SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Bod Péter Ákos: a kormány takarékosan és logikátlanul kezelte a válságot, de még mindig nem késő megtámogatni a munkájukat elvesztőket

A volt miniszter és jegybankelnök beszélt a járványról, a gazdasági válságról, arról, hogy a magyar kormány és az unió hogyan reagált a gazdaság összezuhanására.

Link másolása

Névjegy

Bod Péter Ákos közgazdász, politikus, egyetemi tanár, az MTA doktora. 1990 és 1991 között országgyűlési képviselő, majd 1994-ig a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke. Orbán Viktor első kormányfősége idején a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadójaként működött közre, később pedig az MDF külső gazdaságpolitikai tanácsadója lett. Gyakran bírálta az MSZP-SZDSZ kormányok költségvetési politikáját. A 2006-os országgyűlési választások két fordulója között Orbán Viktor Fidesz-elnök őt ajánlotta az MDF-nek közös miniszterelnök-jelöltnek. Jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem professzora. Tagja a volt miniszterekből és államtitkárokból verbuválódott V21 csoportnak.

– Ön azt nyilatkozta, hogy furcsán kezelte az Orbán-kormány a járvány nyomán berobbanó válságot. 2020 előtt lehetett unortodox eszközöket alkalmazni, mert pénzbőség, növekedés volt világszerte, most viszont olyan válság van, amellyel ez a kormány még nem kellett, hogy szembenézzen. Mitől furcsa a válságkezelés nálunk?

–  A mai viszonyok megítéléséhez valóban érdemes visszatekinteni a mögöttünk hagyott időszakra. A 2010 előtti két évtizedben tizenkét évig szocialista-szabaddemokrata kormányok voltak hatalmon, és bár neoliberális szóhasználattal éltek, de mondhatjuk, hogy különösen 2002-től populista gazdaságpolitikát alkalmaztak: pénzosztogatással, költségvetési hiánnyal, a munkanélküliség tolerálásával, várva a külföldi működőtőkét, majd az uniós pénzbőséget.

2010-ben hatalomra került az a politikai erő, amely szerint ez nem volt jó, és ebben igaza volt. Ám ezután a szükséges korrekciók hamar átváltottak egy szűk kör gazdasági érdekeinek szisztematikus érvényesítésébe, nagyrészt az EU pénzéből. Ne feledjük, a 2010-es politikai fordulat nem sokkal a pénzügyi világválság után jött, amelynek során megtört az addigi gazdasági ortodoxia, és mindenfelé sok rendhagyó megoldást láthattunk, így az Orbán-kormány szokatlan intézkedései is elmentek a válság utáni zavaros időszakban, amikor az egész piacgazdasági világkép megrendült.

Nekem most a hallgatóimat meg kell győznöm arról, hogy a piacgazdaság igenis képes a működésre, a korrekcióra, az alkalmazkodásra. Mert ők 2008 után a válságban nőttek fel, abban szocializálódtak.

A válság nyomán születtek nálunk azok az intézkedések, amelyeket nemcsak az orbáni kurzus kritikusai, hanem annak hirdetői is unortodoxnak mondanak. A magánnyugdíjpénztárak államosítása, a hatósági árszabályozás kiterjesztése, a verseny korlátozása, az extrém mértékű állami centralizálás, a nyugati pénzek elfogadása és a keletre kacsintgatás: ez mind veszélyes és a magyar modernizációt kockáztató lépés, de a gazdasági növekedést rövid és középtávon nem fojtotta le. Ugyanis a világgazdaság, Európa, és benne hazánk az évtized elejétől 2019 végéig kegyelmi időszakot élt át: mérséklődő olajárak, erős nemzetközi kereslet, alacsony kamatok, a mi térségükben soha nem látott méretű pénzügyi támogatás az EU-tól. Ilyen körülmények között a piacgazdasági normákat fokozatosan félretevő, a versenygazdaság hajtóerejét kiiktató, erősen centralizáló államkapitalizmus felé csúszott el Magyarország; ez a modell európai viszonyok között hosszútávon nem tartható, ám a makrogazdasági számokban a bajok csak részben mutatkoztak meg 2020-ig.   

– Mert a számok jók?

– A magyar gazdasági növekedés ingadozó, hiszen 2009 után 2012-ben is volt recesszió, és amikor az EU-pénzek beáramlása technikai okok miatt fél évre leállt, rögtön gyenge lett a 2016-is év. De az európai átlagot némileg meghaladja egy évtizedes távon a magyar adat. Ami nem csoda: amikor dől az uniós pénz, az megtolja az aggregált keresletet, nőnek a jövedelmek.

Ez a pénzbőség függetlenítette a kormányt a külső tényezőktől, hiszen a külső mérleg javult, nem kellett a tőkepiachoz vagy a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulni. A 2020-ig tartó időszakban a lakosság tehetősebb ötödében érezhető jövedelemnövekedés ment végbe, annak minden politikai hozamaival együtt a kormányra nézve.

De a társadalom alsó rétegei nagyobbrészt kimaradtak ebből az egykulcsos személyi jövedelemadózás, a fogyasztási adók meredek megemelése, a családi pótlék fokozatos értékvesztése nyomán. Őket a külvilágtól, a menekültektől való félelem felkorbácsolásával, a kormánytól függő biztonságérzetük hamis mítoszával pacifikálták. A dolog idáig működött is: akik egyébként morognának vagy kritikusak lennének, inkább várakozással fordulnak a kormány felé. 

– Elmúlt a kegyelmi időszak. Amúgy is vártunk egy válságot, nem?

– Igen, vártunk, de persze nem ilyet. 2019 végén, és az idei év legelején rengetegszer megkérdezték, hogy mikor jön és mit hoz a válság. Akkor azonban csak a 2010 és 2019 közötti hosszú és rendkívül kedvező konjunktúra szinte törvényszerű végéről, és egy korrekciós szakaszról volt szó. Világjárványra nem lehetett gondolni, az csak februárban vált mindent felülíró tényezővé Ázsiában, Nyugat-Európában. Így jutottunk el a jelenhez.

A járvány egyébként aktivizálta a kormányokat, sok helyen a törvényhozás erős eszközöket adott a kormányok kezébe. Európában 2020 márciusában a védekezési pánik jelei is látszottak, és ijesztő nemzeti megoldások is teret nyertek: leállítottak gyógyszerkivitelt, konzultáció nélkül lezártak határokat, megsértve uniós jogot. Erre egyébként – és ezt is el kell mondani – kis időn belül szerencsére újabb fordulat állt be az európai felfogásban, legfőképpen a német és francia tandem hatására, és nyárra már más szelek fújtak. Talán ráeszméltek, hogy milyen káros és távlat nélküli irány az európai viszonyok között az „első a szuverenitás” ideológiája.

– Mitől volt ijesztő márciusban, ahogy a járványra reagáltak a bezárkózó kormányok?

– Engem meglepett és aggodalommal töltött el a reflex: a határzár, a kivitel megtiltása, hiszen a több évtized összecsiszolódása utáni Unió lényege kérdőjeleződött meg a politikai pánikban.

De talán a beálló gazdasági visszaesés és számos nemzetgazdaság hirtelen pénzügyi zavara egyfajta vakcinaként hatott, mindenesetre nyárra a németek, franciák, skandinávok rádöbbentek, hogy jaj, mit tettünk. A krízist most már másképp kezelik.

Most csak az izgága és gyenge kormányok zárnak le határt belső egyeztetés és a külső konzultáció nélkül: ez a magyar eset. Az Orbán-kormány ismét szembement a formálódó uniós gyakorlattal, és ez a gyengeség jele. Pedig valójában most lépünk be egy zivatarzónába, hiszen míg a februári európai járványhullám késve és tompítva érte el a térséget és benne hazánkat, most valóban ideért a pandémia, annak súlyos egészségügyi, társadalmi és gazdasági hatásaival. Ezeket most próbáljuk értelmezni. Az első félév gazdasági, társadalmi folyamataiból semmiképp sem lehet trendszerűen levezetni a következő hónapok várható fejleményeit. 

– Mi a helyzet a kormány kommunikációjával? Az előrejelzések hónapról hónapra változtak, a jegybank egészen különös, 3 százalékos növekedésétől lefelé… 

– A túlfűtött, uniós pénzekkel és a hazai költekezéssel, olcsó hitelekkel felpumpált üzleti konjunktúra még kitartott 2020 első negyedévében, így a kezdeti adatok nem jelezték a baj súlyosságát.

Hogy a kormány és a Nemzeti Bank vezetői is elhitték-e, hogy minket majd nem is érint gazdaságilag keményen a járvány, azt nem tudom, de valóban, a beszélgetésünk idejéig nem tett közzé olyan előrejelzést a jegybank, amely reagálna a valóságra.

A kormányszervek is kezdetben nyilvánvalóan túl optimista számokat közöltek, főként országon belül. Pedig sorra jöttek a kutatóhelyek, a nemzetközi intézetek előrejelzései tavasszal, és abban mínusz 3 és mínusz 7 százalékos GDP-adatok álltak 2020-ra. Egyébként állami szerv áprilisban kért elemzést az egyetemünktől; mi akkor 5% körüli GDP-csökkenést prognosztizáltunk idénre, az akkori első negyedéves adatok és a gazdasági sokkok történelmileg ismert lefutásai alapján. A második negyedéves adatok sokkolták a magyar társadalmat, hiszen a megelőző év hasonló időszakhoz képest csaknem 14 (!) százalékkal csökkent a GDP – ez messze a legrosszabb adat a visegrádiak térségében.

A járványhelyzet romlása, valamint a kormány védekezési politikájának a hibái miatt ma már erre az évre valószínűleg nagyobb visszaesés jönne ki a modelljeinkből.

De vissza a kommunikációhoz: a politikusok állandó öndicsérete mellett a pénzügyminisztérium hivatalos közlései jelentős késéssel ugyan, de mindig a valóság irányába módosították a várható helyzetet leíró számokat. Ennyi késés egy kormányszervnél még belefér az elfogadható kategóriába. A Nemzeti Bank eddigi kommunikációja viszont teljesen érthetetlen, az éves gazdasági teljesítményre vonatkozó hivatalos száma még mindig a pozitív tartományban van. A gazdaság szereplőinek ez nem jó, hiszen irreális állami prognózisra nem lehet, nem szabad üzleti tervet építeni. Ráolvasással nem kúrálhatja a jegybank az érintett iparágak súlyos bajait. Aki a jegybankon belül más véleményt képviselt az idei év várható lefutásáról, az elvesztette az állását. De talán felülkerekedik a józan ész. 

– A járvánnyal kapcsolatos kommunikációval sem elégedett?

– A hatóságok közlései erősen hiányosak és ellentmondásosak voltak, holott a nagyfokú bizonytalanság mellett az emberek nagyon is várják a tájékoztatást. Tavasszal, amikor talán nem volt elég maszk az országban, lekicsinyelve szólt a hivatalosság a maszkviselésről, és a közszereplők látványosan kerülték a használatát, viszont nyugodtan szorongatták egymás kezét.

Amikor nem volt elég teszt-kapacitás, amint ma sincs, akkor teljesen értelmetlenül tagadták a rendszeres tesztelés hasznosságát. Rengeteg improvizálást látok a politikai szférában. Jött az üzenet, hogy a tengert látni kell, menjünk nyugodtan az Adriára nyaralni. Amikor a nyaralók már hazajöttek, beleértve a hatalmi elitet, akkor hirtelen kiderült, hogy a járvány nagyfokú elterjedtsége miatt nem volt ajánlott az Adria.

És akkor most nem is említem a tragikomikus erőfeszítést, amellyel a futballszurkolók és vadászok szabad jövés-menése mellett érvelnek, miközben a gazdaságot roppantmód sújtó szeptemberi határzárral tízezrek munkavégzését, ügyeinek intézését nehezítették meg.

 

– A válságkezelést hogy látja? Ahogy látom, Európában aki tudott, sok pénzt pumpált a gazdaságba, a lehető legtöbbeket átmenteni a válságon, főleg azokat, akiket a leginkább sújtotta. Nálunk kissé szűkmarkú volt ez a támogatás.

– A nyugat-európai, amerikai reflexiók mögött az a felfogás és tapasztalat állt, hogy a járvány egyszerre okoz kínálati sokkot, majd keresleti válságot, amelyet nyomán egy bizonytalan időre rengeteg ember elveszti a munkahelyét, jövedelmét. A nyugati felfogás szerint a kínálati válságot, tehát például bizonyos alkatrészek kimaradását, vagy néhány határ ideiglenes lezárása miatti termeléskiesést meg tudja oldani a piac, nem kell a vállalatok helyett az államnak cselekednie.

Viszont arra az időre, amíg a piaci szereplők megtalálják a megoldásokat, – és meg is találták, Kurzarbeit és más munkaerőpiaci eszközök révén – segíteni, hogy a cégek legfőbb tőkéje, nevezetesen a munkaerőállománya, ne sérüljön, ne essen szét, összetartható legyen addigra, amíg a termelés újraindulhat.

Tehát az államok inkább a keresleti válságot enyhítik, még az elég kapitalista Egyesült Államokban is csekkel küldött a republikánus központi kormány a lakosságnak, hogy a nehéz átállási időszakban ne essen vissza kényszerűségből a fogyasztás. A magyar kormány valamiért bizalmatlan a piacgazdasággal, a versennyel és a vállalkozásokkal szemben. Jogászkormány, mondhatnám, szinte mindenki jogász. A reflexeik, neveltetésük és a sajátos világképük szerint „majd az állam megoldja”. Ebből viszont rendre bürokratikus megoldások jöttek ki.

Ahelyett, hogy azonnal átvették volna a németek jól bevált állásmegőrző támogatását, megemelték volna a családi pótlékot, és meghosszabbították volna az álláskeresési támogatás idejét, bonyolult munkahelymegtartó eljárást dolgoztak ki elég lassan, amiről roppant gyorsan kiderült, hogy a valóságban alig lehet felhasználni, így sok cégnél inkább elküldték az embereket, vagy szabadságot vetettek ki velük, vagy részállásba tették őket.

A magyar költségvetés állásmegőrzésre nem fizetett eddig sokat. Erre még azt lehetne mondani, hogy a kormányunk takarékos. Ugyanakkor óriási hitelkereteket nyitottak meg, fejlesztésre és cégfelvásárlásra. Ez a gazdaság megvédésének szemszögéből nézve teljesen logikátlan. Ma a cégek ugyanis a bankoktól kapnának hitelt; hitelkeret van bőven, a bankok utána dobják a pénzt a növekedni képes cégeknek! De tudnak-e növekedni? Lesz-e keresletük?

Egyébként még mindig nem késő megtámogatni a munkájukat elvesztőket, a töredék időben foglalkoztatottakat. A bizonytalan munkaügyi adatokból nem látszik világosan a válság mélysége, és azzal kell sajnos számolnunk, hogy sokan vannak ellátatlan helyzetben, hiszen hogyan tudnának 90 nap alatt elhelyezkedni ennyire bizonytalan üzleti környezetben.

Az állami munkahelytámogatás nem kidobott pénz, hanem befektetés a termelőképesség fenntartásába. Ha visszatér a kereslet, akkor a gazdasági élet kitermeli az állami ráfordítást.  

– Kire számíthat ma egy gazdasági szereplő, amikor a következő hónapjait vagy évét tervezi?

– Magára, meg talán a hasonló helyzetűekre.

A magyar polgár és vállalkozó megszokta, mert többször megélte, hogy ami felülről jön, az nem úgy van, de mindenképpen fenntartással kezelendő. A világnak ezen a felén elég gyakori emiatt, hogy az emberek egyéni alkalmazkodási pályát követnek.

Láthattuk az előző válság idején is, hogy munkahelyet, szakmát váltottak az emberek, a tulajdonosok átstrukturálták a vállalkozásokat, mert nem bíztak az állami instrukciókban. Ugyanakkor arra is látni példát a világban, hogy amikor a központi hatalom elfeledkezik az emberekről, azok alulról kezdenek szerveződni. Például Belaruszban, ahol egy fuvolatanárnő bukkant fel, és lett kényszerűségből az utcán tiltakozó ellenzék egyik első embere. A belorusz nők az utcán vannak, szembe szállva rohamrendőrökkel. Szerencsés esetben a társadalom meg tudja magát szervezni békésen és hatékonyan.

– Hogy látja, hova fut ki a válság? Ha tanult az unió a válságból, ez majd a kohézió vagy a szétesés felé nyomja az EU-t?

– Az a felismerés, hogy az EU-ban egymásért felelősek vagyunk, márpedig a közös pénzügyi mentőalap ezt fejezi ki, nem teljesen új. Történt hasonló, – noha kényszerből – a görögök esetén 2010-ben, vagy amikor az európai központi bank, az ECB, olasz és spanyol államkötvényeket vásárolt, mikor nem volt ezekre piaci kereslet. Ám az a gyakorlat szembement az akkori joganyaggal, de legalábbis a szürkezónában volt. Most viszont itt a 7 éves költségvetés, és mellé téve a pénzügyi mentőalap terve. Ez utóbbi alapvetően Dél-Európa miatt történt, de a mentőalap mindenkinek jó, aki válságba zuhan.

Ám mind a hétéves pénzügyi keret, mind a mentőcsomag esetében igaz, hogy a nagy és gazdag országok aránytalanul nagy költségeket vállalnak, és ott a közvélemény nem fog elfogadni lazaságot.

Korábban talán nem minden visszaélés érte el a nettó befizető országok társadalmának ingerküszöböt. A görögök azonban roppant sokba kerültek a 2010-es évek elején, és ez sok érzelmet felkorbácsolt akkor.

A lengyel és a magyar jogbizonytalanság, a néhány országban létező, köztük a cseh és a magyar korrupció elfogadhatatlan azoknak, akik a számla zömét fizetik.

A mentőalap és ezzel a számla ráadásul igen nagy, az új tagországok is olyan sokat kaphatnak belőle, amit akárcsak néhány hónapja a legprogresszívebb (értsd: legbaloldalibb) körök és szolidaritás-pártolók sem mertek remélni. Az alap hosszú lejáratából következik, hogy ez nem konjunkturális kérdés, a visszafizetéséhez az európai közösség belső harmóniát fent kell tartani.

Ha a magyar kormány az uniós pénzek eddig szabad, szabados elköltéséhez jobban ragaszkodik, mint hazánk alapvető nemzeti érdekeihez, akkor sok kárt tud tenni az európai integrációban, de még többet a jövőnk ellen.

És ezzel kezdtük beszélgetésünket: a kelet-nyugat közötti pávatánc, a piacgazdasági normákkal szembe menő újra-centralizálás – teljes biztossággal kimondható – zsákutcás politizálás. Eddig is csak igen sajátos okok miatt volt folytatható. 2020 azonban sok mindenben választóvonal. A válságnak lehet olyan hatása, hogy – és én ebben optimista vagyok – a poszt-covid időszak rákényszeríti a politikai szereplőket a stratégiai döntésekre. Rengeteg ma a bizonytalanság a világban a járványon kívül is.

Nem tudjuk, mi lesz az amerikai választás eredménye és annak következménye, nem tudjuk, mi lesz Kínával, az európai és amerikai választásokba való orosz beavatkozásokkal, nem látható világosan, mit hoz a technológiai fejlődés, és milyen biztonsági kockázatokkal és társadalmi veszélyekkel jár az egyébként ígéretes új ipari forradalom.

Ezekben a zavaros időkben az európai egység még fontosabbá válik. A különutak, Sonderwegek egyre kockázatosabbak lesznek. A görögöknek is 30 évig sok mindent elnéztek, aztán nem lett olyan szép a vége. Legyen ez tanulság a mai magyar kormánynak, és az ellenzékben levő szervezeteknek, mozgalmaknak.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: