SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Bősze Ádám: Én ilyen vagyok, ha ezt szeretitek, megtartotok, ha nem szerettek, akkor meg kirúgtok

Bősze Ádám őszintén mesélt arról, mit jelent számára a Prima Primissima-jelölés, miért eteti a trollokat, és hogy él meg manapság egy kotta-antikvárium.

Link másolása

– Egy interjúban volt egy elsikkadt félmondat, amibe én belekapaszkodnék: azt mondta, az édesapja hozta be Magyarországra a Traubisodát. Hogy történt ez?

– Hozzá kell tenni, hogy nagyon kicsi voltam, amikor ez történt, első kézből származó információim nincsenek, csak a családi legendáriumból tudom. Édesapám volt a Badacsonyi Állami Gazdaság főmérnöke, és őt bízták meg azzal, hogy ennek az osztrák üdítőitalnak a gyártását Magyarországra hozza. Épp nem olyan rég, augusztusban találkoztam édesapám egy volt kolléganőjével, megkérdeztem, igaz-e a történet, és megerősítette, hogy igen.

– Ön igazi rejtői alak. Fiatalként aluljáróban aludt, és miután nem vették fel a színművészetire, szerzetesnek állt. Más ennyire már írói életművet építene. A színészet és a szerzetesség nem feltétlenül az a két szakma, amit az ember összekapcsolna.

– Alapvetően nyugtalan természet vagyok, bármennyire is nyugodt embernek tűnök. Ideig-óráig tudok csak valamit kitartóan, nagy intenzitással csinálni. Ez persze az életem minden szegmensében megjelenik.

Viszont mindig azt csináltam, amit szerettem, tehát ebből a szempontból nagyon szerencsés ember vagyok. Ha valahol nem éreztem jól magam, akkor onnan előbb-utóbb eljöttem.

Színész is akartam lenni, aztán szerzetes is akartam lenni. A színészetről nagyon hamar lemondtam, és később a szerzetességről is. Vonzott a gitárművészi pálya is, de hiába gyakoroltam egy éven keresztül napi nyolc órát, rájöttem arra, hogy nem vagyok elég tehetséges. Későn kezdtem, a hallásom sem elég jó.

– A Zeneakadémiára azért csak bejutott.

– Zenetudományi szakra. Nem tudom, hogy a többi szakon mi van, de nálunk nem az volt a döntő, hogy ki milyen virtuóz szolfézsból. Persze azért nem ártott, ha jól hall valaki, de szükség volt a jó zenei ízlésre és a történelmi érdeklődésre is. Sajnos a zongoratudásom sem volt tökéletes. Hozzáteszem, hogy öt év Zeneakadémia után ugyanazokkal a darabokkal záróvizsgáztam, amikkel felvételiztem. De ez már inkább a tanárom számlájára írandó.

– Laikusként az ember azt gondolná, hogy a Zeneakadémián minden szakon nagyon kell tudni zenélni.

– Hogyne. Én nagyon féltem is tőle, azt hittem, hogy már az épületbe is csak azok mehetnek be, akiknek zeneakadémiai diplomájuk van.

– A szerzetesek életéről két szélsőséges sztereotípia él. Az egyik, hogy korbáccsal fenyítik magukat és szöges ágyon alszanak, a másik, hogy habzsi-dőzsi megy és orgiák. Valójában milyen volt a fiatal szerzetesek élete?

– Sem korbács, sem orgia nem volt, ezt bátran mondhatom. Egyfelől nehéz élet volt, mert az embernek azokkal kellett együtt élni, akiket mellé sorolt a szerzetesrend elöljárósága. A mindennapok abban a házban teltek, arról a közösségről szóltak, amelyet mások határoztak meg. Akárhogy nézzük, ez problematikus tud lenni. Viszont én nagyon fiatalon kerültem oda: 18 évesen kezdtem a próbaévemet, ez volt a noviciátus időszaka, utána Budapestre kerültem és egy tanulmányi házban laktam. A szocializmus idején csak azok a szerzetesrendek működhettek Magyarországon, amelyek iskolát tartottak fent, tehát hasznot hajtottak az államnak, és csak azok lehettek a fiatalok közül szerzetesjelöltek, akik vállalták, hogy elvégeznek egy civil egyetemet is. Olyan emberek kerültek egymás mellé, akik képesek voltak arra, hogy egyszerre végezzenek két egyetemet. Tehát mindenki tanult a teológiai főiskolán és mellette vitt egy vagy két egyetemi szakot. Egy rendkívül magas szellemi színvonalú közösség tagja voltam, ebből a szempontból rendkívül boldog és intenzív életet éltem. Hogy ki-ki a saját problémáit hogy oldotta meg, az csak rá tartozott.

Mivel azóta a világi életről is éppen elég tapasztalatot gyűjtöttem, merem állítani, hogy egy szerzetes gondjai nem súlyosabbak egy a világban helytállni akaró ember gondjainál. Lelki szempontból nem nehezebb, nem könnyebb. Sajátos.

– Azt már többször elmondta, hogy a családja nyomására ment egyházi iskolába. Társult azért ehhez egyfajta hitbeli meggyőződés is?

– Nem. Az később alakult ki. Előtte sem volt ellenemre, de a családomban senki nem gyakorolta a vallását. Gyerekkoromban szerintem egyszer sem voltam misén, emlékeznék rá. A gyökeres változást ebben az egyházi középiskola és a zene hozta, ez a kettő terelt abba az irányba, hogy kicsit komolyabban kezdjek gondolkozni magamról. Szerettem az esztergomi ferences gimnáziumban, szinte minden tetszett, és nagyon intenzíven kezdtem érdeklődni a vallás és a teológia iránt.

– Azt is olvastam, hogy a klasszikus zene nem igazán vonzotta, legalábbis Beethoven V. szimfóniáját borzalmasnak találta. Akkor mégis mi terelte a Zeneakadémia felé?

– A kettő között azért történt egy-két esemény. Való igaz, Beethoven szimfóniáját a nagymamám mutatta meg nekem, és rettenetes volt.

– Mára megszerette?

– (nevetve) Igen, idáig azért eljutottam. A gimnázium egyben kollégium is volt, és ott elirigyeltem az egyik osztálytársamtól a gitárját. Elkezdtem gitározni, a zene pedig szépen az ujja köré csavart, és többé nem is akartam lemondani róla. Amikor Budapestre kerültem, elsőre nem vettek fel a Zeneakadémia karvezetés szakára, a már említett hallásbeli hiányosságok miatt. Akkor a rend elöljárói azt mondták, hagyjam abba, a zenei pálya nem fog menni. Ők azt szerették volna, ha német-magyar szakon tanulok. Engedelmeskedtem, két hétig azzal foglalkoztam, de nem bírtam: egy konkrét zenei élmény hatására az elöljáróm elé álltam, és megmondtam, vagy engednek zenét tanulni, vagy elválnak útjaink. Kis idő elteltével a zenetudományi szakot javasolták, így megoldódott a probléma. Noch dazu oda fel is vettek.

– Talán nem mindenki tudja, hogy kottaantikváriuma van. Amikor mindenütt azt tapasztalni, hogy a kultúra visszaszorulóban van, egyre kevesebben olvasnak vagy járnak koncertekre, az ember nem gondolná, hogy egy kottaantikvárium megélhet.

– Vásárolni szinte senki nem jön be. Csak eladni. Magyarországon viszonylag sokan szeretnének megszabadulni a régiségeiktől, így a könyvektől és a kottáktól is. Kottaritkaságokkal foglalkozom: kéziratokkal, régi nyomtatványokkal, dedikált, vagy első kiadású darabokkal, vagy zenetörténeti szempontból fontos dokumentumokkal. Ezekre pedig csak külföldön van kereslet. Amikor megnyitottam az üzletemet, az volt az elképzelésem, hogy miután a bolt a Zeneakadémiához közel van, majd jönnek a diákok, és szatyorszámra vásárolják az új kiadásúnál lényegesen olcsóbb használt kottákat, ahogy zeneakadémistaként én is minden pénzemet antikvár kottákra és könyvekre vertem el. Azt hittem tehát, hogy mindenki olyan mint én. Viszont az én időmben még alig volt fénymásoló, az internetről pedig még nem is hallottunk. De külföldön még lehet számítani egy viszonylag stabil gyűjtői körre: például Japánban boldogan fizetnek sok pénzt egy első kiadású Bartók-kottáért, ami Magyarországon, lássuk be, senkit sem érdekel. Egy kivételt tudok mondani: Kocsis Zoltán. Ő viszont sajnos már nincs közöttünk.

– Egyébként bárki bemehet körülnézni?

– Bárki, de időpontot kell egyeztetni.

– Hogy kezdett a médiában dolgozni?

– 1994-ben jöttem el a ferencesektől. Az első állásom a Móricz Gimnáziumban volt, beugrottam valaki helyett németet tanítani. Nem sokkal később bekopogtam a Magyar Nemzet szerkesztőségébe azzal, hogy szívesen lennék a zenekritikusuk.

Rámnézett a rovatvezető, Lőcsei Gabriella, és azt mondta: „Na, de maga egy szerzetes!”

– Leesett az állam, nem értettem, honnan tudja. Pedig egyszerű, nyilván látott a pasaréti templomban. És akkor elmondtam neki, hogy a szerzetesség a múlté, egyébként pedig negyedéves vagyok a Zeneakadémián. Nem kezdett faggatni, hanem megkért, hogy írjak egy próbakritikát. Megírtam, felvettek. Így kezdődött, ez volt az első találkozásom a médiával. Hozzá kell tegyem, hogy azóta is csak nagyon kevés olyan nyitott emberrel, főnökkel találkoztam, mint Lőcsei Gabriella, aki teljes mértékben szabad kezet adott nekem. A zenekritikák alapján keresett meg azután a Magyar Televízió, és onnantól kezdve nem volt megállás. Dolgoztam mindenfelé, szinte mindegyik nagyobb tévénél megfordultam, egyedül talán az RTL Klubnál nem.

Volt könnyűzenei rádiós időszakom, vezettem műsort kerületi televíziónál, később a Bartók Rádióban. Ez a szakma ilyen. Amíg az ember nem talál magának egy viszonylag stabil munkahelyet, addig mindenfélét csinál. Persze a szerzetesség után eleinte nagyon élveztem a sokféleséget.

– Érdekes, hogy mondja a könnyűzenei rádiót. Hisz önt általában azért a klasszikus zenével kötjük össze akár a Virtuózok, akár a Bartók Rádió kapcsán. Ezek szerint könnyűzenével is foglalkozik?

– Nem. Akkor egyszer úgy hozta az élet, hogy könnyűzenei rádióban dolgoztam, de mondtam is sok sületlenséget, sokkal többet, mint a Bartók Rádióban. Annyira nem értettem hozzá. A könnyűzenét egyébként szeretem, van olyan élethelyzet, amikor nem tudok klasszikus zenét hallgatni, viszont egyáltalán nem értek hozzá. Örülök viszont, ha azt mondja, a klasszikus zenével kötik össze a nevem. Igyekszem lehántani magamról minden mást, ami nem erről szól. Ahhoz már öreg vagyok, hogy mindenre bevethető emberként ugráljak.

– Hányan vannak Magyarországon, akikre azt lehet mondani, hogy újságíróként kimondottan klasszikus zenével foglalkoznak?

– Jó kérdés. Mit jelent ilyen szempontból az újságíró? A zenekritika az újságírásnak egy nagyon speciális válfaja. Olyan, aki mindent csinál, tehát kritikákat ír, műsorvezető, újságíróként feldolgoz témákat, olyan nagyon kevés van. Tíz-húsz talán.

– Bevallom, mint lelkes Bartók Rádió hallgató, azt figyeltem meg, hogy ha ön a műsorvezető, akkor sokkal könnyebb bekerülni a műsora becsmérlő sorokkal, mintha az ember pozitív visszajelzést ad, vagy valamilyen építő hozzászólást tesz a műsorral kapcsolatban. Miért érzi fontosnak a trollok szerepeltetését?

– Ezen elég sokat gondolkozom most már én is. Nem arról van szó, hogy én elkezdtem volna egy ilyen műsorelemet. Úgy indult, hogy amikor 2008-ban bekerültem a Bartók Rádióba, akkor rendkívüli módon igyekeztem megfelelni a feletteseimnek és a hallgatóságnak. Tudtam, hogy a Bartók Rádió egy elegáns intézmény. Tehát volt bennem egy kényszer. Az elején kaptam hideget-meleget mindenkitől, és nagyon rosszul érintett a kritika, sokszor igazságtalannak is éreztem. Aztán az egyik reggeli adás során jött egy nagyon frappáns sms. Negatív volt, de elröhögtem magam rajta. Sajnos már nem emlékszem, mi volt, de beolvastam. És az egész átfordított bennem valamit.

Rájöttem, hogy nem érdekel, kinek mennyire felelek meg. Én ilyen vagyok, ha ezt szeretitek, megtartotok, ha nem szerettek, akkor meg kirúgtok.

Az idő során arra is rájöttem, hogy azért a hallgatók nagy része tud úgy fogalmazni, hogy a negatív kritika is vállalható legyen. Nyomdafestéket nem tűrő üzeneteket nem olvastam be soha. Viszont annak nem örülök, hogy ez mára szinte műsorelemmé vált, kezdem unni. Már nem jönnek annyira jó hallgatói üzenetek. Egyébként higgye el, nagyon szívesen beolvasnám a pozitív üzeneteket is, de egyszerűen nem visz rá a lélek. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy engem dicsérő sms-t beolvassak? Annál cikibb nincs.

– Ha valaki nem éri be a tévé képernyőjével vagy a rádióval, akkor hol találkozhat önnel személyesen?

– A stand up-műsorom első évadának az utolsó előadása december 29-én lesz az Artusban. Van egy előadássorozat, ami még csak terv, a zenetörténet leghíresebb betegségeiről. Ez, ha minden igaz, október végétől lesz látható a Három hollóban. Van a Mozsár Műhelynek egy Beszélő levelek című eseménye, ott is leszek egyszer. Az antikvárium árverést tart december 13-án, ami szintén nyilvános esemény. Október 13-án indul Pécsett a #nobabel sorozat, és lesz egy koncert a pécsi egyetemistáknak angolul, Vajda Gergellyel.

– Zeneszeretőként kik az Ön kedvencei? Patricia Petibonon kívül.

– (nevet) Fritz Wunderlich mindenen túl. Őt bármiben meghallgatom. Akár Bach János passióját, akár a Schöne Müllerint Schuberttől, akár operettet énekel. A 16. századi vokális zenét is nagyon szeretem. Még Patricia Petibonnál is sokkal jobban kedvelem Baráth Emőkét, csak neki egyelőre sokkal kevesebb felvétele van meg a rádióban, de reméljük, hogy egyre többet készít majd. Mondhatnám Baráti Kristófot. Amellett, hogy személyesen ismerem, nagyon szeretem a felvételeit hallgatni. Vilde Frang, Várdai István, Kelemen Barna... A zongoristák közül Schiff András, de ugyanúgy szívesen veszem Kocsis Zoltán Bartók felvételeit is. Tudnék mondani nagyon sokat.

– Hogy érintette, amikor megtudta, hogy Prima Primissima díjra jelölték?

– Nyilván nagyon kecsegtető ez az elismerés, arra ösztönözhet, hogy azt gondoljam, én már letettem valamit az asztalra. De nekem olyan a természetem, hogy ha ezt valaha ki fogom mondani, biztos lehet benne, hogy gyógyszer hatása alatt állok. Nagyon szeretem, amit csinálok, ha az embereknek tetszik, az boldoggá tesz, ha nem tetszik, akkor kevésbé, de nem zavar, akkor csinálok valami mást. Jól esik, de nem érzem kiemelkedő fontosságúnak az életemben, simán tudtam aludni aznap este, miután felhívtak a hírrel.

– Akkor mi az a szakmájában, ami mégis ki tudja zökkenteni, fel tudja rázni?

– Például a Pannon Filharmonikusokkal csinálom Pécsen a már említett #No Babel című sorozatot. Az első részében 45 percen keresztül be vagyok zárva a Kodály Központ nagytermébe több száz középiskolással. Őket kell érdeklődővé tennem ezidő alatt.

Ha sikerül, az nagyon jól esik, mert tudom, hogy amikor én elkértem középiskolás koromban azt a bizonyos gitárt, akkor megváltozott az életem zenei szempontból is. Ha egy picit is sikerül a gyerekeket közelebb „taszajtanom” ahhoz, ami nekem örömöt jelent, és ezt meglátom valakinek a szemében, az ki tud zökkenteni.

Annál is inkább, mert a tinédzserek még őszintén meg tudják mondani, mi volt számukra hasznos és mi nem, hogy jó volt, rossz volt, utálta, unta vagy bármi. Ez maradéktalanul pozitív.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: