hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hátborzongató részletességgel mesélt a veronai tragédiáról egy túlélő: András a feleségét és fiát vesztette el

Papp András a YouTube-ra töltötte fel levelét, amelyben részletesen mesél a tragédia éjszakájáról, és a megaláztatásról, ami szerinte a feleségét érte halála előtt a munkahelyén.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2017. március 27.

hirdetés

Papp András feleségét, Erikát és fiát, Balázst veszítette el január 20-án: a gyászoló férj és apa hátborzongató részletességgel számol be a balesetről.

"Ha kiírok magamból mindent, talán segíthetek magamon vagy bárkin" – mondta András a Blikknek, de bővebben nem szeretett volna szóban mesélni, azt kérte, szavait a YouTube-ra feltöltött leveléből idézzék.

"Úgy gondolom, joga van megtudni az országnak, hogy mi történt azon a borzalmas éjszakán"

- írja.

"Induláskor nem volt semmi furcsa sem a busszal, sem a sofőrökkel. 17 óra körül indultunk el. Nem tudom megmondani, melyik sofőr ült a volánnál, mert addigra mi már leültünk, és a szabály szerint nem szabadott járkálni. 21 óra 30 percre tették a rendőrök a baleset időpontját. Már a sokadik film ment, vagy aludtunk, vagy a filmet néztük.

hirdetés

A csattanásra ébredtem fel, éreztem, hogy a testem felemelkedik, és átfutott az agyamon, hogy nagyon nagy baj van.

A padlón tértem magamhoz, és hallottam a testnevelő tanár, Gyuri hangját, ahogy kiabál a gyerekeknek, hogy mindenki hagyja el a buszt. Biztos, hogy később tértem magamhoz, mint mások, érzékeltem, ahogy mennek ki mellettem a buszból. Ahogy elkezdtem felemelni a fejem, az első, akit megpillantottam, egy kislány teste volt, amint mozdulatlanul, magzatpózban feküdt egy kicsit lejjebb tőlem. Én a baloldalon, az ötödik sorban ültem, a feleségem mellettem, a másik ülésen. Ahol magamhoz tértem, nem volt a busznak oldala sem, ülések sem, még a csomagokat is lehetett látni.

Ahogy tovább emeltem a fejem, megláttam a nevelt fiamat, a busz mellett, azzal párhuzamosan feküdt, mozdulatlanul.

Rögtön elkezdtem mászni hozzá, nem néztem se jobbra, se balra, semmit nem láttam belül a buszból, a feleségemet se láttam, de azt tudtam, hogy az első kérdése az lenne, mit tettem a gyerekért. Odaértem hozzá, odatérdeltem a fejéhez, néztem, hogy mi van vele. A kis feje jobbról volt sérült, de nem tudtam, hogy még él-e, vagy sem. Abban a pillanatban robbant a busz, repkedett minden, fröcsögött az égő gázolaj. Akkor vettem észre, hogy a Gyuri tőlem jobbra áll, és meggyulladt a kabátja. Kiabált, a felesége, Erika ott állt mellette, és próbálták levenni a kabátot.

Iszonyú forróság lett egy pillanat alatt, égette a bőrömet, égette a bőrömet, és csak arra tudtam gondolni, hogy elhúzzam Balukámat a tűztől, nehogy megégjen a kis teste.

Borzalmasan nehéz volt, állandóan elestem, mindig kicsúszott a kezemből, nem mertem nagyon megszorítani sem.

Közben felpillantva láttam egy égő alakot, ahogy próbál menni a buszban, az egész teste égett, nem ismertem fel, de azonnal el is kaptam a tekintetem. Kínlódásom közben körbenéztem, próbáltam segítséget kérni, de a gyerekek elfutottak, a Gyuri és a felesége sokkos állapotban voltak, kiabálták a gyerekeik nevét, és fel-alá mászkáltak. Egyedül a Gyuri fiának a barátnője, Timi volt még ott, és próbált nekem segíteni. Lehetetlen volt közel menni a buszhoz, a buszon kívül a fiam testén kívül nem láttam senkit, nem voltak segélykiáltások, csak forróság és szagok. Körülbelül 20 méterre húztam el, azután rohantam az autópályára, hogy várjam az első mentőt.

Látható vagyok a felvételeken, de nem voltam sokkos állapotban, végig tudtam, hogy mit csinálok és miért csinálom. Kértem az egyik kamionsofőrt, hogy adjon valami cipőt, mert zokniban voltam. Nem tudtam, a busz elejénél volt-e valaki, mert mindenki hátra futott, de vártam a mentőt onnan is, mert gondoltam, hogy a dugó miatt majd szemből fog érkezni. A tűzoltók érkeztek először, aztán a rendőrök. Megláttam, hogy a busz eleje felől, a tűzoltó autóktól tolnak egy hordágyat valakivel, és ott láttam egy hölgyet mentős táskával. Rohantam hozzá, és mutattam, hogy nézze meg a gyereket, elvettem tőle a táskát, és szinte áttoltam a korláton. Odaértünk Balázskámhoz, megvizsgálta, és mutatta, hogy vége, nem tud már segíteni.

Ott vége lett mindennek, valahogy tudtam, hogy a feleségem, az én drága Encikém már nem él, de örültem is neki, mert tudtam, hogy a fia elvesztését nem tudta volna elviselni, és én se, ha láttam volna szenvedni Balu mellett.

Letérdeltem a fiam mellé, simogattam a kis testét, és sírva könyörögtem, hogy ne haragudjon rám, amiért nem tudtam megvédeni.

Láttam a gyerekeket, láttam a Gyurikáékat, Erikát átöleltem, de nem lehetett már rendesen kommunikálni vele. Borzalmas volt, akkor ott már nem volt mit segíteni."

Ezután azt írja, hogy a balesetet szerinte az okozhatta, hogy elaludt a sofőr, mert a busz előtte többször is ráhajtott az oldalvonalra és rázkódott.

"Nem értem, hogy miért kellett megmaradnom, amikor nekem mellettük lenne a helyem. Sok mindent nem tudok, de azt igen, hogy milyen feladatom van még, amit véghez kell vinnem. A drága feleségem becsületéért kell még harcolnom, aki ezt megérdemli."

Ezután arról mesél, hogy a baleset után négy nappal megkereste őt a felesége volt munkahelye és kérték, hogy saját halottjuknak tekinthessék, ebbe ő nem egyezett bele.

Azt mondtam, ha dolgozónak nem kellett, akkor halottnak se legyen jó.

Felesége ugyanis épp a felmondási idejét töltötte a Magyar Postán, ahol 21 évet dolgozott. "Soha nem volt más munkahelye, az életét adta a postáért." Csakhogy Papp András szerint háromdiplomás feleségét méltatlanul megalázták, amikor egy volt beosztottját tették meg főnökének, akinek semmilyen vezetői tapasztalata nem volt. "Egy érettségivel lett 3 év alatt a siófoki posta és a hozzá tartozó 33 posta főnöke".

Amikor felesége kérte, helyezzék át máshová, mert neki ez rettenetesen megalázó, azt a választ kapta férje szerint, hogy 1-2 évig ne is álmodjon róla. Ehelyett tanítsa be kolléganőjét, aki nem ért egy ekkora posta vezetéséhez. Úgy érezte, nem marad más választása, mint a felmondás. Hiába kérte, még a felmondási idejét sem engedték el.

"A feleségem sírva könyörgött, hogy engedje el, ne kelljen a felmondási idejét letöltenie, ne hozza ebbe a megalázó helyzetbe, de az igazgató nem volt erre hajlandó.

Az a lehetőség volt előtte, ha hazaérünk, egy új munkahelyen bebizonyíthatta volna, hogy milyen értékes ember. Ezt a lehetőséget elvette tőle az élet." - írja férje, aki azt kéri az emberektől és a postai dolgozóktól, álljanak ki mellette.

"Ha legközelebb körültekintőbben járnak el, már megérte."

A teljes levelet ITT TALÁLJÁTOK



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk