SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Bele vagyok kényszerítve ebbe a kis országba

Cserna-Szabó Andrással a nem létező magyar irodalomról és a magyar gasztronómia hiányosságairól beszélgettünk.

Link másolása

- Most már eltávolodtunk a legutóbbi kötettől, a Veszett paradicsomtól. Mennyiben volt más a fogadtatása, mint a Halálcsillagé?

- A magyar irodalom egy pici falu. Az első könyvem 1998-ban jelent meg, 17 éve vagyok ezen a rögös pályán, már ismerem a falu lakóit. Ha megjelenik egy új könyvem, már előre tudom, kinek fog tetszeni, kinek fog nagyon tetszeni, és ki fogja utálni. Ritkán ér meglepetés. Ennyi idő alatt az is kiderült már számomra, hogy amit én írok, az szinte mindig végletes reakciót vált ki az olvasókból (és a hivatásos olvasókból).

- Ennyire be van egy író skatulyázva?

- Eléggé. És ebből nehéz kilépni. Az én egyik skatulyám a novellista, a másik a gasztro- vagy a „levesíró”. Eleinte mindkét skatulya zavart, ma már inkább büszke vagyok mindkét dobozra. Nem is tudom, ki írta, hogy a halott író a jó író, mert az már jól kezelhető, nem mozog a skatulyában, pláne nem akar kibújni onnan. Egyébként én már nem nagyon gondolkodom a Veszett paradicsomon, részint mert túl vagyok rajta, és egy másik könyvön dolgozom (készül az új regényem, amely októberben fog megjelenni), másrészt, mert idővel megtanultam, hogy

a könyveket el kell engedni, ha megjelent, akkor az már egy önálló létező, külön költözik az írótól, mint apától a felnőtt gyerek, hagyni kell, hadd éljen.

Mindenesetre a Veszett paradicsom fogadtatása csendesebb volt, mint a Halálcsillagé, de ez természetes, egy novelláskötet mindig szerényebb port ver, mint egy regény.

Névjegy

Anyja Ingolstadtban, apja Kolozsváron, ő pedig 1974-ben Szentesen született – orvoscsaládban. Viszonylag korán kiderült, belőle nem lesz orvos, de más „klasszikus” értelmiségi sem. A drámai tagozatáról híres szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba járt, ahol – saját bevallása szerint – remekül érezte magát, hiszen négy évig hagyták a pad alatt olvasni. Környezete legnagyobb meglepetésére leérettségizett (na, nem elsőre), majd a Pázmány bölcsészkarán folytatta az olvasást. Magyar nyelv és irodalom, valamint média szakokra járt, pici időt a filozófia szakon is eltöltött, talán ekkor fogalmazódtak meg benne a Puszibolt című könyvének ezen mondatai:

„Igazából azt sem tudom, mi az a boldogság. Persze fordulhatok filozófusokhoz, hogy megértsem, csakhogy a bölcselőhad elég kuszafejű népség. Összevissza magyaráznak, gyakran teljesen felfoghatatlan dolgokat mondanak, és amennyire szigorúak kollégáikhoz, éppen annyira elnézőek önmagukkal szemben. Az egyik hírhedt gondolkodó például azt írja: boldogság nincsen. Majd pontosan kifejti, hogyan kell boldognak lenni. Miközben összegyűjtjük a boldogság kellékeit, boldognak kell lennünk. Na, ez rendesen odabasz, mi? Egy másik igen rosszhírű csűrcsavaró pedig így fogalmaz: Az ember boldogságának kis kertje helyét az isten háta mögött, sőt gyakran vulkanikus talajon jelölte ki. Akinek hét anyja van, az fejtse meg.”

470_csernauj

Kálló Péter fotója

Egyetemista korában kezdett el írni, az Esti Hírlapban főleg alternatív színházi előadásokról közölt cikkeket, 1998-ban jelent meg első novelláskötete, Fél négy címmel. 1998-tól 2000-ig a Sárkányfű című irodalmi folyóirat prózarovatát szerkesztette (itt indult az ún. „Sárkányfű-nemzedék”), dolgozott a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként, a Gusto magazin étteremkritikusaként, 2012-től a Hévíz című irodalmi lap szerkesztője. Eddig tíz könyve jelent meg, legutóbb a Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regény és a Veszett paradicsom című novellás könyv. Civil foglalkozását tekintve gasztronómiai újságírónak vallja magát, hobbija a pacal.

Új regénye Sömmi címmel októberben fog megjelenni a Magvető kiadónál.

- A novella mostoha műfaj volt mindig...

- Így van. Ez abból is látszik, micsoda óriási novellisták süllyedtek el. Olyan zseniális életművek tűntek el szinte nyom nélkül a regénycentrikus magyar irodalomban, mint például Tömörkény Istváné vagy Hunyady Sándoré. Olvasóként eddig is tudtam, hogy Tömörkény szenzációs, de most az új regényem miatt íróként is rengeteget kellett olvasnom tőle, nemcsak a nagy novelláit, hanem az innen-onnan előbukkant, eddig lappangó tárcáit is. Mérföldkő a magyar irodalomban. Minimalista fotórealizmus, átitatva az alföldi puszta misztikájával, a sűrítés művészetének tetőfoka. Azért mérföldkő szerintem, mert

"
nélküle nem lehetne se Móricz, se Lázár Ervin, se Tar Sándor, se Bodor Ádám – talán még Sátántangó sem.

Hunyady helyzete hasonló, egy világirodalmi rangú novellista, akit alig ismernek, legfeljebb a Családi albumot, de azt se mint fantasztikus regényt, inkább mint egy kultúrkellemes memoárt a híres apáról és anyáról. Sorolhatnám még, de már annyiszor elsoroltam…

- A regénnyel volt benned egyfajta megfelelni vágyás?

- Sokan kérdezték ezt, és mindig azt mondtam: nem. Azt hiszem, ez nagyjából igaz is. Én büszke vagyok arra, hogy novellista vagyok, sokra tartom ezt a műfajt, annyira, hogy alapvetően nem is vágyom regényírásra, de hát az ember szövegekkel dolgozik, vágja-ragasztja őket, kíváncsian figyeli, mi lesz ezekből. Aztán néhány szöveg összeragad, és azt mondja, ő regény szeretne lenni, és akkor az író próbál eleget tenni ennek az elvárásnak. Heine mondta, hogy mindenki azt ír, amit tud, kivéve Herr Goethét, aki azt ír, amit akar. Én is folyamatosan azt kutatom, mit tudok írni. A Halálcsillagnál két szöveg futott egymás mellett, egy novellafüzér a Király utcából meg egy western(paródia) kisregény, jó ideig fogalmam se volt, hogy van közük egymáshoz, aztán mégis lett. A Veszett paradicsom tisztább ügy volt: ott végig egyértelmű volt, hogy különálló történetekről van szó, semmi közük egymáshoz, ez egy novelláskötet.

- Kinek írsz?

Erre ugye három válasz lehetséges: 1. az olvasóknak, 2. a kritikusoknak, 3. magamnak. Ja és 4. – senkinek (vagyis az örökkévalóságnak)! Ezek közül még az olvasó tűnik a legszimpatikusabbnak. Azt szoktam mondani, hogy olyan író szeretnék lenni, akit én is szívesen elolvasnék.

Én egyébként egy elég konzervatív olvasó vagyok: történetre vágyom, szerelemre és halálra, bűnre és bűnhődésre, háborúra és békére, meg sziporkázó humorra, (ön)iróniára, fordulatokra és csattanóra, sírásra és nevetésre egyszerre, és megkövetelem, hogy emellett az élet értelmét is feltárja előttem a szépirodalom.

- A családban téma volt Kolozsvár?

Nagyapám első harminc évét Kolozsváron töltötte, apám is ott született, ’44-ben jöttek el. Így aztán nekem van egy meg nem történt kolozsvári gyermekkorom, meg egyfajta metafizikai kötődésem ehhez a majdnem-szülővárosomhoz. A Veszett paradicsom több novellájában ezt a kapcsolatomat írtam ki, és mivel a családban általában nem volt szó Kolozsvárról, eléggé szabad kezem volt. Pár évig semmi más nem érdekelt, csak ez a város, éltem is ott fél évet, de folyton erről olvastam, elég sokat tudok a történetéről, az utcáiról, a vendéglőiről stb. Aztán Szentes egyik napról a másikra bedörömbölt az ajtómon, hogy van neked egy igazi, egyáltalán nem metafizikus, viszont hús-vér szülővárosod is, még akkor is, ha te leszarod őt, ő meg leszar téged. És akkor kezdtem el írni az új regényt, a Sömmit.

cs2

- Mit szeretsz a legjobban Kolozsvárban?

Nagyapámat, a fiatal hírlapírót. (Ahogy Szentesben meg nagyanyámat, Cserna Csöpét.) Meg Hunyadyt, a Búza utcát, Bánffyt, az Ószeren a miccset, a Bulgakovban a csapolt Ursust, a kolozsvári káposztát, a pacallevest, a papanașit, a vargabélest, a város izgalmas múltját. Sokáig sorolhatnám. Erdély múltjának azt a hihetetlen sokszínűségét, ami mondjuk Kövi Pál Erdélyi lakomájából is rögtön látszik: magyar, román, zsidó, szász, örmény, szombatos stb. receptek egymás hegyén-hátán.

- A gasztronómiát miért kutatod?

Engem valójában nem a gasztronómia érdekel, hanem a magyar konyha története és az irodalommal való kapcsolata. Ez azért nagy különbség. A magyar gasztronómia története óriási homály, mindig is az volt. Ez nagyjából azért van így, mert

a magyar szellemi közeg mindig komolytalan témának tartotta a gasztronómiát. A magyar szellem nem gasztronomikus, irtózik mindentől, ami könnyed, szórakoztató, élvezetes.

(Ellentétben mondjuk a francia szellemmel. Vagy a magyar irodalommal, ami hihetetlenül kulináris természetű.) Ezért a magyar soha nem törekedett arra, hogy gasztronómiájának történetével tisztában legyen, megelégedett hamis közhelyekkel, hülye pletykákkal, homályos legendákkal. Amikor én gasztronómiáról írok, akkor ezt a balladai homályt szeretném oszlatni, valamint a magyar konyha és a magyar irodalom közötti fantasztikusan szoros kapcsolatot feltárni. Ez persze sokaknak nem tetszik, ilyenkor jön a "levesírózás". Persze gyomorbajos véleményformálók mindig is voltak, ma már a nevüket se tudjuk, de az világos, hogy Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Krúdy, Rejtő stb. művészetében milyen hangsúlyos a kulináris szál – vagy mondjuk Bodor Verhovinájában. Én inkább rájuk nézek fel. De azért félreértés ne essék: nekem a gasztró "csak" a szenvedélyem, szórakozásom, hobbim (még ha vérkomoly is), azért én alapvetően író vagyok és az is szeretnék maradni.

A magyar gasztronómia Puskásáról

kovi

"Én Londonban öltözködtem, később Rómában. Pali viszont New Yorkban, de azért ő is elegáns volt - mondta a kép bal oldalán álló Margittai Tamás, aki társával, a jobb oldalon álló Kövi Pállal több mint negyedszázadon keresztül diktálták a világgasztronómia tempóját a New York-i Four Seasons éléről.

Kövi Pálról írtam egy cikket nemrég, ő a magyar gasztronómia Puskása vagy Bartókja, de itthon alig ismerik. Balassagyarmaton születik, egyetemre jár két évig Kolozsváron, ’44-ben távozik a városból. 47-ben lelécel, előbb Olaszországba megy, ahol elsőosztályú focista lesz az AS Romában, feleségül veszi az edzője lányát, kimennek Amerikába. Már Rómában vezet egy kis éttermet, New Yorkban a Waldorf Astoriában kezdi legalul, aztán ösztöndíjat kap, elvégzi az egyetemet, lépdel felfelé a vendéglátós ranglétrán. 1966-ban már a Four Seasonsben igazgató, 1972-ben társával, Margittai Tamással megveszik az éttermet, azután majd’ negyedszázadon keresztül a világ egyik legjobb éttermét viszik együtt. Francia mesterszakácsokat hívnak, nouvelle cuisine, kaliforniai és francia borok, évszakonként lecserélik az étlapot, sőt a stílust is. És ezt a stílust utánozta aztán a fél világ… Kövi, a vendéglős meg tudta mondani, hogy egy év múlva, mondjuk, egy hétfői napon mi lesz az étlapon, mi lesz az ebédmenü, még azt is, hogy hányan lesznek a FS-ben, és nagyjából még azt is, hogy kik. Mert neki előre kellett terveznie. Jó előre. Ide járt Pelé, Woody Allen, Kissinger, Vonnegut, Meryl Streep vagy éppen Paul Bocuse, vagyis a politikai, gazdasági és művészeti elit. És akkor ennek a csávónak a sikerei csúcsán, a hetvenes években eszébe jut, hogy hát Kolozsváron a negyvenes évek első felében micsoda gasztronómiai kultúra volt! Össze kéne gyűjteni a régi erdélyi recepteket egy könyvben, gondolja.

De hát éppen dúl a Ceaușescu-rezsim. Ám Kövit ez nem zavarja, lefizeti a román pártfunkcikat, és bejárja Erdélyt, felkeresi az írókat, vendéglősöket, elmegy a falvakba és a levéltárakba, mindenütt recepteket gyűjt – miközben, mondjuk, a New York-i vendéglőjében éppen Travolta Joseph Hellerrel vacsorázik.

A FS a XX. század egyik legfontosabb vendéglője volt, az Erdélyi lakoma (Kövi könyve, mely 1980-ban Bukarestben, 1985-ben New Yorkban, 1987-ben Budapesten jelent meg) pedig az egyik legfontosabb kelet-európai szakácskönyv. Kövi a legismertebb magyar gasztronómus a világban, mi mégsem ismerjük. Olyan ez, mintha nem tudnánk, ki volt Puskás vagy Bartók.

- Tesztelsz is éttermeket, mit szeretsz enni? Hova jársz szívesen?

- Ez egy munka, kb. 15 éve írok étteremkritikákat a Gustóba, néha más újságoknak is. A helyeket nem én választom ki, ahová küldenek, oda megyek. A Gusto általában új fine dining éttermekbe küld, úgyhogy az utóbbi években végigkóstoltam a magyar gasztroforradalom árnyékos és napfényes oldalát is. Ha magamtól megyek vacsorázni, akkor inkább a rusztikus, autentikus, hagyományos konyha érdekel, Madridtól Újvidékig, Kolozsvártól Leccéig, Walestől Isztambulig, Krakkótól Prágáig. Pacalmániás vagyok, ha pacal van az adott ország konyhájában, akkor azt rendelek. A valódi ételek mindig jobban érdekelnek a fikciós fogásoknál.

- És itthon tudsz ilyeneket enni?

- Nem, mert az éttermi vendéglátásból lassan kiszorulnak a valódi, hagyományos ételek. Ha mégis kínálnak ilyesmit, akkor legtöbbször közepes vagy még rosszabb minőségben.

"
Nincs Budapesten rendes birkapörkölt, töltött káposzta, pacal, halászlé, szalontüdő, kelkáposzta-főzelék stb. És ezt addig fogom hajtogatni, amíg lesz.

Ezek az ételek leszorultak a kifőzdékbe, piacokra, hentesekhez, de persze nagyon változó minőségben. Ez baj, és azt jelzi, hogy a magyar gasztronómiának nincs meg az alapja. A sikerek, amelyek kétségtelenül léteznek, mintha a levegőben lógnának. Ahhoz, hogy egy házat felépíts, alapot kell lerakni. Ahhoz, hogy valódi gasztroforradalmat csináljunk, meg kéne ismernünk és határoznunk, mi a magyar konyha. Sokszor azt érzem, hogy a fine dining éttermek fából vaskarika ételeket készítenek, azt hisszük, ha töltött káposztára rádobunk egy homárt, már utol is értük Európát. A homár még oké, de töltött káposztát már nem tudunk csinálni, ez a bibi.

cs3

- Hol vagy igazán otthon? Szentesen születtél, Kolozsváron is otthon vagy, Budán élsz.

- Talán a Király utcában, ott van a lakásom is, bár most Budán lakunk jó pár éve. Budán lakni világnézet, mondta Márai, de nem az enyém, mondom én. Bár igazán jól megvagyok Budán, de azért sokkal jobban szeretem a balkáni pörgést, a bohémnegyedeket, a kocsmazajt. A Király utcában Krúdyt, Szomoryt, Gundelt imádom, meg azt, hogy ez az utca teljesen önmagától visszatért saját, régi medrébe, ebbe a mulatós, kocsmás, hedonista világba, amilyen egykor volt.

- Külföld?

- Soha nem éltem külföldön. Az a fél év, amit Kolozsváron töltöttem, munkával telt, a könyvtárban ültem jobbára, és kocsmákban beszélgettem, jókat ettem-ittam. Ez egy ösztöndíj volt, és tudtam, hogy visszajövök, tehát nem számít igazi száműzetésnek. Íróként bele vagyok kényszerítve ebbe a kis országba, ebbe a kis nyelvbe, és jobb, ha nem áltatja magát az író azzal, hogy ezt itt lehet hagyni, mert nem lehet. Egy orvos, egy vízvezeték-szerelő, egy pincér elmehet,

"
a magyar író megszívta, a nagy világon e kívül tényleg nincs számára hely, neki itt tényleg élni, halni kell.

Nekünk ezen a nyelven kell írnunk, ráadásul még ebből is kell megélnünk, szóval nincsenek választásaink.

- Nyaralás?

- Nem tudok nyaralni, megőrülök, ha pár napig semmi dolgom, csak feküdnöm kell egy tengerparton. Amikor külföldön járok, akkor is dolgozom, legtöbbször írok az utazásokról valami gasztrocikket. Elmegyek kocsmába, piacra, henteshez, éttermekbe – és aztán jól megírom, és ezzel el is telt a nyaralás.

- Ha mást kéne csinálnod a szerkesztésen, tanításon és az íráson kívül, mit választanál?

- Nagyon szívesen lennék vendéglős: valami irodalmi kocsmát csinálnék, ahol regényhősök és írók fogásai lennének az étlapon. Mondjuk ez lenne a címe: "Fogadó a Thelemai Apátsághoz, ahol az enni-inni és olvasni szerető polgárok nyugalomban és békességben élnek". Vagy dolgoznék egy kis, helyi levéltárban, Szentesen, Kolozsváron vagy a Király utcában. Kis lokális kincsek után nyomozni, az nagyon jó élet lenne.

cs4

- És a kortárs magyar irodalom?

- Ilyen nevűt nem ismerek, szerzőket ismerek. Persze, látom én, hogy egyesek baromira tudják, mi az a magyar irodalom, sőt egyenesen egy sportágként kezelik, rangsorokat állítanak össze, Top 10-eket, mintha a művészet is egy versenyszám lenne, ahol a teljesítmények egzakt módon mérhetők és így könnyen összemérhetők lennének. Ebből a szemszögből máris érthető, ha mások meg mindentudó gőgjükben évtizedek magyar irodalmát hasonlítják össze, a nyolcvanas évek aranykor, a kilencvenes már hanyatlás. Ez számomra komolytalan vita. A "Kinek az apukája okosabb?" című óvodai, dedós játék, amiben nem szeretnék részt venni, bár látom azt is, hogy ehhez a kérdéshez már a sarki fűszeres is hozzászólt (engem is felkértek, több helyről is). Van annak a kérdésnek értelme, hogy Rabelais volt nagyobb író vagy Cervantes? Az Ikszek nagyobb regény vagy a Verhovina? Egyébként a kilencvenes évek is tele van számomra nagyon fontos magyar könyvvel: A Budapesti Skizótól A kéklő páráig, a Szürke galambtól a Csillagmajorig, a Tömegsírtól A veinhageni rózsabokrokig, A hullámzó Balatontól a Zöldvendéglőig sokáig tudnám sorolni. Tovább is van, mondjam még?

"
Különben is, íróként az ember pont leszarja a magyar irodalmat. Ül a sötét szobában és ír, vagyis csinálja a melóját.

Szavakat keres a szótárban, mondatokat eszkábál, novellazárlatokon, címeken, szereplőkön töri a fejét, és fejezeteket szabdal szét. És kurvára nem azon gondolkozik, hogy most a magyar irodalom arany-, ezüst- vagy bronzkorában ténykedik-e éppen. Már akkor, ha kicsit is épeszű…

- Akkor legyen ez az interjú címe, hogy "Leszarom a magyar irodalmat"?

- Én inkább ezt javasolnám: "Kiskorú amőbával szexelt a tömeggyilkos író". Hátha így elolvassák…

Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: