hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hány embernek kell még meghalnia, hogy rájöjjünk: folyamatosan túltoljuk?

„Mire észrevesszük, hogy baj van, addigra már mindig nagy baj van. Kezdjetek el odafigyelni magatokra, mielőtt késő lesz!” – írja Tóth Dóri Siklósi Örs tragikus halála kapcsán.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2021. február 07.

hirdetés

Tóth Dóri saját zenekara a Nunki Bay Starship, emellett játszik még Bródy Jánossal és a Ricsárdgírben is. Évekkel ezelőtt felépült egy nagyon hasonló betegségből, mint ami az AWS 29 éves énekesének halálát okozta, ennek kapcsán írta le gondolatait Facebookon. A posztot engedélyével, változtatás nélkül közöljük.

"Az egész szakma egyöntetűen gyászol. Siklósi Örs elment. Én meg soha a büdös életben nem találkoztam vele, sőt, őszinte leszek, a mai délelőttig egyetlenegy AWS-számot nem hallottam soha.

Ennek ellenére engem is mélyen megrázott Örs halálhíre. Annyira mélyen, hogy bár nem ismertem, nem tudok elmenni mellette szó nélkül.

„Igazságtalan az élet” – írjuk, és megyünk tovább. Buszra szállunk, ülünk a dugóban, scrollolva a képernyőt két munka között, nehogy egy percre is unatkozzon az agyunk. Nemhogy arra nem emlékszünk, mikor voltunk utoljára túrázni, a lakóhelyünkhöz legközelebbi parkba is elvétve megyünk le.

Már-már büszkék vagyunk arra, hogy mennyire sokat dolgozunk, mennyi ügyfelünk van, mennyire széthajtjuk magunkat, szinte örömmel a hangunkban panaszkodunk, hogy öt percünk nincs magunkra egy nap, hogy alig alszunk.

Az általános üzenet pedig folyamatosan az, hogy tolni kell, baszatni, önmegvalósítani, folyamatosan érvényesülni, könyökölni, amikor egy világjárvány miatt leáll a világ, akkor neked lenni az okosabbnak, mindenkinél két lépéssel előrébb és mégannyira, háromszor durvábban baszatni, ötször keményebben könyökölni, mint addig bármikor.

hirdetés

Mivel átmentem már egy s máson, többek között egy nagyon hasonló betegségen is, ezért nagyon mélyen megérint, amikor egy kortársamat ragadja el a rák. Sajnos volt már erre példa ezelőtt is, ráadásul akkor is egy nagyon tehetséges pályatársat kellett temetnünk, pofátlanul fiatalon.

Tudom milyen rettegni a halálos ágyadnak hitt ágyon, és értékelni minden egyes cseppjét az életnek.

Elém került Örs utolsó előtti nyilvános posztja. Ott már felütötte a fejét valami ismeretlen, valami betegség, amiről nem tudta még, hogy micsoda. De ami a leginkább megfogott, az ez a része volt:

„Úgy érzem, fontos ezeket most leírnom. Ugyanis azalatt az 5 nap alatt, amíg a veszprémi kórház neurológiáján feküdtem, úgy érzem kicsit visszataláltan ahhoz a ponthoz, ahol elvesztettem magam az utóbbi időben. Sajnos a határaink végesek, és akármennyire is azt hittem, hogy én mindent tudok egyszerre csinálni, rá kellett jönnöm, hogy a szervezetem nem így gondolja. Mostantól kicsit visszaveszek a tempóból, és kicsit átszervezem az életemet úgy, hogy végre megtaláljam az arany közepemet.”

Furcsa dolog ez. Mindig ebben a pillanatban döbbenünk rá, nem igaz?

Hogy visszavenni, átszervezni, nem túlvállalni, nem széthajtani, nem baszatni neki ezerrel. Hogy legyen már szociális életem. Hogy tudjak már a csajommal/pasimmal, vagy saját magammal legalább napi fél órát eltölteni. Emberek, ébresztő!

Szar a rendszer.

Hány „pofátlanul fiatal tehetséget” kell még elveszítenünk ahhoz, hogy belássuk, hogy az emberfeletti teherbírás TÉNYLEG emberfeletti?

Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy rájöjjünk, hogy folyamatosan túltoljuk? "




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk