„Az öldöklés nem áll le. Borzalmas. Érthetetlen, hogy ez a mi új valóságunk” - az orosz-ukrán háború egy ukrán tinédzser szemszögéből
A 19 éves Polina Budagovszka építészetet tanul a Kijevi Nemzeti Építőipari és Építészeti Egyetemen. A kelet-ukrajnai Donyeck városában született, ott kezdett el még gyerekként rajzolgatni, iskola után rajzórákra is járt.
2014-ben, amikor az oroszbarát szeparatisták háborúzni kezdtek az ukrán erőkkel, Polina és családja arra kényszerült, hogy elmeneküljön otthonról. Végül a fővárosba költöztek, ahol Polina folytatta a rajzolást, főleg portrékat és természetképeket készített.
Amikor idén februárban Oroszország megtámadta Ukrajnát, Polina családjának ismét költözködnie kellett. A lány úgy döntött, hogy a tabletjén rajzolva örökíti meg a tapasztalatait és érzéseit. A jövőben építészként kamatoztatná vizuális művészeti képességeit, és reméli, hogy a háború után új otthonokat építhet honfitársainak.
Az egyetemista az Al Jazeera oldalán osztotta meg rajzait és történetét arról, hogy kétszer is el kellett hagynia az otthonát a háborúskodás miatt.
2014. május 25.
„12 éves voltam, aznap ballagtam a hatodik osztályból Donyeckben. Búcsúharangozást tartottunk, amely a tanévzáró hagyományos ünnepe nálunk. Ilyenkor egy diák a többiek között sétál harangozva, ezzel jelezve, hogy kezdődik a vakáció. Azt terveztem, hogy a nyarat a barátaimmal töltöm, élvezem a meleg napokat, rajzórára, kortárs táncra és jazz funk órára járok, és magam mögött hagyom a házi feladatokat.
Amikor hazaértem, édesanyám azt mondta, hogy kezdjem el összepakolni a cuccaimat, mert el kell mennünk.
A boldogságom azonnal elszállt, és elkezdtem aggódni. Nem értettem, hogy mi történik. Elveszve éreztem magam.
Odamentem a szoba ablakához, amikor egyszer csak a semmiből egy mennydörgő zajt hallottam. Anyukám odaszaladt hozzám, kérte, hogy ne essek pánikba, és elmondta, hogy robbanás történt a repülőtéren.
A szüleim gyorsan eldöntötték, hogy el kell menekülnünk Donyeckből, hiszen a harcok a város közelében zajlottak, és nem volt biztonságos maradni. Gyorsan összepakoltuk a legszükségesebb dolgokat. Én ruhákat, a telefonomat, az iPademet és más holmikat pakoltam, majd beszálltunk a kocsiba. A szüleim azt mondták a húgomnak, hogy a tengerpartra megyünk pár hétre.
Hosszú út volt, körülbelül öt órát autóztunk. A szüleim kimerültek.
Aznap késő este érkeztünk meg az Azovi-tenger partján fekvő nyugat-ukrajnai városba, Bergyanszkba. Még mindig nem teljesen értettem a történteket, mert a szüleim nem beszéltek a bombázásról és a harcok alakulásáról előttem, hogy ne zaklassanak fel. Így az utazást kalandként fogtam fel. Új barátokat szereztem, velük töltöttem a nyarat. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, milyen bonyolult és szomorú helyzetbe kerültünk. Számomra ez olyan nyár volt, mint bármelyik másik. Nem értettem, miért voltak a szüleim néha olyan szomorúak.
Nyár végén, az ősz közeledtével a szüleim elkezdtek beszélni az iskoláztatásomról. Nem beszéltek a háborúról, én pedig nem kérdeztem róla. De nem mehettünk haza.
A szüleim elvittek a Donyeck régióban lévő Szlavjanszkba a nagyszüleimhez, hogy ott folytathassam az iskolát. Édesapám Kijevbe ment dolgozni mérnökként, édesanyám és a kishúgom pedig a szintén Donyeck régióban fekvő Szvjatohirszkbe költöztek, ahol anyukám egy humanitárius szervezetnél dolgozott.
Valahogy élveztem ezt az időszakot, mert szeretem a nagyszüleimet. Amíg náluk voltam, sokkal függetlenebb lettem. Sok új barátot szereztem az új iskolámban, és normális életet éltem. De hiányoztak a szüleim és a húgom.
Később anyukám és a húgom Kijevbe utaztak, és apukámmal együtt elkezdtek lakást keresni az egész családnak, miközben én még mindig a nagyszüleimnél laktam. Év végére találtak is egyet, amit elkezdtek felújítani. Mindent maguknak csináltak meg, amíg ott laktunk. Leszedték a régi tapétát, felújították a padlót, rendbe rakták az áramot, stb. Egy hónap után a lakás kész lett, így én is visszamehettem a családomhoz.
A Szvjatohirszkből Kijevbe tartó út nagyon hosszú volt. Anyukám 9 órán át vezetett. Az utazás viszont lehetőséget adott arra, hogy visszatekintsek a múltamra és elképzelhessen a jövőmet egy új helyen.
Amikor megérkeztünk Kijevbe, ámulatba ejtett a város nagysága. Elképesztően nagy és gyönyörű volt. Volt egy olyan érzésem, hogy órákon át utaztunk a városon keresztül. Csodáltam az építészetet, a gyönyörű folyót és a hatalmas hidakat, amelyek összekötik Kijev két oldalát. Autózás közben Kijev nagysága és szépsége inspirált arra, hogy építész legyek.
Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor megérkeztünk Kijevbe, mert már nagyon hiányzott a családom. Nagyon örültem, hogy a szüleimmel és a húgommal lehetek. Az életünk egy családként végre folytatódhatott.
Új iskola, új emberek, új otthon. Beletelt némi időbe, mire hozzászoktam, de hamar rájöttem, hogy nagyon is jól éreztem magam Kijevben. Boldog életem volt, és kezdtem elfelejteni a háborút.
2022. február 24.
Robbanások hangjára ébredtem. A húgom és én ágyban voltunk, amikor édesanyám odajött, és azt mondta, hogy őrizzük meg a nyugalmunkat, de pakoljuk össze gyorsan a legfontosabb cuccainkat, pl. ruhákat, a laptopot és higiéniai termékeket.
A lakásunk egy 30 emeletes épület nyolcadik emeletén volt, és attól féltünk, hogy egy ilyen nagy épület célpont lehet. Hallottuk a robbanásokat, de nem tudtuk, milyen sokáig tart, mire a rakéták lezuhannak.
A lépcsőn mentünk le, nem akartuk megkockáztatni a liftezést. Úgy tűnt, mintha évekig lépcsőztünk volna lefelé. Meg voltam rémülve és nagyon féltem. Volt egy olyan érzésem, hogy valami szörnyűség fog történni. Sajnos beigazolódott.
Elhagytuk az épületet, és beszálltunk a kocsinkba. Rengeteg lakó rohant az autójukhoz táskákkal, bőröndökkel, háziállatokkal és más holmikkal. Borzasztó volt. Senki nem tudta elhinni, hogy Kijev, a szépséges Kijev támadás alatt lehet. De sajnos szeretett városunk célpont lett. Biztonságos helyre kellett mennünk. Nem akartam végleg elhagyni az otthonomat. Azt reméltem, hogy hamarosan visszatérünk.
Miközben Lviv felé autóztunk, rengeteg embert láttunk az utcákon. Káosz volt. Az emberek nem tudták, hova menjenek, mit csináljanak. Sok autó akarta elhagyni Kijevet, mi is sok időt töltöttünk dugóban. Borzasztó volt látni a pánikba és kétségbe esett embereket, és ráébredni arra, hogy a bizonytalanság van előttünk.
A telefonomon olvastam a híreket a kocsiban, így tudtam meg, hogy az oroszok indítottak légitámadást több ukrán város ellen. Megdöbbentett, hogy milyen sok szenvedést okozott Oroszország civil emberek millióinak.
Végül megérkeztünk Lvivbe, egy hostelbe. Két napba telt, mire megtettük az 550 kilométeres távolságot. Éjjel meg kellett állnunk, mert nem volt biztonságos folytatni az utunkat, hátha légiriadó lesz. Ráadásul egyes régiókban ellenőrzőpontokat alakítottak ki, ami lassította a forgalmat.
Kihívás volt szállást találni, de szerencsére sikerült egy olyan hostelben szobát szereznünk, amelynek jó óvóhelye van. Azt feltételeztem, hogy nem lesz rá szükségünk, de tévedtem.
Bár eddig Lvivben kevesebb támadás volt, mint máshol, a légiriadó szirénáinak hangja a mindennapjaink része lett. Tudjuk, mit kell tenni, amikor megszólalnak a szirénák, hogyan tudunk eljutni az óvóhelyre, amikor nem lehet elhagyni a hostelt, és hogy milyen dolgokat kell mindig magunknál tartani.
Egy hónap elteltével már hozzászoktam ahhoz, hogy az óvóhelyre kell menni. Szívszorító látni a kishúgom rémületét, amikor meghallja a szirénákat. Fáj látni, ahogy felveszi a játékokkal teli hátizsákját, a telefonját és szalad az óvóhelyre. A gyerekeknek nem lenne szabad ilyesmit átélni. Sajnos Kijevben, Mariupolban, Vonovaktában, Zaporizzsjában és sok más helyen Ukrajnában kénytelenek.
Polina rajzait a fent linkelt cikkben láthatjátok.