SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Egy 10 éve dolgozó, gyerekét egyedül nevelő óvónő vagy tanító jövedelme a létminimumot sem éri el” – közoktatási körkép, 2. rész

Ha a gyermekeink mindenből megérdemlik a legjobbat, miért pont tanárokból kapják a kevésbé jót? Közoktatási körkép, 2. rész – a pedagógusok nyomorúsága.

Link másolása

Új sorozatunkban arra keressük a választ, mi az oka, hogy a közoktatás évtizedek óta csak vergődik, és az orvosolandó problémák nem kisebbek, hanem jóval nagyobbak lettek. Az előző részben bemutattuk a szegregáció, a szelekció és a központosítás következményeit, vagyis az intézményrendszer nyomorúságát, most pedig arra keressük a választ, hogy a pedagógus miért lúzer, miért a pénztelen, szegény értelmiségi szinonimája.

Az alacsony pedagógusbérek egy alapvető társadalmi szemléletet tükröznek. Bár pedagógusnapi beszédekben nem győzik hangsúlyozni a mindenkori hatalmasok, hogy az iskolai munka, a tanárok, nevelők munkája mennyire fontos, hiszen az itt megszerzett tudás alapozza meg az ország jövőjét, de valahogy mindig elfeledkeznek arról, mit is jelent a tanárokra tett felelősség.

Nem lehet hosszú távon motiváltan, csillogó szemmel, kreatívan nevelni és tanítani, amikor a napi megélhetés is problémát jelent.

Aki a számlák tengerében fuldoklik, akinek pályakezdőként esélye sincs egy saját lakásra, képtelen feltöltődni, annak előbb-utóbb a hivatástudata is megkopik.

A tanárok többsége nem érzi magát megbecsültnek. Társadalmi konszenzus van arról, hogy tanárnak csak az megy el, akinek nincsen jobb lehetősége. Művelt társaságban szégyennek számít, ha valaki ambicionálja, hogy tanári diplomáját használni is akarja. Az állandósuló frusztráció kiégéshez vagy pályaelhagyáshoz vezet.

Nemzedékek óta kétfajta emberből lesz tanár: az elhivatottakból - ők vannak kevesen,- és azokból, akik a divatosabb képzésekre képtelenek bejutni. Hiszen minél nagyobb a társadalmi presztízse egy szakmának, annál nagyobb az egyetemi túljelentkezés rá. Tanárnak meg évről-évre kevesebben akarnak menni, ami sajnos erősíti a kontraszelekciót.

Ahol megbecsülik, megfizetik az oktatókat, ott a társadalmi megbecsülés sem marad el, ennek megfelelően a legjobbak kerülnek a pályára.

Ha a gyermekeink megérdemlik mindenből a legjobbat, miért pont tanárokból kapják a kevésbé jót?

És akkor még nem is beszéltünk az osztályfőnökök fizetett pihenőévéről, amely gyakorlat sok más országban létezik, segítve az újratöltődést.

Persze ott a nyári szünet, és a tanárok óraszáma amúgy is milyen kevés - mondják sokan. De tévednek.

Óraszámokról, érthetően

Mit jelent az, hogy egy pedagógusnak X óra a kötelező óraszáma? Annyit, hogy ennyi tanórát kell gyerekek előtt, a tanteremben eltöltenie. De tanórán kívül is sok tennivalója van. Olvasnia kell, képeznie magát. Ki kell találnia, meg kell terveznie az órát. Például alsós tanítóknak, a hihetetlen mennyiségű manuális tevékenységhez előre ki kell vágnia, meg kell festeni, meg kell varrni az anyagokat, ki kell választani feladatokat, egyszóval: fel kell készülni egy színvonalas óra megtartására.

Aki felmérést írat, azt bizony ki is kell javítani, és mindezen felül egyre több adminisztrációs teher is van a pedagógusok nyakában. Aztán ott a kapcsolattartás a szülőkkel, adott esetben messengeren, bevásárlás közben, telefonon, e-mailban, és klasszikusan: fogadóórán.

És ha valami azonnal megoldandó pedagógiai probléma van, akkor nem számít az óra, ott és akkor kell elbeszélgetni Julikával, Pistikével, esetleg rendkívüli fogadóóra keretében a szülőkkel is. És ott van az állandó felelősség a gyermekek iránt: udvaron, utcán, a tanteremben. Továbbá az állandó továbbképzések, a pedagógus életpályamodellből rájuk háruló portfóliókészítés terhe.

Szóval, ha ezeket az órákat a letanított óraszámhoz hozzáadjuk, általában jóval több jön ki, mint az átlagos heti negyven órás munkaidő.

És ha nyáron a tanár nem is táboroztat, akkor is maximum bő másfél hónap, amit a vakáció jelent, június végétől augusztus közepéig. (Ne felejtsük, a tanári vakáció az elején és a végén két-két héttel rövidebb, mint a diákok szünete). Ilyen terhek mellett semmi irigykedni való nincsen a plusz 6 hét miatt, amit általában otthon tölthet a derék tanár. Hiszen - hacsak nincsen örökölt vagyona, gazdag házastársa,- ebből a jövedelemből nagy nyaralásra nem futja.

Mennyi az annyi?

Az évtizedek óta megoldatlan bérhelyzet mára különösen faramuci szituációkat szült.

Nagy Erzsébet, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének választmányi tagja azt mondja, minden baj akkor kezdődött, amikor a 2014-es minimálbérhez kötötték az illetményalap számítását.

Előtte a mindenkori minimálbér volt a számítás alapja, de ezt megváltoztatták, és

mind a mai napig a 2014-es minimálbérhez vannak kötve a pedagógusbérek, ami 101.500 Ft.

A szorzók és az illetményalap-kiegészítések persze változnak, de az értékvesztés a szakszervezetek szerint mégis állandó.

Mindez egészen furcsa helyzeteket teremt akkor, amikor folyamatosan emelkedik a minimálbér és a garantált bérminimum. A középfokú végzettséggel rendelkezőknek garantált bérminimum például mára már meghaladta a vetítési alapra kiszámolt pályakezdő pedagógus-béreket, így nekik ki kell egészíteni az illetményüket. Így viszont összecsúsznak a különböző szintek, és előfordul, hogy a pályakezdők annyit keresnek, mint a több éve pályán lévő tanárok.

A szakszervezetek szerint a sokat hangoztatott fizetésemelésük sem ér annyit, mint amennyire eredetileg számítottak.

Az életpályamodellhez kapcsolódó béremeléskor eleve lecsökkentették a középfokú végzettségűek, a főiskolai és az egyetemi végzettségűek számára járó szorzókat, továbbá az egész bérrendezést négy évre húzták el, pedig eredetileg úgy volt, hogy egy ütemben történik.

És van itt még egy csavar: a helyettesítéseket még régebben, az életpályamodell előtt mind kifizették. Ma már nem.

Régebben még örültek is a tanárok, ha be kellett menniük plusz órára, mert kaptak érte egy kis pénzt. Azonban a helyettesítéseket éve óta csak részben fizetik ki, és mára ez vált szabállyá. Továbbá az addigi heti 21 kötelező óraszámot felemelték 26-ra. Ez hetente plusz 5 óra, 3 ezres órabérrel számolva 60 ezer forint értékű  munka.

A szakszervezetek szerint ez azt jelenti, hogy a fizetésük növekedésével a munka mennyisége is nőtt, vagyis valójában semmiféle béremelés nem történt. Ráadásul az ígért emelés utolsó részét szerintük nem is adták oda, hanem az került a törvénybe, hogy ezt az intézményvezetők a fizetések differenciálásra használhatják fel.

Egy 2015-ben pályakezdő pedagógus vesztesége, amit a kormány visszavont életpályamodellje miatt elszenvedett - forrás: Pedagógusok Szakszervezete

Bár 2020-ban, a Covid-járvány első hulláma alatt a kormányzat adott egy szakmai ágazati pótlékot, de ez mindössze tíz százalék pluszt jelentett, ami a szakszervezetek szerint édeskevés, és egyáltalán nem kompenzálja azt a hatalmas veszteséget, amit az jelentett, hogy a pedagógusok bérrendszerét elválasztották a mindenkori minimálbértől.

Ráadásul ez csak pótlék, ami nem képez nyugdíjalapot.

Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke úgy számol, ha a bértáblában a jelenlegi minimálbérrel számolnának, akár 200 ezer forinttal is többet kereshetne a tanárok egy része.

„Egy albérlet 150 ezer forint, erre jön még a rezsi is. Ha veszünk egy 10 éve pályán lévő óvónőt, aki mondjuk a gyermekét egyedül neveli, akkor a jövedelmi szintje a létminimumot sem éri el. Ez a tanítókra is igaz."

- mondja.

„Az egyetemi végzettséggel rendelkezők épphogy, 150 forinttal kicsúsznak a hivatalosan mért létminimumszint alól. Tíz év praxissal."

Zombi üzemmód

Totyik Tamás szerint jelenleg Európában - Oroszországot leszámítva - nálunk a legmagasabb a tanítási órák száma. A Klebelsberg Központ által elismert órakeret 25 óra, Oroszországban 26 óra, de az országot járva szembesültek olyan helyzetekkel, ahol a 30-31 óra is megvan.

„A 25 óra feletti órákat kifizetik, de ez olyan munkaterhet jelent a kollégáknak, ami totális kiégéshez vezet. Elkezdődik a tanév, és látszik, hogy 'zombi üzemmódba' állnak át a tanárok. Elmaradnak az innovációk, a szakmai fejlesztések, csak az órák leadására tudnak koncentrálni."

Van olyan intézményvezető, aki azt írta, hogy a tantestület minden tagja heti 29 órában tanít. „És legalább még egyszer ennyi munkaidőt kell fordítaniuk a tanítással kapcsolatos feladatokra, mint ahány tanítási órát ellátnak."

A szakszervezetek szerint

Romániában az alsó tagozatos pedagógusok 16-18 órában tanítanak, miközben ott 80 euró nettóval magasabb a fizetés.

Azt mondják, ilyen munkaterhelés mellet, már nemcsak a hátrányos helyzetű régiókban, de már Budapesten is pedagógushiány vam. Óvodákat zárnak be, csoportokat vonnak össze.

Totyik Tamás szerint a kormány hiába mondja, hogy az egy pedagógusra jutó tanulók száma a Európában nálunk a legalacsonyabb.

„Ez igaz, de nálunk szociális feladatokat is ellát a tanár, évtizedek óta, ami ezt az adatot rendkívül torzítja. Napközi, tanulószobák, délutáni foglalkozások, szakkörök, sportkörök. Ezek általában máshol fizetősek. Én nem mondom, hogy nálunk fizetőssé kell tenni, ezek helyes feladatok. De amikor ezt a statisztikai adatot vesszük, akkor ennek figyelembevételével kellene értékelni a számokat. Miközben az osztályok létszáma magasabb, mint az OECD átlag. 18 az átlag, nálunk 19,9, annak ellenére, hogy az intézmények több mint 10 százaléka 150 fő alatti."

Miért nem tudják kiharcolni a tanárok a bérrendezést?

Adódik a kérdés, hogy mi az oka, hogy a pedagógusok nem tudják érvényesíteni az érdekeiket. Totyik ezt így foglalja össze: „A pályáról egyre jobban hiányoznak a fiatalok, akik a korosztályuknál fogva a leginkább képesek a lázadásra. A fiatalok hiánya miatt öt év múlva 22 ezerrel kevesebb pedagógusunk lesz, mint most. Ennyi a most egyetemen levő, potenciálisan pályára állók és a nyugdíjba vonulók közötti különbség. A 146 ezerből még 22 tezer el fog veszni."

Úgy látja, a 2016-os tiltakozások utáni eluralkodott az apátia, és elveszítették a társadalmi szolidaritást.

„Ez vezetett oda, hogy 2021 februárjában Orbán miniszterelnök azt mondta, tudjuk milyenek a pedagógusok, várjanak csak. Amikor ilyen mondatok elhangzanak, és szó nélkül benyeli a pedagógustársadalom jelentős része, és az értelmiség nem emeli fel a szavát, akkor ott nagyon nagy gond van."

Totyik Tamás szerint a francia pedagógusok szakszervezetének elnöke, Odile Cordelier azt mondta, hogy ha velük megpróbálták volna megtenni mindazt, amit a magyar tanárokkal megtettek, akkor lebontották volna az Eiffel-tornyot.

„Sokkal megalázkodóbb a magyar pedagógustársadalom. Kevésbé radikális. Ennek több oka van, például a tanárok egy jelentős része vidéken röghöz van kötve" - véli.

Mit jelent a röghöz kötés?

Például az, aki valahol Kelet-Magyarországon tanít, és ott van lakása, hiába próbálná eladni, az áráért Budapesten csak egy harmadakkora lakást tudna venni.

„Szociális bérlakások, szolgálati lakások nincsenek, amik voltak, azoknak a jelentős részét az egyház kapta meg."

Totyik Tamás szerint a hatalomnak pontosan ez az érdeke, hogy röghöz legyen kötve a munkavállaló. Azt mondja, vidéken, kistelepüléseken a politika vastagon belenyúl az intézmények működésébe. „Sorozatban tudunk olyan esetekről, amikor az intézményvezető behívatja a pedagógust, hogy a Facebookon ne oszd meg az oktatást kritizáló bejegyzéseket, mert nem lesz munkád. Szerencsétlen pedagógus nem tud mást tenni, visszavonja a bejegyzését. Hiába megyünk oda jogásszal, hogy akkor kezdjük el a pert, mert ez a joggal való visszaélés, az érintett tanár nem vállalja, mert nem tud hova menni. Nem tud kiszakadni, nem tudja magát mobilizálni, hogy két faluval, vagy hat megyével odébb álljon."

Ráadásul a központosítás a szakszervezetek szerint azt is hozta, hogy bárhova utána tudnak nyúlni az embernek, ha ugyanazon a pályán akarna maradni.

„Ezért van az, hogy nagyon sok pedagógusnak tele lett a hócipője, és elhagyja a pályát, és mondjuk cukrásznak megy. A röghöz kötöttség ezt váltja ki. Ez a legeslegnagyobb gondunk az egész rendszerrel."

Ráadásul az a pénz, amit egy tanár keres, a közmunkás bérekhet képest álomfizetés. „A falu közössége is megveti ezeket az embereket, hogy milyen alapon tiltakoznak, amikor szinte ők a leggazdagabbak a faluban. Csak azt felejtik el, hogy értelmiséghez méltó életmódra lenne szükség. Hogy a tanár színházba járhasson, hogy meg tudjon venni egy könyvet. Ma egy pedagógusnak három órát kell dolgoznia, hogy egy könyvet meg tudjon venni. 1985-ben ezért 20 percet kellett dolgozni"- mondja Totyik Tamás.

Gyengék vagy gyávák a szakszervezetek?

Mi a baj a szakszervezetekkel? Mitől ilyen alacsony például a taglétszám? Nagy Erzsébet azt mondja, a pályakezdőket régen automatikusan beléptettek. A rendszerváltás előtti szakszervezetek érdekvédelem helyett az elnyomás eszközeként funkcionáltak, a tisztségviselőik ugyanannak a nómenklatúrának voltak a tagjai, mint a pártállam többi része. Ezért borzalmasan nehéz pozícióból indultak a rendszerváltás után. Igaz, ugyanezt el lehet mondani például a romániai szakszervezetekről, azok mégis szervezettebbek, erősebbek.

Nagy Erzsébet szerint, talán pont azért, mert a szocializmusban arrafelé kemény volt a diktatúra. „Az ottani emberek megtanultak engedelmeskedni. Ezért ha most egy szakszervezeti vezető azt mondja nekik, hogy ezt és ezt kell csinálni, megteszik. El is értek komoly fizetésemelést. Nálunk viszont a sztrájkjogot is durván korlátozta a Fidesz."

Az előző sztrájktörvény szerint az úgynevezett „még elégséges szolgáltatásokról", amit elvileg fenn kell tartani a sztrájk alatt is, tárgyalni kell, de a megállapodás hiánya önmagában nem teszi jogszerűtlenné a sztrájkot. Most viszont ha nincs megállapodás, nem jogszerű a sztrájk. Így elég a végtelenségig húzni a megállapodást, máris megakadályozhatják a sztrájkot.

De vajon nem lenne sokkal nagyobb a tekintélye egy jóval harcosabb szakszervezetnek, amely akár az őt gúsba kötő törvények átlépésére is hajlandó?

Az ilyen felvetésekre a magyar szakszervezeti vezetők csak legyintenek. Nagy Erzsébet szerint a polgári engedetlenséggel az a baj, hogy munkajogilag védhetetlen.

Ha valakinek polgári engedetlenség miatt megszüntetik a közalkalmazotti jogviszonyát, azt nem tudják a szakszervezetek megvédeni. Jelenleg ez a legitimista álláspont uralkodik a szakszervezeti vezetők között.

Ha az előző részre is kíváncsi vagy:

Legközelebb időrendi krónikába kezdünk. Elsőként a kilencvenes évek elszalasztott lehetőségeivel foglalkozunk.

Következő rész:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: