SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Deliága Éva: A magyar iskola nem gyermekbarát

190 ezren kattintottak az egyik írására, 10 ezer lájkot, 13 ezer megosztást kapott. Megkérdeztük a gyermekpszichológust, hogy miért és hogyan betegíti meg a magyar gyerekeket az iskola.

Link másolása

Miért írta meg azt a Facebook-posztot?

A pszichológiai ismeretterjesztés mindig is fontos volt nekem, már az egyetemen is aktív voltam, és máig azt gondolom, hogy sok olyan ismeret gyűlt össze tudományos ismeretek, amelyeket érdemes lenne szélesebb körben is megosztani. A politika távol áll tőlem, de a családokon keresztül begyűrűzik hozzám is, most például az iskola, az oktatás ügye. Ezt a témát jóval korábban meg akartam írni, de egy időre félretettem. Korábban voltam iskolapszichológus is, most pedig a magánrendelésemre egészen különböző családok érkeznek a gyerekeikkel, egészen hasonló problémákkal. A cikk végül félóra alatt született meg, egy reggel rohanva írtam.

De nem gondolta volna, hogy ilyen népszerű lesz…

Dehogyis, egymillió ember láthatta a posztot, 190 ezren kattintottak rá, tízezer lájk, 13 ezer megosztás. Eddig a legnépszerűbb posztom a relatíve kicsi, 4 ezres oldalamon 131 lájkot kapott, és én annak is nagyon örültem. Ráadásul, ennek a posztnak a népszerűségét a kommentek is bizonyítják, rengeteg olyan példát hoztak, olyan történetekkel gazdagodtam, amelyek nagyon hasznosak voltak, és sajnos alátámasztják azt, amit írtam.

Vekerdy Tamás hosszú ideje mondja, hogy az iskola betegít. Mióta ilyen a magyar iskola?

Én amióta emlékszem, mindig volt baj vele, az utóbbi években talán jobban a felszínre kerültek a problémák. A mai iskola ugyanaz, mint 30 évvel ezelőtt. Ugyanabban a rendszerben, ugyanazzal a szemlélettel szocializálódott pedagógusok tanítanak most is. Nem varrnám az elmúlt hat év nyakába a dolgot, a problémák évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, az persze nyilvánvaló, hogy a legutóbbi a változások nem a jó irányba mutatnak, és nem oldják meg a magyar iskola problémáit.

Érettségi - Matematika írásbeli

A mostani pedagógus-demonstrációk valami újat hoztak be ebbe a történetbe: kimondták, hogy az iskola nem a gyerekek érdekében működik. Hogy látja ezt?

"
Az iskola túlterheli, szorongóvá teszi a gyerekeket, feleslegesen hozza őket versenyhelyzetbe, megfelelési kényszert okoz náluk. A magyar iskola nem gyermekbarát.
Névjegy

"2004 óta, okleveles pszichológus diplomám megszerzése óta foglalkozom gyermekekkel és családjaikkal. Szakmai munkám során dolgoztam állami gondoskodásban élő hátrányos helyzetű, deviáns kamaszokkal, nehéz élethelyzetben lévő családok kiskorú gyermekeivel. Több, mint 9 évig dolgoztam óvodában, preventív célú szűréseket, képességfelméréseket végezve. Számtalan alkalommal működtem együtt családsegítő, pedagógus, gyermekpszichiáter, neurológus, logopédus, fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus kollégákkal. Szemléletem családközpontú, a szülőkkel folytatott hatékony együttműködés a kulcsa a gyermek pszichés egészségének helyreállításához. 2009 óta magánrendelés keretei között fogadom a hozzám fordulókat. Több száz sikeresen lezárt együttműködés tapasztalatával segítek továbbra is a hozzám fordulóknak. Életkori sajátosságból fakadó nevelési nehézségek kezelése, csakúgy, mint zavaró viselkedéses tünetek gyökerének felfedése és kezelése, mind a munkám részét képezik. Legfontosabb szempontom mindig a gyermek érdekének figyelembe vétele, az ő támogatása, pszichológiai eszközökkel való segítése.

Konfliktusokat helyez a családba is?

Igen, nagyon belefolyik az iskola a családok életébe. Hozzám többnyire jól szituált, motivált szülők hozzák a gyermekeiket, akik szeretnének megoldást találni. Mind azt mondja, hogy tönkrevágja a házi feladat a hétvégéjüket. Fél nap könyörgés a lecke miatt, amelyet aztán félóra alatt megír a gyerek, de ezzel már tönkrement a nap, sírás, nyígás, nyúzás. És ezek még nem is azok a szülők, akiket a kommentelők is írtak, akik plusz terheket rónak a gyerekre, még jobban erősítve a megfelelési kényszert bennük. Az iskolából úgy jön haza a gyerek, hogy van lecke.

A szülők is tudnak azért plusz terhet róni a gyerekükre…

Én kívülállóként próbálok erre ránézni, és látom azt, hogy vannak jó és rossz pedagógusok, és emellett pedig ott van a szülő-gyerek kapcsolat. Nemcsak a szegény pedagógus van, aki szenved a rendszertől, vannak olyan tanárok is, akik nem könnyítik meg a gyerek dolgát, egyszerűen emberileg nem alkalmasak rá, terhesnek érzik a pedagógiai munkát, fárasztják őket a gyerekek. A szülő más kérdés: ha a szülő helyesen méri fel a gyerek képességeit, akkor egy hármast is a helyén tud kezelni, a gyerek mindent megtett, ez reális jegy. Más kérdés, hogy ebben a környezetben a gyerek nem tudja kihozni magából a maximumot. Mert nem olyan a rendszer.

Class of schoolchildren

Vekerdy professzor úr szerint a szülőnek mindig a gyerek érdekeit kell képviselnie akár az iskolával szemben is…

Én ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy

"
a szülő ne az iskola értékrendjét vegye át a gyerekkel kapcsolatban. Lássa a gyerek értékeit az iskolán kívül is.

Ha az iskola rárak egy címkét a gyerekre, rossznak, szeleburdinak, rendetlenkedőnek látja, ennek ezer oka lehet. A családi környezetben lehet, hogy szuperül vigyáz a kistestvérére, megszereli a biciklit, elmegy pecázni a nagypapával, és fogott már halat. Tehát ne az egyetlen látásmód legyen az iskoláé, amellyel értékeljük a gyereket. Azt is látnunk kell, hogy ha jószívű, empatikus, ügyes valamiben, könnyen lehet, hogy sokkal nagyobb szerepe van az életben való beválás terén, mint az iskolai teljesítménynek, a jegyeknek. Az alsós éveknek nagyon nagy szerepük van a későbbi iskolai karrier során. Ami elsőben történik vele, meghatározza a tanuláshoz való viszonyát. Ha kíváncsian, érdeklődően, nagy mozgásigénnyel megáldva megy az iskolába, és ehhez képest a sok szabály, a magatartás jegy és fekete pont meg strigula és persze a frontális oktatás elveszi a kedvét, megszűnik a motiváció és frusztrált lesz, saját magát elkönyveli butának és tehetségtelennek. Ez aztán végigvonul a nyolc-tizenkét éven, rákerül egy útra, és ez az út lefelé vezet.

Sokan azt mondják, hogy ez a folyamat már az óvodában elkezdődik… Ezt ön is tapasztalja?

Ez érdekes. Az óvodában még nem érzem ennyire intenzívnek ezt. Sokszor iskolaéretlenül kerül be az iskolába. Az óvónők nem hívják fel a szülők figyelmét már ötéves korban, hogy fejlesztésre lehetne hordani a gyereket. Például pocsékul rajzol, fejletlen a kézközépcsont, ha a kis pálcikaembert is görcsösen rajzolja meg. Bekerül az iskolába, ahol elvárják, hogy precízen, intenzíven, gyorsan haladva betűket írjon két vonal közé. Én az óvoda és az iskola közti ugrást érzem túl nagynak.

d2

Erre szokták mondani, hogy nem a gyerek éretlen az iskolára, hanem az iskola a gyerekre…

Ez nagyon találó megfogalmazás. Semmi baj nem lenne azzal, hogy hatévesen menjenek iskolába, csak akkor az első osztályt hatéves gyerekre kell szabni. Most az van, hogy 6, 7, 7 és fél évesek vannak egy osztályban, másfél éves különbségek is vannak köztük, és ez még sokat számít ebben a korban. Lehetne egyfajta előkészítőt létrehozni, mint a free school Angliában, ahová ötévesen mehetnek a gyerekek, és amely nagyon jól megvalósítja az átmenetet az iskolába. Én látom, hogy azok a gyerekek, akik még maradnak egy évet az óvodában, nagyon unják, kinövik az óvodát, már kicsik a székek, kicsi a hely, nincsenek olyan ingerek, nem tudják őket lekötni. De sajnos az alternatíva,

"
az átlagos iskola nagyon szabályozza őket, túl nagy a fegyelem, kockásítani akarják őket, megbetegíti őket a rendszer, mert nem tud még végigülni 45 percet ebben a korban.

Mekkora lenne az ideális osztálylétszám?

Ó, hát ezt kommentekben is megkapom, hogy bezzeg a mi időnkben is ilyen sokan voltunk, igen, valóban, 35-38-an is akár, de ez nem volt jó. Persze, túléltük, de ez nem ideális. Annak idején nem éreztük ezt, de a mai eszemmel azt mondom, hogy a kisebb osztálylétszám felé, a differenciált oktatás felé kellene elmozdulni, 15-16 fővel ezt meg lehet valósítani, 30 fő fölött lehetetlen.

Kutatás

Deliága Éva az óvodás gyermekek és a mese kapcsolata témájú, pszichológiai kutatásához kér segítséget egy kérdőívvel. A kitöltésével (kb. 20 percet igényel) bárki segítheti a munkáját, a részvétel önkéntes, díjazásmentes és anonim. A határidő: 2016. május 31.

A kérdőív ezen a linken érhető el.

Én magukat az iskolaépületeket is többnyire lerobbant, kockaépületeknek látom, amelyek sötétek és nyomasztóak. Ez mennyire befolyásolja a gyerekeket?

Az iskola hangulata nagyon meghatározó. Ez rengeteget számít. Én sokszor látom azt, hogy régi épületekben is lehet jó hangulat, és viszonylag újakban is. Sokkal inkább a személyes kapcsolatokban, kötődésekben látom azt, hogy jó-e iskolába járni vagy sem. Ha a gyerek érzelmileg pozitívan kötődik a pedagógushoz, akkor sokkal jobban teljesít, mert egyszerűen jobban érzi magát az iskolában. Én itt látom a hiányt elsősorban. És ezt megint nehezebb 36 fős osztályban kialakítani.

Akkor az helytálló mondás, hogy ha a tanító néni jó, akkor minden jó?

Tulajdonképpen igen. Én minden gyereknek azt kívánnám, hogy ilyen tyúkanyó típusú tanító nénit kapjon, egy csomó szempont másodlagossá válik, ha a tanító néni megérti azt, hogy szeptemberben kis ovisokat kap, és nem iskolásokat, és egyfajta meghosszabbított gyermekkorrá alakítja az első osztályt. A külföldi példákból is azt látjuk, hogy az alsó tagozat végére kell írni, olvasni, számolni, és nem az első osztály végére, különösen nem karácsonyra. A feszített tempójú oktatás, leckékkel értelmetlen.

Mennyire érzi problémának a digitális képzettség szempontjából létrejött generációs szakadékot? A gyerekek, akik boszorkányos ügyességgel bánnak a kütyükkel, és a tanárok, szülők között, akik nem is nagyon értenek hozzájuk, és az a jobb eset, ha nem tiltják…

Látom, hogy a gyerekek el vannak árasztva vizuális ingerekkel, és ennek a becsatornázása az oktatásba nagyon gyerekcipőben jár. Már az ötlet csírája megvan, de nagyon kevés gyereket érint. Arra kellene törekedni, hogy a mai gyerekhez legyenek igazítva az eszközök. Ha nem szépek, esztétikusak a rajzok a könyvben, a gyereknek nem fog tetszeni, nem fogja érdekelni, hiszen a vizuális világa ennél ingergazdagabb, minden színes-szagos dolgot megkap máshonnan.

HMI Report

Mennyire igazodik a magyar iskola a valósághoz?

Külföldi példákat látunk arra, hogy a szemléletmód mennyire más, mennyivel pozitívabb. Felkelti a gyerek kíváncsiságát, épít az érdeklődésre, a kreativitására, és azt sugallja, hogy te jó vagy, meg tudod csinálni. A magyar iskolának nem ez a szemléletmódja…

"
Azt nézi, hogy mit nem tud a gyerek, hol hibázik. Nagyon kevéssé tudja felhasználni azt, amit már tud a gyerek, és rengeteg felesleges dolgot tanít, a lexikális tudás túlhangsúlyos, holott ma már elszaladt emellett a világ.

Azt kellene tanítani, hogy hol tudom megkeresni az információt, ez hasznosabb, mint arra törekedni, hogy mindent megtanuljunk. Ez ugyanis lehetetlen, frusztráló és kontraproduktív.

Tanítani és tanulni is meg kéne újra tanulnunk?

Igen. Sok diáknak nincs módszere arra, hogy miképp tanuljon. Ennek a következménye az, hogy a szülők vért izzadva tanulnak a gyerekkel, ráadásul sokszor még a szülők is érthetetlennek tartanak egy szöveges matekpéldát, mert úgy van megfogalmazva. Nagyon sokan mesélik ezt nekem. És persze ekkor van az, hogy ötödikben sem tud magától tanulni a gyerek, mert nincs rá módszere, és innentől hamar kezelhetetlenné válik az egész. Gyakorlatilag nem hatékony, időpazarló módon próbálnak bemagolni szövegeket, jobb híján, és ez kíséri végig őket az iskolán. És az anyag mennyisége csak egyre növekszik, tehát a ráfordított idő és energia is. Arról nem is beszélve, hogy önálló gondolkodást, egyéni látásmódot nem vár el az iskola, nem érdekli a gyerek véleménye, a divergens gondolkodás ismeretlen.

Túl vannak terhelve?

Rettenetesen, 4-5 dolgozat, felelés egy nap, amelyek ráadásul csak közelítőleg vagy annyira sem tudják felmérni a gyerek tudását. A gyerekek ráadásul nem a tudásért, hanem a vizsgára tanulnak. Hatékonyan, célirányosan tanulnak, csak azt, ami feltétlen szükséges, és a legkönnyebben megússzák vele a számonkérést. Azt, amit az életben produkálni kell, egy önéletrajzot megírni, állásinterjún részt venni, előadni magam, azt az önbizalmat, rutint nem adja meg az iskola, bár felelés van bőven, de az egészen más célt szolgál. Annak, hogy valaki kettes, hármas az iskolában, megpecsételheti a sorsát, aztán egyszer csak kiderülhet, hogy kiváló vállalkozó lesz, beválik egy olyan területen, amelyre senki nem is gondolt.

Milyen ön szerint az ideális iskola, ahová ön is szívesen járatná a gyermekét?

Én csak reménykedem, hogy lesznek ilyen iskolák. Nagyon fontos legyen, hogy meghatározzák a szakemberek, hogy milyen az az iskola, amely megfelelő egy hatéves számára, mi az, amire képes a gyermek, ehhez mérjük az elvárásokat.

Nem kell megtanulni fél év alatt olvasni, ráadásul sok más módon is ki tudja fejezni magát a gyermek, tánccal, mozgással, rajzzal, énekkel. Legyen differenciált oktatás. Legyen segítsége a pedagógusnak, legyenek pedagógiai asszisztensek, több figyelem jusson egy gyerekre. Legyen kisebb az osztálylétszám.

"
Én azt szeretném, ha nem sérülne az iskolában a gyermekem, legyen olyan mozgékony, érdeklődő és kíváncsi, mint most. Azt is szeretném, ha lenne sikerélménye, kapjon reális visszajelzést, ha valamiben nem olyan jó, hogy tudna ebben fejlődni.

Támogatnám, ha nem lenne címkézés, ne legyenek átléphetetlen kategóriák, legyen mindenféle értéknek helye, ha valamiben eleve ügyes, azt értékeljék. Ha valaki gondoskodó, ha jól mászik kötélre, ha valaki gyorsan tanul verset, az mind legyen érték. Legyen az iskolának nagy udvara, mozogjanak sokat. Eldönthesse a szülő, hogy mikor viszi haza a gyereket, figyeljenek oda rá, amikor ott van, tolerálják a különbözőségeket, például a menzán, ha ételallergiája van. És persze mindez legyen ingyenes, hogy ne zárjunk ki ebből olyanokat, akik nem tudnak havi 100 ezer forintot kifizetni ezért. Legyenek képzett, motivált pedagógusok, akik meg vannak becsülve, szeressék a gyerekeket, a munkájukat, legyenek eszközeik, felejtsék el a frontális oktatást, ne büntessék a gyereket, mert mozgékony, mert csacsog. Szóval legyen gyermekközpontú az iskola.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: