SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Egyik pillanatról a másikra elkap a sírás, és nem tudom abbahagyni" – kárpátaljaiak a háború első napjáról

Amit sokan még tegnapelőtt sem tudtak elképzelni, az tegnap bekövetkezett. Háborús hírekre ébredtek Kárpátalja lakosai is.

Link másolása

Vannak napok, melyekre az ember egész életében emlékszik, mit csinált akkor. Ilyen volt egy generációnak a Kennedy elleni merénylet, egy másiknak meg az 1987-es Nagy Havazás. És sajnos ilyen nap lesz minden Ukrajnában élő embernek 2022. február 24. napja. A nap, amikor Oroszország lerohanta keleti szomszédunkat. Pár nappal ezelőtt már egyszer megkérdeztem néhány kárpátaljait, milyen a közérzetük. Akkor legtöbben abban értettek egyet, hogy nem lesz háború. Nem értettem őket. Hiszen az egész világ látta, mi készül. Hogyan gondolhatják? Ma már sejtem, az életösztön mondatta velük. Nem akarták elhinni azt, ami tegnap bekövetkezett. Erről az első napról vallanak alanyaim.

János

– Otthon nyugalom van. A páromat, aki tanítónő, hazaküldték az iskolából a rendkívüli állapot miatt. Áttérnek online oktatásra. Kárpátalján csend van és nyugalom.

– Ebben a megváltozott helyzetben is otthon maradnak?

– Persze. Nincs otthon semmi gond. Inkább attól tartunk, hogy ukrán nacionalisták csinálnak valami provokációt. Minket, magyarokat nem szeretnek.

– De most marad kint, gondolom, mert katonaköteles.

– Igen, persze, maradok. Én voltam sorkatona.

Egy évet az orosz hadseregben húztam le, egy évet meg már az ukránban. Éppen akkor esett szét a Szovjetunió, és menet közben cseréltem egyenruhát. Meg kell mondjam, az oroszok rendesebbek voltak velünk, magyarokkal, mint az ukránok.

Ez '91-ben volt. Gondold meg, azóta a helyzet csak rosszabb lett. Mi, magyarok Ukrajnában inkább tőlük tartunk, mint az oroszoktól.

Szilárd

– Nálunk hál' istennek, nincsen háború. Nem hallani lövést, semmi efféle nincsen. A híradót folyamatosan nézem, egész nap. Délelőtt bent voltam a városban, láttam azért szokatlan dolgokat is.

Például az óriási felvásárlási láz, ami elkezdődött. Az emberek nagy mennyiségben vásárolják az alapélelmiszereket, sótól kezdve mindent. Tisztálkodószereket, nagy mennyiségben.

Nagyok a sorok a bevásárlóközpontokban, sok helyen már hiánycikk a só, hiánycikk néhány alapvető élelmiszer. Az árakat hirtelen megemelték, visszaélve a helyzettel. Megindult a spekuláció.

A becstelenebb kereskedők kihasználják az alkalmat. Egy ár van a pulton, és másik árat ütnek be a kasszán az embereknek.

Mondom, jártam a városban, sokat láttam, voltam bent a munkahelyemen is, onnan is hazaküldtek, azt mondták, nem kell bemennem, mivel hadiállapot van. Elvettem a ruhámat onnan, és hazaindultam. Útközben volt három vagy négy benzinkút, mindegyik dugig volt autókkal, óriási sorban álltak ott is a kocsik. A városközpontban az emberek tömegével állnak a banki automatáknál. A pénzüket veszik ki. Ahány automata, mind rengeteg ember veszi körül. Meg vannak ijedve az emberek.

Azt mondják most, hogy Facebookot ne olvassuk, mert ott dezinformáció terjed. Viszont a híradókat nézem, valóban folynak a harcok, Kijev és Odessza mellett is.

– Sokan vették a határ felé az irányt?

– Sokan. De inkább azok, akik nem szeretnének behívót kapni. Mivel megvan az általános mozgósítás, most már sok embernek kézbesítik ma és holnap a behívókat. Ez a 18 és a 60 közötti korosztályt jelenti. Viszont a fiatalabbak inkább úgy gondolják, hogy jobb ebben nem részt venni. A kocsik mennek a határ felé, látni, hogy arrafelé igyekeznek a legtöbben.

– Önt nem fenyegeti a veszély, hogy bevonuljon?

– Most örüljek, vagy ne örüljek? Én már hatvanöt vagyok. Én már nem vagyok hadköteles. Illetve nagyon nagy baj lenne, ha már rám is szükség lenne.

– Mit hallott a városban? Miről beszélnek az emberek?

– Az emberek össze-vissza beszélnek. Az emberek különbözőek. Van, aki csak magával foglalkozik most is, van, aki arra is gondol, hogy megvédje az országot, mert fel van háborodva. Van aki csak az áruját akarja eladni, hogy hasznot húzzon az egészből. Különben is, a többség csak a telefonját böngészi, onnan meg jönnek a hamis hírek, szóval nem is érdekes, mit beszélnek. Csak a kivárás megy. Hogy mi lesz holnap, mi lesz holnapután.

– Beszélgettem tegnapelőtt emberekkel, akik még akkor is azt mondták, hogy nem lesz itt semmi.

– Azok az emberek csak a Facebookon terjesztették ezeket, mert személyesen nekem senki sem mondta, hogy nem kell félnünk. De persze bíztak is az emberek abban, hogy csak megbeszélnek valamit, csak lesz valami megegyezés.

Erre azért nem számított senki sem. Ezt csak az tudta, aki elindította. Mindig az van előnyben, aki elsőnek üt, a mondás szerint is.

Megvárták a huszonharmadikát. Huszonharmadika a régi szovjet hadsereg napja. Kimondottan ezt választották ki a támadásra. Huszonharmadika után, huszonnegyedikén elkezdték.

– Ön hogyan értesült erről?

– Rögtön. Már reggel öt órakor. Akkor már sokan tudták. Nekem is ismerősök mondták, hogy már több helyen lőttek. Magam is meg voltam döbbenve, hogy mégis megtörtént. Reméltem, hogy lesz valami megegyezés, de hát úgy tűnik, hogy mások meg mást akartak.

– Családja, rokonai vannak, akik nehéz helyzetben van?

– Az egyik fiam itt van, közelemben, a másik kint él Csehországban. Ő felajánlotta, hogy eljön értünk a magyar határig, ha úgy döntünk, hogy elmegyünk, de mi maradunk. Egyelőre. A határ nyitva van. Iratok megvannak. Ha úgy alakul, hogy menni kell, akkor elindulunk. De a rokonságunkban vannak harminc-negyvenéves korú fiatalok, akik félnek attól, hogy behívják őket. Különösen a feleségeik.

– Ilyenkor mit tudnak tenni?

– Ha valaki nem akar katona lenni, mi marad neki? Szerezni kell valahogyan orvosi igazolást, hogy nem mehet. Van, aki önként megy, sok az önkéntes is, de akinek családja van, az félti a családját és az inkább igyekszik kimaradni ebből. Váratlan, hihetetlen a dolog, pánikban vannak az emberek.

Ilona

– Nálunk a faluban nagyon nagy ijedelem van. Felvásárolják az élelmiszert, sorokban állnak a benzinkutaknál. De hogy mi lesz most, azt senki sem tudja. Egy perc alatt is megváltozhat a helyzet. Hogy ennek most jó vége lesz-e, vagy még rosszabb lesz, mint most, azt nem tudni.

– És önök?

– Mi úgy vagyunk vele, hogy amit hoz a sors, azt hoz.

Nem tudom nagyon beleélni magam ebbe. Úgyis az lesz, ami lesz.

Nálunk az élet még ugyanúgy zajlik, én is a munkahelyemen vagyok.

– Vannak, akik elmenekültek?

– Fiatalok főleg. Mondják, hogy a határokon sor van. És mi is láttuk, amikor tankolni mentünk Csapig, hogy végig áll a sor a határig. És gondolom, hogy a tizennyolc és negyven közötti korosztályt érinti ez a probléma. Ők mennek, illetve próbálnak átjutni a határon. De inkább csak fiatalok, nem családok mennek.

– Történik esetleg önök közelében valami rendkívüli?

– Nem, itt teljes nyugalom van. Azonkívül, hogy bezárták az iskolákat, meg bezárták az óvodát. A piacok, üzletek nyitva vannak. Azért Kárpátalja igen messze van onnan, ahol ez most történik.

Putyin megmondta, hogy neki csak Kijev, ami piszkálja az orrát, őt Kárpátalja nem érdekli. Itt csak Zelenszkijjel nem tud megegyezni azon a két városon.

Csak arra megy ki az egész. De hogy mi lesz ebből, az nem tudom.

László

– A helyzet már nyolc éve háborús. Én tartalékos vagyok. Voltam '14 ben a fronton. Még nem tudom mi lesz a sorsom, ugyanis egy véletlen elírás folytán szerencsére a behívó nem a nevemre szól. Tizennégyben Marinka környékén, nem messze a donyecki repülőtértől voltunk.

A minszki béke után fél nappal már lőtték a civil lakosságot.

– Került éles helyzetbe akkor?

– Szerencsénk volt, mert abban az időszakban Debalcevót foglalták el. Mi nem voltunk célpont. Az akkori kormány feladta Debalcevót.

– Tehát éles bevetésen nem volt akkor. Mit gondol, kik voltak szemben, milyen hírek mentek? Orosz katonák, vagy valóban szakadárok?

– Putyin katonái. Így helyes. Részben reguláris orosz hadsereg részben helyi toborzottak.

– És ha most behívnák, menne?

– Azóta családom van, tehát nem szívesen. Itthon a fekvőbeteg apám és az ötéves kislányom. És ha mennék, megint elveszteném a munkám, mint tizenötben.

– Mi a B terv? Mit tud csinálni, ha behívják?

– A sorozásnál elírták a nevem.

Ha akarok megyek, ha nem, nem.

Múltkor két éve továbbképzésre hívtak. Akkor nem mentem, és nem volt semmi. Nem attól félek, mi lesz ott velem, hanem attól, mi lesz itthon, a családommal. Tizennégyben saját akaratomból mentem, de most már más a helyzetem.

Franciska

– Kárpátalján születtem, jelenleg Debrecenben élek, de a szüleim jelenleg is ott vannak.

Korán reggel 6 óra előtt a telefonom csörgésére ébredtem, nem sokkal az ébresztőm megszólalása előtt, a barátnőm keresett, aki Kijevben lakik, hogy az oroszok támadtak.

Nagyon megijedtek ők is a párjával. Hajnalban a párja nem tudott aludni. Hallotta a robbanások hangját, de nem tudta mi az. Nem sokkal utána derült ki, hogy bombákat dobtak le, és azok hangját hallották. Nem tudták, hogy hirtelen mi történik. Akkor megijedtem én is. Próbáltam megnyugtatni. Folyamatosan sírt a telefonban.

Utána egyből a szüleimet hívtam. Aggódtam, hogy nem-e esett bajuk, mert mindenhol megjelentek a hírek, hogy hol bombáztak.

Az megnyugtató volt, hogy Kárpátalját nem érte egyelőre bombázás. De akkor nyugodtam meg igazán csak, amikor hallottam édesanyám hangját, hogy jól vannak.

– A szüleivel mi van? Velük mi történt ma? Mi a tervük?

– Egy élet munkája van kint. Félnek, és nem tudják mitévők legyenek, de próbálják reménnyel tele nézni a helyzetet. Nagy a pánik kint. Ma édesanyám, hogy tankoljon, 2 órát állt sorba a benzinkúton, de minden kúton ekkora sorok vannak. A helyiek próbálják megőrizni a nyugalmukat, de sokan próbálnak menekülni. Érthető, hisz mindenki félti a családját.

De mindenki fél otthagyni az otthonát is, hisz sokaknak mindenüket kellene hátrahagyni.

Egyelőre Kárpátalján nincs lövöldözés vagy bombázás. Szerintem emiatt nyugodtabb a helyzet még, mint máshol. Az én szüleim, nagyszüleim és a teljes családom próbálnak kitartani, amíg lehet. Nem szeretnének elmenekülni az otthonukból, de nem zárják ki a lehetőséget sem, hogy lehet, hogy jönniük kell.

– Édesapja mennyi idős? Őt nem fenyegeti a veszély, hogy behívják?

– Édesapám még fiatal, sajnos bőven bele esik a korhatárba. Ő katona volt, nem fél, én vele ellenben félek, nagyon nem szeretném, ha elvinnék. A barátaim közül is sokan menekülnek, mert katonakötelesek.

Senki nem szeretné, ha a fia vagy a férje, esetleg az édesapja golyófogó lenne egy olyan országért, amelyben kisebbség vagyunk és nem igazán tisztelik a magyarokat.

A közeli ismerősök között van katona is, sajnos őket már napokkal ezelőtt elszállították. Nem mondhatták meg, pontosan hová. Annyit tudunk róla, hogy jól van, de lövéseket, bombázásokat látnak és hallanak. Aggódunk mi is egymásért. Ami biztos, hogy a kárpátaljaiak nem hagyják el a családjaikat. Vagy együtt mennek vagy együtt maradnak.

– Tervez hazamenni mostanában?

– Én egészségügyis vagyok.

Ha Kárpátalján esetleg rossz lesz a helyzet, és szükség lesz egészségügyisre, abban az esetben haza mennék, de csak Kárpátaljáért. Ukrajnáért és egy olyan háborúért, amelyhez semmi közünk, nem szívesen kockáztatnám az életem.

Ezen kívül akkor mennék még haza, ha a családom úgy dönt végül, hogy otthon maradnak.

– Ezek szerint lehet, hogy eljönnek?

– Még nem döntötték el, én abban reménykedem, hogy nem maradnak otthon.

– Lenne hova jönniük?

–Én itt élek 8 éve, így igen. Én még csak 23 éves vagyok, nem vagyok házas, de van párom már 3 éve.

– A párja is kárpátaljai?

– Nem, ő debreceni.

– Vannak a debreceni baráti körötökben még kárpátaljaiak?

– Igen, van sok ismerősöm Debrecenben, akik vagy ott élnek, vagy ott tanulnak.

– Velük ma beszélt? Mondtak valamit?

– Egy-két emberrel beszéltem, tanév miatt ők is Debrecenben vannak, mindenkiben benne a félelem, de nem tudják mi lenne a jó, van olyan ismerősöm, akinek a családtagjai már átjöttek hozzá.

– Ma a nap folyamán?

– Igen, ma reggel óta. Van több ismerősöm akik szállásokkal foglalkoznak. Nagyon sok kijevi és távolabbi területekről érkező ukrán is, akik szállásokat kerestek néhány éjszakára, és továbbállnak. A határokon folyamatosan gyűlnek a sorok.

– Ők meséltek valamit? Mit éltek át?

– Azt mondták, hogy nagy sorok vannak, órákig kellett állni, de akik gyakran mennek át a határon, hozzá vannak szokva. Sokszor, ha öt autó áll előttük, akkor is négy óra az átkelés. Jelenleg kivételesen szaporán dolgoznak a határokon, de nagyok a sorok.

– Végül személyes kérdés. Azt mondta, hogy azért választja, hogy írásban kérdezzek, mert gombóc van a torkában. Hogy van most?

– Általában nyugodt, higgadt természetem van. De reggel óta a sírás fojtogat. Egész nap gombóc van a torkomban. Egyik pillanatról a másikra elkap a sírás, és nem tudom abbahagyni. Aggódom a családomért és a szeretteimért. Féltem az ott lakó embereket is. A szívem szakad meg, hogy ennyi ember van veszélyben, meg hogy már most sok az áldozat.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: