Milyenek vagyunk egy erdélyi magyar szemével nézve? Erre adott csattanós választ Pengő Zoltán "Kari aji ez az ari kabi – Magyarország furcsaságai" című cikkében. Az írást a Maszol.ro szíves hozzájárulásával teljes terjedelemben, változtatás nélkül.

Szubjektív hangú beszámoló következik.

Foki, bobesz és társai, Columbo a Nagykörúton, érzékszervi anomáliák, és a csecsemők ideológiai nevelése. Tücsök és bogár, érdekességek és furcsaságok a mai Magyarországról – munkatársunk szubjektív budapesti élménybeszámolója következik.

Lakva ismeri meg az ember a másikat, tartja a mondás, melynek igazságtartalmával nehéz lenne vitatkozni. A mondás érvényes az országokra, népekre is. Mivel tavaly ősz óta időm mintegy felét Budapesten töltöm, volt módom bepillantani a díszletek mögé, hiszen Magyarország több mint a Halászbástya és a Margit-sziget, a kivilágított Országház és a Balaton-part szezonban, több mint az augusztus 20-i tüzijáték és a hortobágyi csikósbemutató.

E hónapok alatt gazdagabb lettem egy sor élménnyel és szegényebb egy illúzióval,

mégpedig azzal a határon innen és túl sokak által osztott téveszmével, hogy az anyaországi társadalom minden tekintetben jobb, kulturáltabb, emberibb, európaiabb mint az erdélyi, a romániai.

Én nem érteni magyart

Valószínűleg minden erdélyi magyar meg van győződve arról, hogy ha van a világon egy hely, ahol nem lehetnek nyelvi problémái, hiszen tökéletesen érti a helyiek nyelvét és viszont, akkor az anyaország az. Én is ezzel a tévhittel éltem, egészen addig, míg az E60-as út mellett megpillantottam a "Burgi – 79 forint" feliratot. Hamburger volna? – morfondíroztam.

Bár arról már volt tudomásom, hogy az ubi és a sali polgárjogot nyert a magyarországi köznyelvben, mi tagadás, időbe, napokba tellett, amíg leesett a tantusz: a mi krumplink vagy pityókánk megfelelőjét, a burgonyát torzították el a gügyörésző, botcsinálta kortárs nyelvújítók. Azóta sokat fejlődtem, már első hallásra tökéletesen értem az olyan bonyolult magyar mondatokat is, mint például, "Kari aji ez az ari kabi". Vágja a kedves olvasó? Ha nem, ajánlom szíves figyelmébe szerény magyar – magyar szótáramat. Hogy ne érezze kínainak magát, ha Magyarországon jár.

Koviubi - Fotó: Szabó Emőke, Balhétterem

Itt a lila, hol a vörös?

Elég volt egyszer elmennem a Lehel-piacra, hogy rájöjjek, az anyaországbeliek nemcsak más nyelvet beszélnek, mint mi, erdélyiek, de az érzékszerveik is másként működnek, legalábbis a látásuk. Azt a hagymafajtát, melyet Erdélyben és sokfelé a Partiumban is vörösnek nevezünk, esetleg pirosnak, ők lilának látják.

A mi fehérhagymánk, amit gyakran egyszerűen hagymának titulálunk, a határ nyugati felén vöröshagyma. Teljes szívvel egyik nemzettestnek sem tudok igazat adni. A lila – vörös kérdésében inkább az anyaországiakhoz húzok, persze, lehet, hogy csak azért, mert nagyanyámnak is lila volt a hagyma. A másik meg fehérnek nem fehér, de az is biztos, hogy nem is vörös. Miért is nem hívhatja minden magyar ember sárgahagymának? Főleg, hogy az.

És Sandokan miért nem?

Ballagok a Nagykörúton, élvezem a nagyvárosi forgatagot. Hirtelen megtorpanok, nem hiszek a szememnek. Előttem Columbo felügyelő, teljes életnagyságban, kutyástól, bronzból. Látom, de nem értem. Mit keres Peter Falk szobra Lipótvárosban? Magyar nem volt, bár anyai nagyapja Magyarországon született, annyira nagy színész sem, hogy feltétlenül szobra legyen Budapesten.

Fotó: Köztérkép.hu, Göröntsér Vera

Utánanézve a dolognak az interneten megtudom, állítólag azért állítottak emléket a Szent István körúton az egyébként rokonszenves felügyelőnek, mert az akkori kerületi polgármesternek a Columbo volt a kedvenc filmsorozata.

Normális országban nem biztos, hogy ez elegendő ok lenne a szoborállításra,

az V. kerületben az volt. Eljátszom a gondolattal, hogy Columbo helyett akár Derrick felügyelő, Petrocelli, Simon Templar, Onedin kapitány, Isaura vagy Sandokan szobra is díszeleghetne a Körúton. Ha egyszer budapesti kerületi polgármester leszek, Aragornnak állítok szobrot a Gyűrűk Urából. Megérdemelné, ő is a gonosz ellen küzdött, mint Columbo.

Szobrot a Hír TV-nek is!

Kicsit odébb, de még mindig az V. kerületben, a bronzba öntött idiotizmusnak egy még hajmeresztőbb példájába, a rikkancs szobrába botlok. A fémalak nem valamely korabeli újság, hanem napjaink első számú bulvárlapja, a Blikk egy példányát szorongatja a kezében. Miért? Mert állítólag ez a szoborállító polgármester kedvenc lapja. Emlékmű egy bulvárlapnak, közpénzből.

fotó: Köztérkép.hu, Göröntsér Vera

Azon morfondírozom, van-e vajon Erdélyben olyan önkormányzati testület, amely áldását adná egy ilyen kaliberű pofátlanságra? Az azért megnyugtató, normalitás az abnormalitásban, hogy a Heti Válasznak, a Demokratának és a Hír TV-nek egyelőre nincs köztéri szobra. Ez utóbbinak, a dolgok jelenlegi állása szerint, a közeljövőben nem is lesz.

A állam a saját körmére néz

Metrójegyet vásárolok a Deák téren. Nem egyszerű, mint itt mifelénk, vidéken. Először sorszámot kell kérnem az automatától. Hogy mi szükség van rá, az nem világos, hiszen eddigi élettapasztalatom szerint rendezett körülmények között, kiszámítható világban élő emberek képesek a sorukra várni civilizáltan, néhány percig sorszám nélkül is. Igaz, a sorszám-automatát gyártó cégnek is élnie kell.

Megkapom a vonaljegyet, s mellé a kezembe nyomnak egy tenyérnyi nyugtát is. NAV ellenőrző kód is van rajta. Erdélyben nem láttam még ilyet, Romániában ugyanis, ésszerű módon, a közszállítási vállalatok, lévén önkormányzati, vagyis állami tulajdonban, mentesülnek a nyugtaadási kötelezettség alól, meg aztán a jegyek sorszámozva vannak. Arra gondolok, létezik-e annyira korlátolt finánc, aki feltételezi, hogy egy állami vállalat, ez esetben a BKV, elcsalja az adót? Úgy látszik, létezik.

Méricskélem a két teljesen fölösleges fecnit, kb. hétszer akkorák, mint a jegy.

Erdő, úgy látszik, van elég, a lényeg, hogy pénzügyi fegyelem legyen.

Ami fontos, és ami nem

Gázszámlám érkezik. Érdekes olvasmány. Az elszámolt időszak, a fizetendő összeg és a fizetési határidő egy aprócska, 9,2 X 1,7 centis mezőbe vannak beszorítva. Egy jóval méretesebb, 19,4 X 4,8 centis mezőt annak az információnak a közlésére tart fenn a Főgáz, hogy mennyivel kell kevesebbet fizetnem a rezsicsökkentés eredményeként.

Képünk illusztráció

Lázasan keresgélek az emlékeim között. Sem a CBA-ban, sem a Spar-ban, sőt, a Media Marktban sem láttam nagy betűkkel kiírva a falra, sem pedig feltüntetve a pénztári nyugtán, hogy azért kell annyit fizetnem amennyit, mert az EU-ban Magyarországon a legmagasabb az áfa, 27 százalék (Romániában 24 százalék). Furcsa, hogy ezt nem tudatják a polgárokkal lépten-nyomon, pedig

ugyanazon kormány nevéhez fűződik az áfaemelés is, mint a rezsicsökkentés.

Lehet, hogy egyszerűen elfelejtették. Én, ezennel szóltam nekik.

Nem életvidám életképek

Lucskos téli estén hazafelé igyekszem Újlipótvárosban. Előttem harmincas, jól öltözött férfi, kutyát sétáltat. Toprongyos koldus lép mellé, kezét kéregetve előre nyújtva. "Nem kellett volna a Fideszre szavazni" – röffen rá a kutyás, a hangjában indulat és frusztráció. Nem hiszek az unortodox gazdaságpolitikában, abban azonban biztos vagyok, koldusbotra senki nem jutott tőle.

Iskolába jár a kisfia, újságolja egy édesanya, erdélyi származású, intelligens, érzékeny, szerető szívű nő. Nem is akármilyenbe, hanem fideszes iskolába, teszi hozzá némi büszkeséggel, az olyan szülő elégedettségével, aki tudja, jó kezekben van gyermekének a sorsa. Ott helyben eldöntöttem, olyan iskolába szeretném járatni a gyerekemet, ahol jóravaló emberek csemetéi volnának az iskolatársai, a tanárai pedig hozzáértő és emberséges pedagógusok. Tőlem lehetnének aztán liberálisok, keresztény-demokraták vagy szociáldemokraták, nem érdekel a világnézetük.

Új, drága játékszert kap egy ismerős anyuka fiacskája, s mert a gyereknevelési támogatásból veszik, narancssárgát, hogy tudja a csöppség, a Fidesztől van rá a pénz.

Azon se csodálkoznék, ha az édesanyja még a tejét is megfestené, hogy narancssárga legyen.

Lehet, hogy néhány év múlva a kisfiú a játszótéren majd lekomcsizza vagy lebolsevikozza azt, aki elveszi a játékát. Szíven mélyén azért remélem, neki több esze lesz, mint a szüleinek. Mindazoknak, akik azzal gyanúsítanak, én találtam ki ezt az esetet, üzenem, hogy tévednek. Az élet produkálta, sajnos. Túl szegényes a fantáziám ahhoz, hogy ilyen beteg gondolat megszülessen benne.

Illusztráció - a Holnemvolt Park az Állatkertben

"Tipikus baloldali kalandor" – így foglalta össze véleményét egyik ismerősöm interjúalanyomról, egy tisztes korú és tiszteletre méltó polgárjogi aktivistáról, aki színes és változatos életet élt. Korábban sosem gondoltam, hogy egy embert alapvetően a világnézete minősítene, nem pedig a jelleme és a tettei, s nem tudom, milyen lehet olyan világban élni, ahol a rásütött ideológiai bélyeg miatt nem tudjuk meglátni az embert. Azt hiszem, nem is akarom megtudni.

Forrás: Maszol.ro

Címkép: Köztérkép.hu, Göröntsér Vera

Ha érdekes volt az írás, ajánld másoknak is!

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.