SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Hétfő hajnalra meghalt, csütörtökön köhögött először. Kíméletlenül elvitte az embereket.”

Interjú egy mentőssel a Covidról, oltásról, oltásellenességről, mellbevágó történetekről. Természetesen sajnos névtelenül.

Link másolása

A negyedik hullámmal együtt egyre többen kíváncsiak arra az egyszerű információra, mennyi oltott betegedett meg, ezek közül hányan szorulnak intenzív ellátásra? Ezek az adatok Magyarországon, teljesen ellentmondva a józan észnek, titkosak. Időnként kiszivárog ez-az, egyes szakmabeliek egymásnak akár ellentmondó adatokat el-elmondanak. De ami a hivatalos Magyarország dolga lenne, a transzparens tájékoztatás, az nagyon hiányzik. Én magam is csak azzal próbálkozhattam, hogy felhívtam mentős ismerősömet, aki már a pandémia első napja óta frontvonalban van. Amit ő elmondott, az bár nagyon hiteles, de persze nem reprezentatív. Csak újabb apró mozaikkő, a gondosan rejtegetett nagy képről. A hazai abszurdra jellemző, hogy sajnos az interjúhoz még a nevét sem adhatta.

– Te hogy látod, mennyi az oltott betegek aránya a negyedik hullámban?

– Vidéken mentőzöm, itt nincs olyan sok beteg, mint Pesten. Talán egész vidéken van annyi beteg, mint Pesten. Kollégáimtól, pesti kollégáimtól is egyre világosabban az a tapasztalat rajzolódik ki, hogy akik kórházba kerülnek, azok oltatlanok. Én sem találkoztam még olyan esettel, hogy oltott beteg Covid-panasszal mentőre szorult volna. Olyat hallottam, hogy oltott beteg covidos és otthon kell maradnia, mert lázas, mert panaszai vannak, mert leverte, mint egy influenza, de aztán tíz nap múlva ment vissza dolgozni. Tehát én idén még nem vittem olyat, hogy oltott lett volna, és súlyos légzési problémái lettek volna, amik Covidra vezethetők vissza.

– Én nagyon oltáspárti vagyok, mert magamon is tapasztalom, hogy megvéd. Nagyon sok covidossal találkoztam, nekem azóta hatszor meg kellett volna halnom, de legalább súlyos betegnek kellett volna lennem. Az első ötezerben kaptam meg az oltást, és már január végén a másodikat is.

A tavaszi harmadik hullámnak már teljes védettséggel mentem neki. Én meg sem éreztem. Viszont kollégáim, mentős kollégák voltak nagyon rosszul. Olyanok, akik csak később kapták meg, vagy csak áprilisban kapták meg a második oltást, akiknek csak egy oltása volt. Például van egy ötvenöt éves kollégám, akiről meg nem mondanád, hogy ötvenöt éves, mert olyan a kondija, mint egy harmincévesnek, ultramaratonokat fut. Elkapta a Covidot, és most tart ott, hogy már megint képes arra, hogy otthonról, ami csak hat-hét kilométer, be tud futni a munkahelyére. Kétszáz kilométert futott le előtte. A betegség súlyosságát én annyira nem vitatnám.

– Nyilván, az egy jó kérdés, hogy mi a propaganda, mi a valóság. Azzal maximálisan egyetértek, hogy oltassák be magukat az emberek. Nem tudom, látja-e valaki az országban, hogy mennyi beteg került be kórházba, s ezek közül mennyi az oltott, mennyi az oltatlan. Én, amikor a sürgősségin dolgoztam, nem vezettünk ilyen adatot. Ezt a mentőknél sem vezetjük, nincsen ilyen opció, hogy le kelljen írnunk, hogy valaki oltott-e vagy oltatlan. Egy protokoll van, ha kórházba visznek, gyorstesztet kell csinálni. Az sem biztos, hogy ez olyan információ, ami rendelkezésre áll. Nem vagyok biztos, hogy olyan dolgot akarunk megtudni a kormánytól, amit egyáltalán tudnak.

A kórházak ezt nem vezetik, mert nem számít. Ha orvosi szemmel nézed, amikor odajön eléd egy beteg, aki fullad, akkor már tökmindegy, hogy oltott, vagy oltatlan. A Covidot gyógyítod, és az oltástól független a protokoll. Teljesen mindegy, hogy oltva, vagy oltatlanul hatvannyolc a szaturációd, ugyanazt az ellátást fogod kapni.

– Arra gondolok, hogy nem éppen a protokoll szempontjából lehet ez fontos, hanem egy visszaigazoló adat lehetne az oltottak számára, ami megerősíti őket, hogy helyesen döntöttek, és ösztökélő információ az oltatlanoknak, akiket talán meggyőzhet egy ilyen közlés.

– Mi a munkánk során mindig rákérdezünk erre, eleve így lépek be a lakásba. Ugyanis, ha látom azt, hogy ő nem oltott, automatikusan jobban vigyázok rá. Én maximálisan bízom az oltásomban, két Pfizert kaptam, meg egy kínait. Tehát nekem nem tud ártani, de ha oltatlan, akkor lehet, hogy én éppen tünetmentesen hordozok, és akkor még körültekintőbbnek kell lennem.

– Például két héttel ezelőtt vittünk egy nőt. Ő covidos volt. Valószínűleg halott is azóta, sajnos. Amikor bementünk, nem tudtuk, hogy covidos, úgy kellett az ágy mellől kihúzni. Sikerült kicsit eszméletet verni belé, de nagyon elhanyagolt nő volt, oltás nélkül, kórosan elhízott. A Covid nagyon nagyon csúnyán bánik az elhízottakkal. Nagyon nagy rizikófaktor a túlsúly. A meglévő tüdőbetegségek mellett ez még, ami nagyon veszélyes.

– Mennyiben az? Hamarabb leveri?

– Azért, mert a szív hamarabb feladja. Ugyanis a szív már eleve túl van terhelve. Egy százötven centis nőnek a normál súlya az kb. hatvanöt kiló lenne. Száznegyvenöt kiló volt ez a szegény nő. A szíve maximum nyolcvan kilóig van kalibrálva. Egy emberi szív kilencven kilóig, száz kilóig okés. Afölött már plusz terhet visel. Ez olyan, mint amikor mész fel a lépcsőn, és még magadra veszel harminc kilót. Kevesebb ideig fogod bírni. Nem tudsz felmenni a hatodikra, csak a negyedikre egy szuszra. Meg kell állnod. Na most, ha a szív megáll egy szuszra, akkor az az utolsó is volt. Tehát ezt így kell elképzelni. Egy eleve terhelt keringés, a túlsúly miatt, amikor megkapja a Covidot, ami szintén nagyon terheli a keringést, a nehézlégzés miatt, nagyon gyorsan összeomlik. Erre szokták azt mondani, hogy órák alatt romlik az állapota.

– A harmadik oltás növelte a biztonságérzetedet?

– Nekem igen. Én bízom a tudományban, abszolút. De nemcsak nekem, sok mentősnek is az a véleménye, hogy sajnos, amikor ez a járvány kitört, illetve, ha legközelebb ilyen lesz, az lenne a legjobb, ha első körben lekapcsolnák a Facebookot. Hogy az emberek ne egymás hülyítésével, kételkedéssel, kétes forrásokra alapozott véleményalkotással legyenek elfoglalva, hogy a szomszéd azt mondta, hogy hallotta valahonnan, satöbbi. Ezek mennek a Facebookon, terjesztik, mint a szentírást. Butaságok terjednek, mert az ember a butaságában halálbiztos.

Azt gondolom, hogy ha a járványos gyermekbénulás idején lett volna Facebook, akkor most az emberiség fele nyomorék lenne, meg vastüdőben feküdne. Az a helyzet, hogy a huszadik század elejétől kezdve mindenkinek, tanultságtól, intelligenciától függően ugyanolyan joga van véleményt alkotni. Oké, a véleményszabadság egy tök szép dolog, de nem vagyok benne biztos, hogy hasznos ilyen esetekben.

– De rendben van, legyen véleményszabadság. De az, hogy valaki a véleményét nyakra-főre hangoztatja, és a bizonytalanokat összezavarja, és eltávolodunk a tudománytól, és elkezdünk nem hinni azoknak az embereknek, akik erre tették fel az életüket.

– Egy azóta már csak volt barátom például engem lecovidnácizott. Mondtam ugyanis neki, hogy ne írjon hülyeségeket az oldalán, mert elég sokan követik őt, és elbizonytalanít embereket, mert megírja, hogy olvas mindenféle külföldi cikkeket, de hát azért, mert angolul van írva, még nem biztos, hogy nem baromság. Ezen megsértődött és Covid-nácinak nevezett. Hát jó, te a laptop mellett mindent tudsz, én meg beöltözöm a ruhámba, jönnek egymás után a betegek, és kijövök a melóból, felmegyek a Facebookra, és olvasom, hogy ez az egész nem is létezik, meg kitaláltuk, meg túl van ez lihegve, meg üresek az osztályok.

– Emellett még olyat is hallani, hogy a te szakmádban is vannak olyanok, akik elvből nem oltatták be magukat.

– Igen, vannak. Nem tudok erre mit mondani, nem tudok. Minden szakmában vannak, akik értelmileg nem éppen a topon vannak. Biztos vagyok benne, hogy nem állomásvezető orvosokról beszélünk, hanem például gépkocsivezetőről, aki fél évvel ezelőtt még informatikus volt. Nekem például van egy kollégám, aki tök jó szakmailag, meg minden, de úgy kellett rábeszélni. Mert ő nem bízik az oltásban.

Aztán amikor egyszer már szinte fojtogattam, hogy oltasd be magad, mert agyonverlek, akkor nagy nehezen elmondta, hogy igazából az a baja, hogy túl sokat olvasott erről. Bevallotta, hogy őt elbizonytalanították. Ráadásul rizikófaktoros a csávó. Kérdeztem mit olvastál, orvosi szaklapot? Hát nem, de az interneten annyi mindent lehet olvasni. Mondom neki, látod, ott a kulcsszó, hogy lehet. De nem kell.

– Ne olvass, oltasd be magad, és kész. Kérdezz meg három embert, aki e tekintetben biztosan kompetens. Ne a fodrászodat kérdezd meg, hogy beoltatta-e magát. Ilyeneket hallani, hogy közvélemény-kutatás alapján oltatták be magukat emberek. Meg azt mondja, rosszul lettem az oltástól. Ok. És akkor mi van? Meg azt mondja, hogy az oltás után egy héttel meghalt Covidban. Hát igen, mert későn oltatott! De hogy akkor mit ér az oltás? Ötvenszer elmondták, hogy legalább két-három hét, amíg kialakul a védettség, ötvenszer. Naponta.

– Volt egy másik srác, az egy vicces történet volt. Egy gépkocsivezető volt, aki, képzeld el, tavaly, a második hullám idején pozitív lett a tesztje. Otthon maradt, természetesen. Jóban voltam vele, ráírtam, “szia, mizu, hogy vagy?” “Képzeld, fulladok. Nagyon gáz ez, nagyon gáz.” Eltelik három nap, látom valami oltást kigúnyoló mémet osztott meg. Annyira dühös lettem, rá is írtam, “Bécikém, jobban van már a fulladásod a Covid miatt?” Képzeld el, törölte a kommentemet. Nekem meg megírta Messengeren, hogy “figyelj, azért töröltem, mert a barátnőm szülei nem tudják, hogy covidos vagyok, mert találkoztam a barátnőmmel, és, hogy ők ne féljenek”. S akkor visszaírtam neki, hogy "elmész te tudod hova, annyira sunyi vagy, itt terjeszted a hülyeséget, miközben fulladsz, hazudsz még a családodnak is. Teljesen méltatlan vagy a mentős munkára”. Hál’ Istennek egy hónap múlva ki is lépett. Ilyenek is vannak. Persze őt nem tekintem mentősnek.

– Most már nálunk kötelező, ez már nem kérdés, de nem értettem azokat, akik még mostanáig is ódzkodtak. Még májusig megértettem, lehetett hezitálni. “Megnézzük na, hogy vannak az emberek.” És a legrosszabb is az volt, hogy “hú, nagyon pocsékul voltam egy hétig.”

– Van, aki nekem azt mondta, hogy az oltás után egy hónapig vesegyulladása volt...

– Figyelj, tételezzük fel, hogy igaz, és tényleg a rohadt oltás miatt gyulladt be a veséje. Ok.

Viszont, ha a Covidot elkapja és akár csak pár órával később reagál rá úgy, ahogy kellene, abba belehalhat. A vesegyulladást antibiotikummal lehet kezelni. Gondolom kezelték is. A tüdőt érintő Covidra jelen pillanatban nincsen biztos gyógymód. Ezt kell eldönteni.

– Nem is értem. Mindenki fikázza, milyen gyorsan lett meg az oltás, ezért nem bíznak benne. Mi a francról beszéltek emberek? Tudósok tízezrei, milliárdokért felszerelt laborokban, futurisztikus körülmények között azért vannak, hogy ez a nyavalyás emberiség ezen a bolygón próbáljon életben maradni, persze, hogy kifejlesztik, mert ez egy hatalmas piaci rés is, és aki először megcsinálja, az milliárdos lesz. Mások a feltételek és más a motiváció, mint volt ötven évvel ezelőtt. Nem értem, miért kell mindenben kételkedni. Hát komolyan. Ha valaki itt ki akarná irtani az emberiséget, sokkal egyszerűbben is megtehette volna, nem? Hát simán ránk uszítanak egy olyan vírust, amelyik gyógyíthatatlan. Pont. Jön egy ebolához hasonló mortalitású vírus, ami kilencvenkét százalék, elkapod, meghalsz. Ennyi. Ha valakinek ez a célja, akkor ezt fogja csinálni. Mit kell itt megnehezíteni a dolgunkat ennyi baromsággal?

– Te tavaly is benne voltál ebben a dologban, amikor nem volt még oltás, akkor csak az óvatosság, meg a jószerencse segített. Hogy lehet és hogyan lehetett ennek lelkileg nap mint nap nekimenni?

– Én a harmadik hullámot így csináltam végig, a süriről (sürgősségi) mentem mentőzni, és vissza. Például így óvtam a családomat, nem mentem haza. Volt, hogy bent aludtam a mentőállomáson, és akkor másnap úgy mentem vissza. Szóval elő lehetne adni, hogy milyen megviselő. De én beszélgettem kollégákkal. Figyelj ide, mindenkinek van egy-két sztorija, ami kemény. Amikor megijedt. De nem éltünk állandó rettegésben. Szerintem azok, akik ezt a munkát végzik, azok úgy vannak ezzel, hogy láttam én már karón varjút. Nem nagyon lehet azért minket megijeszteni. Azt látom, hogy valaki beteg, az első dolog, hogy segítek rajta. Megvannak az óvintézkedések, betartottam, nekem bíznom kell magamban. Nem élhetek rettegésben. Aki meg rettegésben élt, volt olyan mentős kollégám is, ő fogta magát, elment betegállományba. Megértettük. Azt mondtuk, hogy jó.

– Amikor berobbant a harmadik hullám, az nagyon ijesztő volt. Egy vasárnapon, rengeteg volt a covidos, délután felé egyre durvább esetek voltak. Egymás után négy olyan esetnél voltam, hogy én nem vagyok benne biztos, hogy bármelyikük túlélte. Nagyon rossz állapotban vittük be őket a kórházba. Én ONE kocsin voltam, orvos nélküli esetkocsin, és volt orvosos esetkocsi, azok is kint voltak a városban folyamatosan. Hajnali fél egykor kiküldtek minket, soha nem fogom elfelejteni egy velem egyidős sráchoz, aki csütörtökön köhögött először. És rá három napra ült az ágy szélén, megnéztem a szaturációját, és hatvanas volt. Verte a víz, nagyon rosszul volt, de egyébként semmi baja nem volt. Mondom, “biztosan valami más baja is van, nem lehet ennyire rosszul, maga tök jó kondiban van.” Azt mondta, soha nem volt neki tüdőbetegsége. Jó, beraktuk a kocsiba, és képzeld el, ahogy lementünk, egyre rosszabb lett, és elkezdett egy picit össze-vissza beszélni, tudod, amikor már eszméletzavar fellép. Toltam neki az oxigént, közben kerestünk neki helyet, hogy hova vihetjük el. A mi városunkban nem volt, végül hetvenegy kilométerre volt a legközelebbi kórház, ami fogadni tudta. S mondtam, hogy az oxigénünk nem fogja addig kibírni. Felhívtam az irányítást, hogy elmegyünk az állomás felé, pakoljanak ki oxigént, akkor én beöltözve kiugrom, felkapom, és viszek el magammal. Tök jó fej volt az irányítás, maga a mentésvezető szaladt ki, és pakolta ki.

Ahogy pakoltam, összeakadt a tekintetem a dokival, aki az esetkocsin volt. Mondtam neki, “gyere már ide, vessél már rá egy pillantást, szerinted kibírja?” Megnézte és azt mondja “Úristen. Szerintem nem”. És akkor ott dőlt el, hogy átadjuk nekik. Ott már elkezdték lélegeztetni, noninvazív lélegeztetéssel, amikor még nem intubálnak valakit, de maszkon keresztül már gép segíti a légzést. Amellett sem sokat javult. Elindultak, hallottam a rádiót, ott sem akarták fogadni, ahova vitték, konkrétan anyázásig mentek el. A mentőben ez is feladatunk időnként, hogy üvöltözzünk kórházakkal. Végül átadták, hazajöttek háromkor és háromnegyed négykor telefonáltak, hogy meghalt. Hétfő hajnalra meghalt, csütörtökön köhögött először.

– Visszajöttek, én a konyhában ültem, négy óra, hajnalban, ott ült kint a gépész, egy jó öreg gépész, huszonhét éve mentőzik. Nézett maga elé “hát én nem tudok emellett elmenni, hogy hogy halt ez meg”. Összenéztünk, és az a pillanat volt olyan, hogy hú, a rohadt életbe, ez nagyon kemény ez a cucc, kicsit szorosabbra húzzuk az overált, mert nem akarom én ezt elkapni. Kíméletlenül elvitte az embereket.

– Azóta van oltás, annyival egyszerűsödött a helyzet...

– Én elégedett vagyok azzal ami Magyarországon az oltásokkal történt. A lehetőségekhez mérten tök gyorsan történt. Hozzá lehetett jutni, ha valaki utána járt, az hamar megkaphatta. Az elején még előfordult, hogy a háziorvos rontotta el, de ha te nem hagytál nyugtot neki, rájártál, nem hagytad magad, akkor nagyon gyorsan megkaphattad az oltásodat. Nálunk már tavasszal mindenkinek megvolt a lehetősége, s e tekintetben szerintem jó húzás volt, hogy nyitottunk mindenféle vakcina felé. Azért most már a harmadik oltásnál bemész és válogathatsz. Megkérdezik, milyet szeretnél. Ráadásul maga az oltás folyamata tök szépen meg van szervezve. Pikpakk működik, adminisztrációstul, mindenestül. Úgyhogy aki ezzel nem él, az vessen magára. Csak hát ugye már megint az van, hogy a tömegközlekedésen maszkot kell hordani, és én már úgy vagyok ezzel, hogy tele van vele a hócipőm, már bocsánat. Jó, felveszem, de most miért kell? Azért, mert még mindig van egy csomó hülye, akik miatt nekem kell maszkot hordanom, hogy szegénykém ne kapja el? De az oltást nem adja be magának, és jön nagy büszkén? Hogy ő a nagy ellenálló! Hogy őt nem fogják bechipezni?

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: