SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Nem szabad, hogy elnyomják a civil kurázsit

Az egykori híradós ma könyveket ír, weboldalt indított, és mindennap készít magáról egy natúr szelfit egy évig.

Link másolása

- Hogy jött a szelfi-ötlet? Felébredt 40 évesen, és…

- ...és elkattintottam egy képet, kitettem a Facebookra, és egyszer csak lett belőle egy komolyan vett dolog, amit persze szerintem én veszek a legkevésbé komolyan. Van a hivatalos oldalam, és ott láthattak így: tessék, itt egy negyvenéves, a televízióból, magazinok címlapjáról photoshoppolva, kisminkelve megismert nő, ezúttal smink és retus nélkül. Ma van a 69. nap, (a beszélgetéskor, most pedig a 81. - a szerk.) és meglepett, hogy ennyi reakció érkezett az akcióra. Ezek szerint valamit eltaláltam vele. Egyáltalán nem tartom ezt a legfontosabb dolognak a világon, de azt hiszem, az emberek hálásak azért, ha valaki vállalja, hogy nem tökéletes.

dtkselfie81

"Kedves élet! Szeretlek. Üdv, Kriszta ;) no smink, no retus, no filter, 40 éve a Földön - nyolcvanegyedik nap"

- Pozitívak a reakciók?

- Túlnyomó többségben igen, de persze mindig van, akinek nem tetszik. Ez természetes. Ma például végre eljutottam kozmetikushoz, és az az ötletem támadt, hogy ott készítek egy képet, amint épp pakolás van rajtam. Jött is egypár komment, hogy nem kéne ijesztgetnem őket…, pedig ez is része az életnek.

- Mit fejezhet ki a szelfi, mint műfaj?

- Amit ma látunk szelfi címszó alatt, az lassan már a karikatúrája a műfajnak. Az általam nagyra tartott fotóművésszel, Rankinnel értek egyet. Szerinte az agyonszűrőzött szelfi az önmarketing egy formája. Ha megnézed az ismerőseid idővonalát a Facebookon, nem az életüket látod, hanem annak 2.0-ás, idealizált változatát. Amivel nincs nagy baj, egészen addig, amíg az illető nem kezdi azt hinni valóságnak.

Az általunk nézett, olvasott tartalmakból leginkább a valóság hiányzik. Az én natúr képsorozatom egy kicsit a valóság ünneplése.

- Akkor ez egy reflexió a valóság hiányára a virtuális térben?

- Talán fricska, igen. És szerettem volna magamat is egy kihívás elé állítani. Ahogy mondani szokták, „jól tartom magam”, de nekem is vannak rossz napjaim. Például amikor beteg voltam, és a takaró alól se esett jól kibújni - nemhogy natúr fotót posztolni magamról. De ez is én vagyok.

- Mire meglesz a 365 kép, addig ebből Warhol-szerű popkultúra lesz.

- Legfeljebb annyiban, hogy lesz 365 fotóm, amelyeken mind ugyanaz az emberi arc lesz, hasonló képek, de mégis mindegyik más. Mert minden egyes élmény lenyomatot hagy az arcon. Biztosan kezdek majd velük valamit, de még nem tudom mit. Sokkal kevésbé vagyok átgondolt, mint amilyennek kívülről látszom…

- Nádas Péter fotózta le egy éven keresztül ugyanazt a fát…

- És az a fa is csak látszólag volt ugyanolyan minden fotón... Nem tudom még, mi sül ki ebből a kísérletből. Ha valamit megtanultam az elmúlt években, az az, hogy hallgassak az ösztöneimre, és engedjem el azt, hogy mindig mindent meg kell tervezni.

Névjegy

D. Tóth Kriszta (Kaposvár, 1975. február 1. – ) a www.wmn.hu alapító főszerkesztője, író, újságíró, UNICEF Nagykövet.

1989-1993 között a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumba járt, majd 1993-1999 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt, elvégezte a média szakot, angol nyelv és irodalomból Master of Arts diplomát szerzett. 1996 márciusától augusztusáig részt vett a Washington Internship programon a University of Missouri School szervezésében.

1995 szeptemberétől 1996 márciusáig újságíró és kutató volt a The Budapest Sunnál. 1996. márciusától augusztusig újságíró gyakornok volt az Instant News Servicenél, Washingtonban. 1996 szeptemberétől 1 évig újságíró volt a Budapest Business Journalnél. 1997 októberétől 1999 júniusáig szerkesztő-riporter volt a TV3 Televízió híradójánál, a Hír3-nál. 1999 júniusától 3 évig szerkesztő-riporter-műsorvezető volt az RTL Klubnál, (Akták, Híradó). 2002 októberétől másfél évig szerkesztő-műsorvezető volt a Magyar Televíziónál. 2004 júniusától 2007 márciusáig a köztévé brüsszeli tudósítója és irodavezetője. 2007 márciusában tér haza Brüsszelből, ekkortól újra a Magyar Televízió Híradójának vezető arca, a Panoráma című külpolitikai magazin műsorvezetője. 2006 és 2011 között a Nők Lapja című hetilap publicistája, 2012-től a bookline.hu oldalon publikál.

2011 márciusától elköszönt a napi híradózástól, de maradt a Magyar Televízió munkatársa. 2011 októberében saját műsora indult DTK - D. Tóth Kriszta Show címmel, amelyet 2013 januárjáig vezetett.

Azóta szabadúszó újságíró, író, UNICEF Nagykövet. Első regénye Jöttem, hadd lássalak címmel 2013. júniusában jelent meg, és az olvasók szavazatai alapján elnyerte a Libri Aranykönyv díjat magyar szépirodalom kategóriában. Második regénye 2014. októberében jelent meg, Húszezer éjszaka címmel.

2014. február 5-én hivatalosan is kinevezték az UNICEF magyarországi Nagykövetévé. jelenleg ő az egyetlen, aki betölti ezt a tisztséget.

A 2015. március 8-án indult életmód és kult magazin, a wmn.hu alapító főszerkesztője.

- De azért a wmn.hu-t megtervezte?

- Kénytelen voltam, mert el kellett indítani az oldalt, kellett egy formátum, és folyamatosan kell rá tartalom. De ez is ösztönből és teljesen természetes érdeklődésből jött. Volt egy kis hiányérzetem, mert azt, ami érdekel engem az interneten rengeteg különböző helyről kellett összeszedegetnem – és van, amit egyáltalán nem találtam meg. Hiányzott nekem egy olyan hely, mint a wmn.hu.

- Hogy határozná meg?

- Nem szeretem kategorizálni…

- Csajos, de…

- Mit jelent az, hogy csajos? Ha a mi témáinkat tartjuk „csajos témáknak” azzal a gondolkodó, modern csajok nevében kiegyezem. Életmód- és kulturális oldal, erős társadalmi tudatossággal, és sokszínű, mint azok, akik alkotják. A gyerekjogoktól az irodalomig, a testkép-problémáktól régi írók szerelmesleveleiig mindenféléről szól. Mi sem értünk mindenben egyet, ha születik egy cikk, akkor két nap múlva jöhet egy másik, amelyik árnyalja egy kicsit a képet. Épp, mint az életünkben.

wmn

Az új weboldal, a wmn.hu

- A kommentek milyenek?

- Meglepően színvonalasak, kicsit vissza is adták a hitem abban, hogy kommentben is lehet értelmes vitát folytatni. És nagyon élvezem, hogy szemben a korábbi közönségélményeimmel, amelyek a televízióhoz kötődtek, itt azonnali a visszacsatolás. Nem szeretek elfutni a kommentelők elől. Jó, trollokkal nem vitatkozom, mert nem érdemes. Ez az én kertem, itt gyomlálok is, ha kell. De aki értelmesen megfogalmazza az egyet nem értését vagy a kritikáját, annak igyekszem válaszolni. Ezen sokan meglepődnek, aztán a dolog kulturált mederben folytatódik.

- Azelőtt volt „a lány, aki csak derékig látszik”, és most van egy hús-vér ember…

- Én azt hiszem, hogy elég sok idő eltelt a tévé óta, és egyre többen ismernek és fogadnak el íróként, szerkesztőként, online publicistaként. Persze vannak, akik szerint nem csinálok semmit, mert nem vagyok a tévében. Ezen csak nevetek. Az olvasók értékelik azt, hogy nem csak egy dolog érdekel, van személyiségem, vannak gondolataim, amelyekkel nem biztos, hogy egyetértenek, de nem is várom el tőlük.

Ha kell, sokszor leírom, hogy párbeszédre van szükség, nem baj, ha nem értünk egyet. Engedjük el azt, hogy csak megmondóemberek és birkák vannak.

- A közösségi tér miben tud ezen változtatni?

- Azokon a felületeken, ahol a tartalom színvonaltalanabb és heccelő, ott a kommentek is azok, és viszont. Látok összefüggést. Ha te kulturált, nyitott vagy, és tiszteled az ellenvéleményt, akkor ezt várhatod a közönségedtől is. Én lehet, hogy gyógyíthatatlanul naiv és romantikus vagyok, de bízom az emberekben.

- A női témák kb. egy éve nagyon futnak, legalábbis ahogy mi a Szeretlek Magyarországnál észleljük a kattintások és a visszajelzések alapján.

- Ez jó. Itt az ideje, hogy ne „csak” blogokban, szaklapokban, hanem mainstream kommunikációs felületeken is kimondjunk olyan dolgokat, amelyek eddig tabunak számítottak, vagy csak felszínesen, finomkodva beszéltünk róluk. Nemcsak a nőjogi témákra gondolok. Egyéni felelősségvállalás, női test és testkép, szexedukáció, vagy annak hiánya, a gyerekek elleni erőszak, és nemcsak a verés, a szexuális erőszak, hanem a verbális, a lelki megfélemlítés, a megalázás, az elhanyagolás.

"
Azért, mert egy gyerek kisebb, nem jár neki kevesebb jog. Épp ellenkezőleg.

Csak akkor várhatjuk el egy gyerektől, hogy a sokat emlegetett kötelességeit ismerje, ha megismertetjük vele a jogait, azok működését és határait. Erről végtelen hosszúságban tudnék beszélni, nemcsak UNICEF nagykövetként, hanem emberként, anyukaként, mindenhogy. Egy szó mint száz, rengeteg téma van, amiről régóta kellene nyíltan beszélni, kiengedni. Rengeteg az elfojtott feszültség. Azt látom, hogy az olvasók nyitottak ezekre a témákra, van véleményük róla.

dtk1

Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography

- És ez miért a közösségi térben történt?

- Ma a közösségi médiatér talán a legszabadabb közeg. Ez a legdemokratikusabb alkotói terület a tartalmak létrehozóinak és az olvasóknak is.

- És felnőtt egy új generáció, akik a rendszerváltozás körül vagy után születtek. Lehet, hogy Angliában élnek, de onnan is kommentelnek.

- Igen, bátrabbak, nyitottabbak, és nem fogják be a szájukat, és nem érdeklik őket a fősodor elvárásai. Én ezt nagyon szeretem.

- A férfiak lassabban változnak? Közhely, hogy mácsó társadalom vagyunk…

- Igen. De az is igaz, hogy a környezetemben egyre több feminista férfit látok, és ez jó.

- A nemi erőszakkal kapcsolatos, balul elsült rendőrségi videónál az áldozatot hibáztató kommenteknél azt vettük észre, hogy majdnem annyi ilyet írtak nők, mint férfiak. Mivel magyarázható ez?

- Az áldozathibáztatás és az önigazolás keresése jól körülírható pszichológiai jelenségek. Persze nem tudjuk, milyen személyes történet van egy-egy komment mögött. A rendőrségi videó engem is megmozgatott annak idején, a wmn.hu-n az egyik első cikkünk egy fordítás volt, egy kifordított, szatirikus írás, amely arra szolgál, hogy oldja a feszültséget, és rávilágítson az áldozathibáztató kommunikáció nevetségességére. Voltak, akik nem akarták megérteni.

- Sokszor volt külföldön, volt, hogy több évig. Mi volt a nagy különbség?

- Előrebocsátom, hogy nem hiszek abban, hogy „itthon minden rossz, ott minden jó”. Nem szabad elvonatkoztatni az egyéni motivációtól. Számomra A brüsszeli évek a szabadság évei voltak szakmailag. Az ország uniós csatlakozása után ott dolgozni tudósítóként egy megismételhetetlenül izgalmas feladat volt. Akkor még minden politikai oldal hitt abban, hogy Európában van a helyünk. Azok is, akik most az ellenkezőjét mondják. Jó volt magyar újságíróként Brüsszelben dolgozni, vártak minket, örültek nekünk, segítették a munkánkat a kollégák és az uniós szakemberek is. Komolyan vettek minket. Ráadásul nekem személyesen is felszabadító időszak volt, mert hosszú idő óta azt éreztem, hogy csak az elért eredményeim, a teljesítményem számít. Ha bementem valahova, és jó kérdést tettem fel, akkor elismertek.

Nem azt hallottam, hogy na, itt van a „hírmanöken”, mit keres ez itt ez a bemondó az újságírók között... Itthon azt szokás mondani, hogy a híradós műsorvezetés a szakmai csúcs. Nem, nekem Brüsszel volt az.

- Milyen volt akklimatizálódni a hazatéréskor?

- A férjemmel (D. Tóth Kriszta férje brit állampolgárságú – a szerk.) és a másfél éves lányunkkal jöttem haza, úgyhogy az ő akklimatizációjuk fontosabb volt az enyémnél. Visszamentem híradót vezetni az MTV-hez, jó időszak volt, hagytak minket dolgozni, dolgoztunk is rendesen, huzamosabb ideig egymilliós nézettségünk volt.

- Eljönni nehéz volt?

- Nem szeretek erről beszélni így utólag, abszolút túl vagyok rajta már, és nem is érzem elegánsnak… Inkább a felmondáshoz vezető út volt nehéz. Egyszerűen elég volt, és mással szerettem volna foglalkozni.

- A sok hely közül, ahol dolgozott, hol érezte magát a legjobban?

- Aki annak idején, a kilencvenes évek végén dolgozott a TV3-nál, nagy eséllyel azt fogja mondani, hogy ott. Az Elek János, Baló György-féle csapat tagjának lenni kezdőként csodálatos élmény volt. Ott tanultunk meg tévézni. Megkérdőjelezhetetlen tudású emberek fogták a kezünket, és mondták el, hogy kell híradózni. Igazi műhelymunka és jó csapat volt. Életünk egyik legboldogabb időszaka.

dtk2

Fotó: Csiszér Goti/Goti Photography

- Ott már kapacitálták a képernyőre?

- Még korai lett volna, de a szerkesztők nagyon kapacitáltak mindannyiunkat, hogy próbálgassuk magunkat, jelenjünk meg néhány mondatra a tudósítások végén az arcunkkal is. Képernyőre végül az RTL Klubnál kerültem Krecz Tibor hírigazgató és György Bence szerkesztő kezdeményezésére. Még mindig túl korán. De hát abban az időszakban mindenkivel korán történtek a dolgok a szakmában.

- Félt?

- Ezt így nem mondanám, de ha a testvéremmel hasonlítom össze magam, aki most vezeti az RTL Híradóját, akkor nehezebb dolgom volt. Azt szoktam mondani, hogy András a képernyőre született, teljesen fesztelen, olyan, mint édesanyánk volt, míg én inkább háttérembernek, szerkesztőnek születtem. Nekem a szereplést meg kellett tanulnom. Nevetni fog, de nem vagyok igazán exhibicionista alkat. A Híradóban el tudtam bújni a kiskosztüm és az íróasztal mögé, csak annyit megmutatva magamból, amennyire feltétlenül szükség volt.

- Hogy látja ma Magyarországot?

- Mennyi ideje van? Olyan ez, mint amikor az ember imádja a gyerekét annak ellenére, hogy látja a hibáit, bosszantják a tökéletlenségei. Van hiányérzetem, szomorúságaim. Elszomorít az emberek bizalmatlansága, cinizmusa, borúlátása, az, hogy sokan képtelenek megkérdőjelezni, elemezni, összefüggésekbe helyezni azt, amit mondanak nekik.

Az, hogy a gyerekeink nem tanulják meg az iskolában, hogy minden hatalom azért van, hogy megkérdőjelezzük. És azért van, hogy minket segítsen. Az állam van értünk, nem pedig fordítva. Teljesen rendben van, hogy kérdéseink vannak, és ha nem értünk valamivel egyet, akkor felemeljük a szavunkat.

Szomorú vagyok amiatt, hogy bizonyos kifejezéseket megpróbálnak kiüríteni, hitelteleníteni. Legutóbb épp azt a szót, hogy civil. UNICEF-nagykövetként rálátok olyan országokra is, ahol nemigen működhetnek civil szervezetek. No, ezt nem kívánom Magyarországnak. Mert bizonyos ügyeket csak a civilek képesek hatékonyan képviselni, akkor is, ha adott esetben az állam feladata lenne.

- Egész sokan mondják nekem azt, hogy kifejezetten megkönnyebbülés külföldre utazniuk, akár egy hétre is.

- Ez Pásztory Dórira emlékeztet, a paralimpiai bajnok úszóra, aki Londonba költözött a családjával, és nemrég csatlakozott az oldalunk, a wmn.hu-n szerzői csapatához. Ő azt nyilatkozta nekem, hogy valami nagy-nagy feszültséget, a bőre alatt lakó stresszt engedett el azzal, hogy Londonba költözött a családjával.

"
Mind egy hatalmas feszültséget hordunk magunkban, és adunk át szinte észrevétlenül a következő generációknak.

Amikor megállít a rendőr, amikor közlekedsz, ha felszállsz a BKV járműveire, és még sorolhatnám, összeszorul a gyomrod. Hiába van rendben a papírod, van bérleted, minden oké, és mégis.

- Ez sokunknak ismerős…

- Magyarországon kívül Nagy-Britanniát ismerem legjobban, mert a férjem rokonai ott élnek. És félreértés ne essék, ott sincs kolbászból a kerítés, nincs minden rendben, sok mindent meg lehet és kell kérdőjelezni, csak azt nem, hogy a hatalom van Őfelsége alattvalójáért, és nem fordítva. Ez a fundamentális különbség. Amikor meglátogatjuk a családot, nemcsak az a jó, hogy az anyósom főz, és nem nekem kell, hanem hogy ezt a feszültséget nem érzem. Felszabadult, magabiztos és bátor embereket látok magam körül.

- Megoldás? Beszéltünk a párbeszédről…

- Sokat kell vitázni, és a civil kurázsit nem szabad, hogy elnyomják bennünk, bárki is van hatalmon. Mert akkor mindenünket elveszik, és egy idő után még bólogatni is fogunk hozzá. A civil öntudat fejlesztését és megőrzését pedig az iskolában, vagy talán még korábban, a családban kellene elkezdeni. A magyar iskola most épp nem efelé halad, de ezt nem szabad hagyni.

"
Nem arra kellene berendezkednünk, hogy kiöljük a gyerekeinkből a különbözőségeket, a kérdezés képességét, az önbizalmat.

Nekünk nagy szerencsénk van a lányommal, mert jó a tanító néni. De ennek nem szabad a szerencsén múlnia. És szerintem nem lehet szülőként sem megúszni ezt a munkát. Erősítenünk kell a gyerekeinkben az állampolgári tudatot. Megmutatni nekik, hogy fontos a szolidaritás, felelősségvállalás és megtanítani, hogy működnek a jogok. Ha nekem van, akkor a másik embernek is van. Az enyém ott ér véget, ahol a másiké elkezdődik. Jogok és a kötelességek kéz a kézben járnak.

- Vekerdy Tamás mondta nekünk, hogy a szülőnek ki kell állnia a gyerekéért minden körülmények között. Volt ilyenre példa önnél is?

- Az én életemben is előfordult, hogy egy másik felnőttel szemben egy konfliktushelyzetben döntenem kellett, kinek a pártjára állok. És át kellett lépnem a saját beidegződéseimen, a saját árnyékomon, hogy vállaljam a konfliktust a másik felnőttel. Meg persze az ítéletet, hogy nem nevelem „jól” a gyerekemet. Nem baj. Ezt majd én helyre teszem magamban. A lányomnak viszont tartoztam ennyivel.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk