéki és céges fellépés van, ezért itt, a színházban is tudunk normálisabb gázsit adni, mint kint egy klub tulajdonos, akinek az egész működését a klub bevételéből kell finanszíroznia.

– Az utóbbi időben egyre erősebb a nyomás, hogy a kulturális élet szereplőit besorolják valamelyik politikai oldalra. Téged, vagy a Dumaszínházat ez elkerüli?

– Nekünk a közönség pártján kell állnunk. Őket kell képviselnünk. Mivel nem tudjuk, hogy ki milyen pártállású, úgy tudjuk őket a legjobban képviselni, hogy mi is megpróbálunk elfogulatlanok maradni. Csak akkor ítélkezzünk, ha megalapozott tudásunk van egy témáról, és ne próbálkozzunk ezzel, ha lövésünk sincs róla. Talán ez a legfontosabb, amit szem előtt kell tartanunk. Más részről pedig nincs nehéz dolgunk, mivel nincs olyan politikai erő, amit szívesen támogatnánk, és korábban sem volt. Így felhőtlenül, önállóan tudunk szórakoztatni. De ha az érdekel, hogy nehezedik-e ránk nyomás, jönnek-e telefonok, fenyegetések, nem.

– Olyat nem tapasztaltok, hogy a poénok egyik részén a közönség egyik része nevet, a másikon a másik?

– Szerintem bárki, aki eljön hozzánk, tud nevetni. Lehet, hogy az egyik poénon vagy a másikon, de nevetni fog. Legalábbis elég valószínű, mert különben nem nőne, hanem csökkenne a nézők száma. Más részről, szerintem a lakosság nagy része szeret nevetni, és hozzánk amúgy is az a része jön valószínűleg, amelyik nyitott az ilyenfajta kritikára.

– A megkerülhetetlen, kötelező kérdés: mire készültök a közeljövőben?

– Kedvencem a színházi projektünk, a DEKK színház. Ősszel lesz három bemutatónk is. Az első szeptember 30-án a Gólem Színházzal a Kiválasztottak. Arról szól, hogy eltűnnek Magyarországról a zsidók az egyik pillanatról a másikra. Senki sem tudja, hova lettek, és pánikhangulat alakul ki, hogy ilyenkor mit kell tenni, mit lehet erre reagálni. A másik a Kőszegi Várszínházzal közös produkció. Kőszegen már bemutattuk, de most látható lesz a Jurányi Házban is Vinnai András darabja, a Vojáger. Az is remek előadás, Keszég László rendezésében, Bánki Gergely, Keszég László, Nádasy Erika, Olasz Renátó és Stefanovics Angéla szereplésével. Illetve lesz még a Csatorna című előadás. Tavaly volt egy pályázatunk, amin három nyertes volt, ebből az első volt a Gólem Színházas, a második a Csatorna, amely egy tévécsatornáról szól majd, amely a mai zavaros vizeken próbál evezni.

Jövő tavasszal jön Ceglédi Zoli műsora, amely az EP és az önkormányzati választásokra fókuszál, jön Dombóvári István és Hadházi László új önálló estje is, és számos műsorunkat rögzíti majd az RTL Klub és a Comedy Central. Szóval ez az évad is sűrű lesz, mint a polcon felejtett ikrás méz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk