SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Harcsa Veronika: Mindenki tehet valamit a közöny ellen

Egy hónapig mindennap megszólít egy idegent, közben pedig ingázik Berlin és Budapest között. Eddigi tapasztalatairól kérdeztük.

Link másolása

Harcsa Veronikával utoljára tavaly nyáron, a Művészetek Völgyében beszélgettünk. Akkor volt első ízben saját udvara, és lelkesen mesélt az ezzel járó élményekről, illetve kihívásokról. Idén ismét visszatér Kapolcsra, de közben külföldi karrierjét is egyengeti: lassan egy éve működik havi gyakoriságú klubestje Berlinben, és egyre otthonosabban mozog az ottani közegben. Elmondta, milyen hasonlóságokat és különbségeket lát a két város között, meddig folytatná még a kétlakiságot, és mit jelent számára a Hősök Tere program, amelynek 30 napos kihívását ő is elfogadta.

– Második alkalommal leszel idén udvargazda a Völgyben. Hogyan emlékszel vissza a tavalyi évre, és milyen újdonságokkal készültök most?

– Borzasztóan élveztem a tavalyi fesztivált, már csak azért is, mert az egész bizonyos fokig újdonság volt számomra. Sose voltam az a nagy fesztiválozó alkat, még egyetemista koromban sem volt jellemző, hogy valahol végig ott legyek. Inkább csak arra az egy-két estére mentem el, amikor a legtöbb fellépő érdekelt. Gyakorlatilag a tavalyi Művészetek Völgye volt az első alkalom, amikor egy fesztiválon nyitástól zárásig maradtam – ráadásul ebben az esetben ez rögtön tíz napot jelentett.

"
Fantasztikus élmény volt, Kapolcson egészen más tudatállapotba kerül át az ember.

Külön jó, hogy az ottani közönség más fesztiválokhoz képest is nagyon színes. Itt ugyanúgy megfordulnak a máshol jelenlévő arcok, de olyanok is vannak, akik például a néptánc, az irodalom, vagy a jazz miatt jönnek.

Hatalmas lendülettel vágtunk bele az idei program megszervezésébe, ami ha lehet, még a tavalyinál is gazdagabb lett. Újdonság, hogy minden délelőtt jógával indítjuk majd a napot – ez eddig nem volt, de úgy kívánkozott oda, mint egy falat kenyér. Utána lesznek workshopok és szabadegyetemi jellegű beszélgetések, ezek megmaradnak, mert tavaly is nagyon jól működtek. Kibővítettük a gyerekfoglalkozásokat is, készülünk kézműves- és könyvsarokkal. Este pedig korábban kezdjük az élő zenét, már nem kettő, hanem három koncertsáv lesz. A legelsőben szeretnénk nem annyira ismert, de tehetséges zenekaroknak lehetőséget adni.

veronika1

Névjegy

Harcsa Veronika 1982-ben született Budapesten. 2008-ban diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazz tanszékén, majd a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésére iratkozott be. 2005-ben alapította saját jazz zenekarát, akikkel négy nagylemezt készített, köztük a Lámpafény címűt, melyen 20. századi magyar költők verseinek feldolgozásai szerepelnek.

A Quartet mellett a 2010 óta működő, Bin-Jip nevű kísérleti elektronikus zenekarnak is tagja, illetve Gyémánt Bálint gitárossal duóban is készített lemezt és folyamatosan koncertezik. Eddig húsz ország fesztiváljain és klubjaiban lépett fel. Neves hazai produkciók meghívott vendége, dolgozott együtt neves zenészekkel és producerekkel, kortárs tánc- és színházi előadások, filmek zenei szereplője is volt már.

harcsav1

– Mit emelnél ki a programból?

– A két legnagyobb szám talán Snétberger Ferenc fellépése, aki a kvartettjével érkezik, illetve a Yengibarian Trio Tony Lakatossal és Lukács Miklóssal. Eljön Gadó Gábor, a félig külföldön élő, hihetetlenül izgalmas magyar gitáros, illetve Gregorz Karnas, egy fantasztikus lengyel énekes. Karosi Juli egy német származású, de New Yorkban élő szaxofonművészt (Tobias Meinhart) hívott el vendégnek, tehát több különleges kollaboráció is kilátásban van. A sok jazz mellett lesz improvizatív popzene is, jön Jónás Vera, a Manoya, lesz Random Trip.

Valamint én is mindegyik formációmmal fellépek, lesz duó, Bin-Jip és Lámpafény koncert is, utóbbi Kulka János vendégszereplésével, a Bin-Jip pedig Szabó Simonnal. Bemutatunk egy Kassák Lajosnak szentelt anyagot is, amit egy jazz-kvartettel közösen rögzítettünk, és Keszeg László színművésszel közösen adjuk elő. Sőt, jön egy belga trió is, aminek a tagja vagyok, ők voltak Brüsszelben a diplomazenekarom, és azóta is kapcsolatban maradtunk. Szóval számomra is nagyon sűrű lesz a tíz nap, ami a szerepléseket illeti, de egyébként is szinte egész nap ott leszek az udvarban.

– A Momentán Társulatnak is saját udvara lesz idén, akiknél hozzátok hasonlóan szintén nagy szerepet kap az improvizáció. Terveztek valamilyen együttműködést?

– Át fogok menni hozzájuk én is egy impróra, sőt remélhetőleg többször is lesz majd alkalmam belelátni abba, amit csinálnak. Ennél szorosabb együttműködésről egyelőre nem esett szó, de maga a párhuzam egyébként tényleg jó, úgyhogy lehet, hogy jövőre kitalálunk együtt valami még különlegesebb dolgot.

harcsav4

Gyémánt Bálinttal

harcsav3

A Quartettel

– Tavaly ősszel mutatkoztál be Berlinben, mik az eddigi tapasztalataid szakmai téren?

– Szeptemberben indítottam el kint egy havi gyakoriságú koncertsorozatot, a Budapest Calling nevű helyen, ami az ottani magyar intézet borbárja. Ennek a sorozatnak az a lényege, hogy minden hónapban más és más vendéget hívok meg a helyi szcénából, akivel duóban zenélünk. Az eddigiek mindannyian nemcsak zenészek, hanem dalszerzők is voltak, úgyhogy egymás szerzeményeiből is elő tudtunk adni.

Számomra ez az egész egy hihetetlenül izgalmas feladat, hiszen hónapról hónapra más zenész munkásságában kell elmélyednem. Kicsit olyan, mintha újrakezdtem volna a tanulmányaimat, csak most én döntöm el a tananyagot. A stílusok is nagyon változatosak, a klasszikus ének-zongora duótól az élő elektronikáig mindenre volt már példa. Mégis nagyon érdekes volt látni, mik azok a irányelvek, amelyek műfajtól függetlenül mindig előjönnek, hiszen valószínűleg egyetemesek a zenében.

– Hogy sikerült bekerülnöd ebbe a közegbe, és megismerni azokat a neveket, akiket elhívtál?

– Folyamatosan igyekszem tágítani a látókörömet. Sok koncertre járok, és többször volt már rá példa, hogy utána odamentem az adott előadóhoz, megszólítottam, hogy nagyon tetszett, amit csinált, és volna-e kedve eljönni a klubestemre. Szóval a kapcsolatok dinamikusan alakulnak, én is egyre jobban képbe kerülök, sőt kicsit már engem is kezdenek felfedezni. Akadt már olyan zenész, aki magától jött oda hozzám, hogy hallott a sorozatról és szívesen részt venne benne. Egyébként dolgozunk kint egy kiadóval, bekerültünk egy koncertszervező ügynökséghez is, szóval szépen alakulnak a dolgok. Az már egyértelmű számomra, hogy Németország teljesen más piac, mint a magyar, már a méreteiből adódóan is. Itthon nyilván Budapest a központ, ha valaki itt kialakít magának egy bázist, az szép lassan átszivárog a vidéki városokba is. Kint viszont több azonos jelentőségű szcéna létezik egymás mellett, nem lehet egyet kiemelni.

Harcsa Veronika & Gyémánt Bálint - Lacs (a soundcity:szeged felvétele):

Harcsa Veronika Quartet – egy teljes koncertfelvétel:

– És milyen a mindennapi élet?

– Nagyon szeretem. Van egy levegője a városnak, ami számomra kifejezetten megnyugtató. A terek is nagyobbak, nyilván emögött ott áll a szomorú történelmi háttér, tehát hogy rengeteg épület megsemmisült a háborúban, és amikor újjáépítették őket, szellősebb helyeket hagytak. Sokan panaszkodnak, hogy ez a Berlin már nem ugyanaz, ami a fal leomlása környékén volt, eltűnt a hihetetlenül szabad szellemiség. Szerintem viszont továbbra is megvan, maximum már nem ez az egyedüli arca a városnak. Még mindig nagyon sok különutas, kísérleti és kreatív dolog történik ott.

– Milyen hasonlóságokat és különbségeket látsz a két város között?

– Szerintem

"
Budapest szuper hely, minél többet vagyok külföldön, annál inkább meg vagyok győződve erről. Azok a dolgok, amelyek kint inspirálóak, nagyrészt itthon is megvannak, legfeljebb kisebb léptékben.

Talán a multikulti, az olvasztótégely-jelleg az, ami kint jobban megvan. Berlinbe a világ minden részéről érkeznek emberek, akik hallottak a pezsgő kulturális közegről, és pár évre átteszik a székhelyüket, hogy inspirálódjanak. Budapesten a nemzetköziség nem ilyen erős, legfeljebb a turizmus szintjén valósul meg. A közönségben például abszolút érzem, hogy egyre több a külföldi, de szakmai berkekben kevésbé.

– Mi az ami hiányzik itthonról és mi az, ami nem?

– Az elsőre az evidens válasz nyilván a család és a barátok. Illetve az a fajta zöldövezet, amelyben Budapesten élek, nagyon hiányzik a nyugat-európai nagyvárosok többségéből. Bár Berlinben vannak nagy parkok, de mondjuk az a budai panoráma, ami teljesen átlagos társasházakból is elérhető, nincs meg ott. Nálunk ez tényleg nem luxus: nem kell gazdagnak lenni hozzá, hogy valakinek panorámája legyen, míg odakint csak a legfelsőbb körök engedhetik meg maguknak. Ez nem is elsősorban az emberek pénzén, sokkal inkább a város adottságain múlik, amiben Budapest verhetetlen. Ami a kérdés második részét illeti, a már említett multikulti és a nyitottság mindenképp komoly pozitívum odakint. Bár itthon is kísérletezhetsz szokatlan dolgokkal, de inkább csak egy szubkultúra tagjaként, míg Berlinben ez számít bevettnek.

Bin-Jip - No Way Boy (a Balcony TV felvétele):

– A politikai vezetés és a hétköznapi emberek mennyire befogadóak a multikultival szemben?

– Berlin egy extrán befogadó hely. Ez az imidzse is, annyira szerves része a városnak. Nem szeretnék aktuálpolitikába belemenni, de ott ez alap – az emberek büszkék rá, senki nem vonja kétségbe a sokszínűség létjogosultságát. Én legalábbis így érzékelem.

– Beszéljünk a Hősök Teréről is: hogy kerültél kapcsolatba a programmal, és mit jelent számodra, hogy részt veszel benne?

– Tavaly kerestek meg a szervezők, hogy szükségük lenne nagykövetekre, vagyis olyan ismertebb arcokra, akik a saját területükön népszerűsítik a kezdeményezést. Elég komplex célokat tűztek ki maguk elé, pár mondatban nehéz lenne összefoglalni. De a lényeg talán az, hogy a közöny ellen küzdenek, ami a nagyvárosokban hatványozottan jelen van, egyfajta civilizációs betegségként.

Egyszerűen védjük magunkat azáltal, hogy az utcán járva bezárkózunk, és nem vesszük észre a többi embert. Különösen akkor, ha valakivel baj történik: jól leírt pszichológiai jelenség, hogy ilyenkor a kollektív felelősségre építve inkább mindenki kibújik alóla.

A Hősök Tere ez ellen szeretne tenni, izgalmas kísérleteket végeztek Budapesten is például arról, mi történik, ha egy ember lefekszik egy padra és eljátssza, hogy rosszul van. Fontos, hogy a közöny alapvetően nem bűn, hanem egy mindenkit érintő, természetes védekező reakció. De nem ez az egyetlen lehetséges út: ha valaki elhatározza, hogy nyitottabbá szeretne válni, igen is változtathat a személyiségén. A program fő célkitűzése, hogy minél többen jussanak el erre az álláspontra. A most futó 30 napos kihívásokat is azért indították útjára, hogy a résztvevők kilépjenek a komfortzónájukból és mindennap tegyenek valamit a közöny ellen.

Veronika a Hősök Teréről videón:

Az említett utcai kísérlet:

– Miért pont azt a kihívást választottad, amibe belekezdtél?

– Átküldtek nekem egy hosszú listát, amiről válogathattam. Voltak rajta olyan feladatok is, amiket kevésbé tudtam elképzelni magamnak, például hogy mindennap öleljek meg egy embert. Lehet, hogy valaki bánja, de végül nem emellett döntöttem. (nevet) Ennél rizikómentesebb volt, hogy mindennap megszólítok egy idegent. Ráadásul számomra testhezállóbb is, ugyanis eléggé introvertált vagyok. Ez lehet, hogy furcsán hangzik annak fényében, mennyit állok színpadon, de egyébként ahhoz a típushoz tartozom, aki szereti szemébe húzni a kapucnit és inkább elbújni a tömeg elől.

Most tartok a hatodik napnál (az interjú június 9-én készült – a szerk.), és hihetetlen élmény. Az első két napon még nehezebben ment az idegenek megszólítása, utána viszont már annyira pozitív benyomások értek, hogy teljesen lendületbe jöttem.

"
Most már szó szerint mindennap várom, mikor szólíthatok meg újra valakit. Nagyon kemény sztereotípiákban élünk, és ez a legjobb módja annak, hogy az ember ledöntse ezeket magában.

– Még Berlinben kezdted el a kihívást, majd pár nap után itthon folytattad. Érzel különbséget a reakciók terén?

– Igen, ez még érdekesebbé teszi a dolgot. Az eddigiek alapján még nem tudok következtetéseket levonni, de mire visszautazom, talán már lesz akkora a merítés. Ráadásul innen nem is Berlinbe megyek, hanem Párizsba, így a franciákkal kapcsolatban is tudok majd tapasztalatokat gyűjteni. Róluk különösen erős sztereotípiák élnek, például arról, mennyire arrogánsak tudnak lenni – kíváncsian várom, hogy reagálnak majd a megszólításra.

Videó a nagykövetek tréningjéről:

Két megszólítós bejegyzés a Facebookról

A városligeti koncertünk előtt megszólítottam a színpad mögött hűsölő biztonsági őrt.

- Nagyon meleg van, igaz?

- Hú, nagyon. Tegnap tizenhat, ma tizennégy órát tolok, de holnap már csak kilencet.

Aztán mesélni kezdett a munkájáról, hogy mégis szereti, mert rengeteg érdekes dolgot lát, a Cirque du soleil-t 75e Ft-os jegyár helyett ingyen nézte az első sorból, de kísérte már Beyoncét, a Depeche Mode-ot, Madonnát, találkozott a pápával, a monacói hercegnővel. Dolgozott operaénekesnőkkel, és volt, aki az ő véleményét kérte ki előadás után, hogy jó volt-e, mert tudta, hogy benne megbízhat.

Tapasztalat: egyetlen kérdést kellett feltennem, és vagy tizenöt percig mesélt, mintha csak arra várt volna, hogy végre valakinek elmondhassa. És mennyi érdekeset mondott!

Még csak négy napja tart a kihívás, de már nagyon megérte.

***

Egy óvónővel beszélgettem a szombathelyi koncertünk előtt. Sugárzó jelenség volt és nagyon csinos. Azt gondoltam, egy-két év lehet köztünk, aztán kiderült, hogy pont akkor kezdett óvónősködni, amikor én elballagtam a nagycsoportból. :D

Szerinte a gyerekek tartják fiatalon. Aztán a koncert után megbeszéltük, milyen remek lenne, ha egyszer az ovisainak is játszanánk, hiszen a gyerekek olyan odaadással és felszabadultan tudják élvezni a zenét.

Tapasztalat: annyira szeretem, hogy a legtöbb megszólítottról kiderül valami meglepő, valami, amire nem számítottam, legyen az a kora, az élete részletei, vagy az érdeklődési területe. Jó rácsodálkozni a másik emberre!

veronika4

– Szerinted az ilyen, főként demonstrációs jellegű kihívásokon túl mit lehetne még tenni azért, hogy az emberek nyitottabbá váljanak?

– Ami nagyon fontos a Hősök Tere kapcsán, hogy ők tartanak tréningeket pedagógusoknak. Ez remek dolog, hiszen ha valahol meg lehet fogni a közönyt, és elejét venni a terjedésének, az a fiatal generáció. A tanároknak bemutatják a már említett kísérleteket, így próbálva hatni rájuk, amit aztán a gyerekeknek is továbbadhatnak. Szerintem az egész projektnek ez a legjobb része.

– Legközelebb már csak Kapolcsra jössz haza, miután most visszamész?

– Nem, leszek még itthon addig június végén-július elején is. Épp nemrég tettük ki az oldalamra az összes nyári koncertdátumot. A fesztiválok közül a Völgy mellett a Szigetet emelném ki, utóbbi azért különleges, mert a Bin-Jippel ismét vendégünk lesz Erik Truffaz, akivel múltkor is hatalmas élmény volt együtt játszani.

– Az alkotói vénád mennyire tud így érvényesülni, hogy csak koncertezni jössz haza?

– Szerencsére abszolút, mivel az itthonléteim egyben próbaidőszakok is, amikor kint vagyok, akkor pedig elvonulva írok, gyakorolok. Úgy veszem észre magamon, hogy egyre jobban szeretek blokkokban dolgozni. Amikor itthon vagyok, egy hétig csak próbálunk és koncertezünk, a kinti idő pedig a felkészülésé. Felváltva vagyok benne a kettőben, és ez eddig nagyon jól működik. Éppen ezért nem is gondolom úgy, hogy kárát látnák az itthoni produkcióim az ingázásnak, hiszen ahhoz eleget vagyok itthon, hogy legyen időnk haladni és jelen lenni a fontos eseményeken.

veronika3

– Mennyire tervezed hosszútávra a kétlaki életformát?

– Egyelőre annyira izgat a külföldi nyitás, és olyan sok impulzus ér odakint, hogy biztosan nem akarnám elengedni.

Nagyon szeretem Magyarországot és fontos számomra az itteni közönség – a legtöbb koncertem továbbra is itt van –, ugyanakkor nagyon sokat jelent számomra az is, amit Nyugat-Európa nyújt nekem. Helyre tette az önértékelésemet is, hiszen ott nem vagyok úgy körülugrálva, mint itthon.

Szóval ez egy rendkívül fontos szín most az életemben, és ameddig lehet, szeretném fenntartani. Nyilván nem lehet örökké kéthetente ingázni, de egyelőre még inkább az inspiráló oldaláról élem meg, mint a fárasztóról.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: