"Én írtam meg a gyászjelentéseket, 16 éves kamaszlányként" – őszi gondolatok Mindenszentek előtt az elmúlásról
Szeretem az egyszerűségét. És a bonyolultságát.
Szeretem az őszt.
Az ősz összetett, sokszínű. Az elmúlás gondolatát hozza magával, viszont benne rejlik a lehetőség, hogy amit eltemettünk, az tavasszal újra feltámadhat. Akár a természet. Meghal, hogy tavasszal újra éledjen. De ezt micsoda magától értetődő csodával teszi meg! Az ősz ugyanakkor
végtelenül egyszerű, mert öncélúan szép.
Nincs benne semmi mesterkélt, semmi művi, úgy csodálatos, ahogy van.
Szeretem a hangulatát. Amikor már érzem, hogy napközben is hűvösebb az idő, de még van ereje a bágyadt napnak. Amikor kinézek az ablakon, és látom az ezerféle színbe burkolózott fákat. Még az őszi esőt és szelet is szeretem. A föld illatát, ahogy lélegzik a nedves talaj. Mindig olyan érzést kelt bennem, mintha az egész világ megtisztulna egy kiadós eső után,
a szél pedig elfújná az univerzum össze porát és szennyét.
Ha hűvösebbre fordul az idő, mindig arra gondolok, hogy hamarosan itt van mindenszentek, halottak napja. És bármilyen szokatlanul hangzik is, ez először sosem szomorúsággal tölt el, hanem inkább nosztalgiával.
Emlékezni kezdek.
A lehullott gesztenyéről apai nagyanyám jut eszembe, akivel kislánykoromban a temető hatalmas gesztenyefái alól szedegettem föl a fényes termést, aztán hazatérve édesanyámmal állatfigurákat készítettünk belőle. A kéményfüstről pedig a másik nagymamám, aki szeptember végén már begyújtott a kis lakás olajkályhájába, és mennyire szerettem ott ülni náluk a pattogó tűz mellett. A nagyapám mindig megfelezte velem, ha a mama valami finomságot készített neki. Az is eszembe jut ilyenkor, hogy a halála előtti este csirkemájat evett, és abból is odatett egy adagot az én tányéromra. Pedig nagyon szerette, és nem volt belőle sok.
Másnap csendesen, örökre elaludt a konyhaablak alatti heverőn.
Én írtam meg a gyászjelentéseket, 16 éves kamaszlányként, hogy megkíméljem a mamát és anyámat. És nem tudtam sírni. Csak a temetésen.
Az ember nem fogja fel azonnal, mit jelent az elmúlás.
Ha csak abból indulunk ki, hogy egy kedves háziállat elveszítése is milyen maradandóan fájó érzés, akkor nem is kell hangsúlyozni, mit jelent egy családtag, egy szerettünk halála. A család kedvenc törpenyuszija nemrég félrenyelt és elpusztult. Alig kétéves kis állat volt. Ez már több hónapja történt, de a nagylányom, aki kapta, gondozta, dédelgette, szerette, nem tudta igazán megsiratni. De azóta nem képes kimenni a kert végébe, ahol aznap éjjel Muffin nyuszit eltemették. Ha ránézünk az üres helyre, ahol a ketrece állt, mintha erős kéz markolná össze a szívünket…
A férjem sem tudja elfelejteni, ahogy Csoki, a labradorunk utoljára ránézett, bánatos mélybarna, szeretettel és bizalommal teli szemével, mielőtt elaltatták, amikor leállt a veséje egy félrekezelt babéziózis miatt.
De így vagyunk a kis, különleges tengerimalaccal is, „aki” mindig megnevettetett minket körte alakjával és kedves ragaszkodásával. Gombi a kislányom kedvence volt.
Ugyanígy eszembe jut az összes valaha volt német juhászom, az okosságuk, a ragaszkodásuk, szinte emberi kifejezőerejük. Csupa gyönyörű, barátságos, értelmes állat, és egy emberöltő alatt mennyit megszeretünk és elveszítünk.
Persze azért ilyenkor mindig elmorzsolok néhány könnycseppet. Egyet nagyapámért, akinek sosem felejtem el meleg barna tekintetét. Egyet apai nagyanyámért, akit megkeményített ugyan az élet, de mi, az unokái különleges helyet foglaltunk el a szívében. Egyet anyai nagyanyámért, akinek madárcsontú alakja minden idős néni láttán előbukkan a múlt homályából. Egyet érettségi után két évvel meghalt egykori osztálytársamért, akinek csupán húsz évet adatott meg az életből. Egyet a barátunk feleségéért, aki éveken át, mindenféle betegségtudat nélkül küzdött a halálos kór ellen, ami végül nem kímélte, hiába kapaszkodott belé férje és három fia. Egyet-egyet pedig minden eddig megszeretett és elveszített kutyámért, macskámért, nyulamért, tengerimalacomért. Hiszen ők is életem részei voltak.
Azt vallom,
nem kell ahhoz minden hétvégét a temetőben töltenünk, hogy emlékezzünk elveszített szeretteinkre.
Ugyanakkor az is csak a kirakat része, ha október végén nehéz koszorúkkal felpakolva caplatunk sírtól sírig, hogy öt perccel később már azt sem tudjuk, kinek a végső nyughelyén jártunk.
Rakhatunk bárki sírjára friss virágot, ha az érzés, ami hozzá kötött, már nincs a szívünkben.
Ha valaki valaha az életünk egy kis szeletét jelentette, és hatott ránk valamilyen módon, azt sosem leszünk képesek kitörölni a gondolatainkból, az emlékeinkből. És ahhoz nem kell a temetőbe sem elmennünk, ahol csupán elporladt csontok pihennek.
Mert eszünkbe fog jutni egy szál virágról, egy tárgyról, egy ételről, egy illatról, egy helyről, egy évszakról.
Ahogy ezt tette velem már megint az ősz. Ez a bonyolultságában egyszerű, csodálatos, emlékidéző évszak.