Karafiáth Orsolya: félek, mi lesz itt
Excentrikus stílusáról ismert, ritkán jelenik meg nyilvános helyen paróka, kosztüm, vagy más figyelemfelkeltő ruhadarab nélkül. Elmondása szerint ez egyszerre szerep, illetve a valódi személyisége. Irodalmi munkássága mellett újságíróként is rendszeresen publikál, jelent meg véleménycikke például az egészségügy helyzetéről, a menekültekről, illetve az albérletekkel kapcsolatos csalásokról. Arról beszélgettünk, mennyire éles határvonal húzódik számára a két énje között, mennyire érvényes ma a Petőfi-féle lángoszlop-hasonlat a költőkre, illetve miért nem elterjedt Magyarországon a tudatos imázsépítés, amit ő alkalmaz.
– Írsz verseket, regényt, kacérkodsz a zenéléssel, mindemellett pedig ott az újságírás is. Van számodra prioritás, fontossági sorrend ezek között?
– Fontossági sorrend nem annyira, inkább az a jellemző, hogy az egyik a másik rovására megy. Például most épp dolgozom egy regényen, mellette verseket is írok, de közben ott vannak az újságírói munkák is, hiszen abból élek. Ez így elég nehéz, szükségem lenne legalább három hónapra, amikor semmi mással nem kell foglalkoznom az új könyvemen kívül, de sajnos nem engedhetek meg magamnak ilyesmit. Ráadásul a szépirodalmi munkákhoz el is szoktam utazni, hogy normálisan tudjak dolgozni, amit külön időbe telik megszervezni. Egyébként nincs olyan, hogy valamit jobban, vagy kevésbé szeretek a tevékenységeim közül: abszolút szerencsésnek mondhatom magam, hiszen most már évek óta kizárólag olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek tényleg érdekelnek és megmozgatnak.
Fotó, következő fotó: Valuska Gábor
Karafiáth Orsolya 1976-ban született Budapesten. Több női magazinnak ír, a Nők Lapja Psziché, a Nők Lapja Évszakok, az Elle és a Ridikül magazin állandó szerzője, továbbá a Metropol és Hír24 tárcaírója. Blogját KOmplett címen a Magyar Narancs online-on vezeti. Eddig hét könyve jelent meg: négy verseskötet (Lotte Lenya titkos éneke – 1999, Café x – 2004, Cigánykártya – 2009, Él – 2015) és három regény (Maffia-klub – 2008, Kicsi Lili – 2012, A házikedvenc – 2013). Műsorvezetőként, moderátorként, valamint alkalmi projektek modelljeként is tevékenykedik.
Gyakran dolgozik együtt zenészekkel, színészekkel, képzőművészekkel. Eddig két lemezt készített, neves közreműködőkkel. A könyveihez rendszeresen kisfilmeket forgat, legutóbb Takáts Eszterrel és Góbi Ritával az Él mellé csináltak azonos című dalt és táncklipet. Dalszövegírással is foglalkozik, többek között Koncz Zsuzsának is írt már. Első musicaljét Bella Mátéval készítette, a címe Macskadémon. Díjai közül jelentősebb a Soros ösztöndíj, a Zuger Kulturstiftung Berlini ösztöndíja, illetve Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt.
– Elutazni anyaggyűjtés miatt szoktál, vagy csak a környezetváltozásra van szükséged?
– Az utóbbi. Majdnem minden nagyobb munkámat úgy fejeztem be eddig, hogy elmentem valahova. Voltam már osztrák turistaszállótól kezdve kis erdei menedékházon át régi kastélyig mindenhol, itthon és külföldön egyaránt. A helyszín voltaképpen másodlagos, csak annyi a lényeg, hogy szép környezetben legyen – tengerparton, vagy erdőben, ahol tudok sétálni –, és teljes ellátást kapjak, hogy tényleg semmi mással ne kelljen foglalkoznom.
Ha itthon maradnék, óhatatlanul megtalálnának a különféle felkérésekkel, amiket persze szokás szerint elvállalnék, így esélyem se lenne haladni.
– Az újságírói és a művész éned mennyire válik el egymástól? Gyakran írsz közéleti témájú publicisztikákat, beemelnél ilyesmit a verseidbe is?
– Nem, teljesen különválik a kettő. Ha valaki ismeri a tárcáimat, majd ezután elolvas tőlem valami szépirodalmi művet, erősen csodálkozhat is, hiszen olyan, mintha két külön személytől származnának. Az én agyamban is egyfajta skizofrén helyzetet okoz ez: tulajdonképpen kapcsolók váltakoznak, az egyik kizárja a másikat. Soha nem írtam se közéleti prózát, se verset, mert egyszerűen nem az én világom – nem tudok művészeti szempontból hozzányúlni ezekhez a témákhoz.
Fotó: Valuska Gábor
– Szerinted mennyire feladata ma egy ismert és népszerű művésznek az állásfoglalás, vagy akár Petőfitől vett hasonlattal élve a lángoszlopként való iránymutatás?
– Erről nekem nagyon erős véleményem van: úgy gondolom, hogy egy művész nyíltan ne politizáljon.
Mit akarhat elérni például egy nagy színész azzal, hogy minden pártgyűlésen ott veri a mellét? Legfeljebb több anyagi támogatásban reménykedhet, hiszen ebben a kis országban minden a pénzről szól. Ez a fajta dörgölőzés számomra mindig is visszataszító volt.
Az viszont, hogy egy placcon lévő ember hozzászóljon közéleti témákhoz (aktuálpolitikától függetlenül), szerintem igenis fontos. Kellene, hogy legyenek olyanok, akiknek a véleményét érdemes meghallgatni, és akikkel érdemes vitába szállni. Én magam is írok egy csomó olyan tárcát, amiben a nővérek helyzetétől kezdve a menekültügyön a hajléktalanokig érintem a szerintem fontos témákat. És nem érdekel, hogy éppen melyik oldalon történik disznóság: ha valamiről úgy érzem, hogy engem a gondolkodó lényemben sért, az ellen szót emelek. De azt, hogy bármelyik párt szekerét toljam, nagyon veszélyesnek tartom. Igaz, régebben az SZDSZ mellett kiálltam mindenféle rendezvényeken, de ma már senkivel, semmilyen szinten nem vállalnék közösséget.
Fotó: Legát Tibor
– Téged mi borít ki annyira, hogy úgy érzed, erről írnod kell?
– Az igazságtalanságok, illetve az elesetteket, gyengébbeket érő hátrányos megkülönböztetés. Ha olyat tapasztalok, ahol emberi méltóságukban sértenek meg csoportokat, mindig kiállok mellettük – például a nők, vagy a melegek jogaiért, de említhetném az állatvédelmet is. Sokan már tudják is ezt rólam, és eleve ilyen témájú cikkek megírására kérnek fel.
– Ezen a téren szerinted mennyire pozitív a helyzet Magyarországon?
– Az utóbbi időben nagyon borúlátó vagyok, és félek attól, mi lesz itt. A nővérek ügye is rosszul áll, folyamatosan jönnek a hírek arról, mennyire kétségbeejtő állapotok uralkodnak az egészségügyben. És közben az olimpiáról megy a szavazás, amikor a kórházakban életek forognak kockán. Erre tényleg nem tudok mit mondani.
– Az emberek általános közhangulatát milyennek látod?
– Vagy az apátia, vagy a folyamatosan napirenden tartott gyűlölködés a jellemző. Most épp a menekültek vannak soron, de mindig kell valaki, aki ellen hangolhatják az embereket. A többség pedig vevő erre. Nonszensz, hogy
Egyszerűen értetlenül állok a dolog előtt, és sajnos még az amúgy gondolkodó emberek is átveszik ezt a háborús retorikát.
Fotó: Valuska Gábor
– Hogy a másik oldal véleményét is említsük: sokan gyakorlatilag tényként kezelik, hogy diktatúra épül itthon, sőt egyesek szerint már most is az van. Te mit gondolsz erről, az észak-koreai élményeid birtokában?
– Ez nagyon nehéz és összetett kérdés. Nyilván nem Koreában vagyunk, de egy olyan országban, ahol lefejezik a bíróságokat, és folyamatosan olyan törvényeket hoznak, amelyek egy bizonyos hatalmat betonoznak be hosszú évekre, ott azért olyan nagyon nagy demokráciáról nem beszélhetünk. Sajnos minden elsikkad, egy ideig benne van a köztudatban és hőzöngenek miatta azok, akiknek halljuk a hangját, aztán annyiban marad.
Elég arra emlékezni, a sajtótörvény kapcsán mekkora felháborodás volt, és mi maradt ebből mára. Pedig továbbra is benne maradtak a törvényben azok a bizonyos kitételek, egyfajta időzített bombaként. Igaz, eddig nem használták őket, de ki tudja, mikor döntenek úgy, hogy lefejeznek egy-két szerkesztőséget ezekre hivatkozva. Most még annyira nem sérül a szólásszabadság, de azért mindenki nagyon meggondolja, mit mond.
A frissen készült Elvis-sorozat egyik darabja. Fotó: Baga photo & videography; Haj: Kertész Edit; Make-up: Pásztor Krisztina; Ékszer: Glass Painting By Chris; Ruha: TiCCi Rockabilly Clothing
– A parókáid, jelmezeid, illetve az egész excentrikusságod mennyire szerep számodra, és mennyire vagy ilyen a való életben is?
– Mindkettő igaz. Ilyen vagyok a való életben is, ugyanakkor ha színpadra állok, szeretem külön megkomponálni, hogy nézzek ki. Ez az én karakterem, hogy mindenhová más szerepet kreálok magamnak, sokan el is várják már tőlem. De persze ha engem nem szórakoztatna, hagynám a fenébe. Ahogy egyébként hagyom is néha: ha olyan kedvem van, felveszek egy farmert, egy pólót, meg egy kalapot, és ennyi. De többnyire azért fontos számomra, hogy elválasszam a színpadi és a magán lényemet, amit legegyszerűbben így tudok megtenni.
– Az ilyen tudatos imázsépítés elég ritka Magyarországon, még a zenekarok esetében is, nemhogy más művészeknél. Szerinted miért nem élnek vele többen?
– Ez azért iszonyú sok idő és energia. Ráadásul sokan azon a véleményen vannak, ami szintén védhető, hogy beszéljenek helyettük a verseik, képeik, vagy a dalaik. Maga a személyük nem annyira fontos, hogy előtérbe tolják. Számomra viszont fontos, legalábbis ilyen téren. Azt hittem egyébként, hogy előbb-utóbb majd kinövöm ezt, mondjuk 35 éves koromra, de nem így történt. Sőt, most már látom magam előtt, hogy ha megérem – és reméljük, meg fogom –, 70 évesen még iszonyúbb maskarákat vehetek fel, hiszen akkor már tényleg tökmindegy lesz... (nevet)
– Abból nem szokott probléma lenni, hogy ha együtt dolgozol valakivel, aki visszafogottabb személyiség nálad, elnyomod őt?
– Alapvetően nagyon együttműködő típus vagyok, szerintem ezért is szeretnek velem dolgozni, illetve emiatt hívnak újra, akikkel már dolgoztam. A külsőségeim egyáltalán nincsenek hatással arra, hogyan állok egy projekthez. Sőt inkább örülni szoktak neki, hogy plusz színt jelent például a képes sajtómegjelenéseknél, amire építhetnek.
Takáts Eszterrel és Góbi Ritával – Fotó: Oláh Gergely Máté
Az Él-hez készített táncklip:
– Mekkora szabadságot ad neked, mik az előnyei, illetve a hátrányai annak, hogy szabadúszó vagy?
– Pont ma kérdezte a nagymamám, hogy „Jaj, mi lesz így veled, miért nem tudsz rendesen élni?” De nekem ez az életstílus felel meg. Egy dolog van, ami nagyon fontos számomra: az elegendő alvás. Tizenegy óra előtt egyszerűen nem tudok kikelni az ágyból, és nem nagyon van olyan kötött munka, amit így lehetne végezni. Az utazásaimról nem is beszélve.
A személyes szabadságomat mindig többre tartottam az anyagi biztonságnál. Persze az is megkönnyíti a helyzetemet ilyen téren, hogy nincsen se gyerekem, se háziállatom. Tehát végül is mi a legrosszabb, ami történhet velem? Legfeljebb leköltözöm a telekre, és három hétig rizst eszem.
De ilyen szempontból sem féltem magamat. Azt gondolom, hogy én a jég hátán is megélő típus vagyok, ennek a típusnak pedig kimondottan ideális a szabadúszás.
– Milyen jó példákat látsz a saját közegedben, amelyek előre mozdíthatnák az országot?
– Az igazat megvallva annyira bezártan élek, hogy nem nagyon jutok magamnál távolabb. De azt látom, hogy az underground közegben még megvannak azok az izgalmas terek, ahol lehet működni. Bár egymás után zárnak be a helyek, azért szerencsére még nem érzem, hogy minden ajtó becsapódott volna.
(Karafiáth Orsolya korábban nálunk is megjelent írásait ITT, ITT és ITT olvashatjátok)
Ha érdekes volt az interjú, oszd meg!