SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Azon görcsöltem, hogy ne essek le a járdaszegélyről

Nem is az fáj a legjobban, hogy fel kell tenned magadnak ezt a kérdést. Még csak az sem, hogy nincsen rá válaszod, hanem az, hogy nem is lesz soha. Egyetlen kérdés, ami így szól: Mi lett volna, ha…?
Kocsis Gábor írása a Használd fel blogon - szmo.hu
2016. szeptember 09.


Link másolása

A Használd fel blog szerzője azt mondja: nem létezik olyan tapasztalat - legyen az pozitív vagy negatív -, amit ne tudnál felhasználni életed jobbá tételére, céljaid elérésére, önmagad valódi kifejezésére.

Ehhez találsz inspirációt és a személyes tapasztalataira épített tanácsokat ezen az oldalon. Pontosan tudja, hogy milyen igazán mélyen lenni, és azt is, hogy hogyan lehet felállni onnan. Mert mindig fel lehet állni. És miután ezt megtetted, már soha többé nem fogsz hinni a lehetetlenben!

Van néhány olyan dolog az életben, amit nem lehet ostoba kifogásokkal kimagyarázni. Mások felé megpróbálhatod – lehet, hogy még sikerül is –, de önmagad számára nem fog menni. Ott mindenképpen csatát veszítesz. És fájni fog. Nagyon. Újra és újra, egész életedben. Egyetlen kérdés miatt, ami az összes fájdalmadat azonnal előhozza.

Mi lett volna, ha akkor megteszem azt, amitől annyira féltem? Mi lett volna, ha nem másokra hallgatok, hanem az álmaimat követem? Mi lett volna, ha elmondom neki azt, hogy szeretem? Mi lett volna, ha akkor nemet tudok mondani, és nem hagyom, hogy mások rajtam élősködjenek? Mi lett volna, ha csak néhány pillanatig erős tudtam volna lenni, és nem kerültem volna méltatlan helyzetbe? Mi lett volna, ha belevágtam volna abba a munkába, amihez magamat kevésnek éreztem? Mi lett volna, ha kilépek egy mérgező kapcsolatból, és nem megkeseredve élem le az életem? Mi lett volna, ha kipróbálom azt, amire a szívem mélyén mindig is annyira vágytam, de a cselekvéshez gyáva voltam?

Mi lett volna, ha igazán élek, nem csak túlélésre játszom?milettvolnaha5

Sodródni csak lefelé lehet

Volt egy pontja az életemnek, amikor rájöttem: nagyon elcsesztem valamit. Nem az a pont volt ez, amikor majdnem meghaltam, mert akkor másra figyeltem. Először arra, hogy visszamásszak az életbe, utána pedig arra, hogy valamire foghassam azt, ami velem történt. Az első sikerült, a második nem. Az életem az enyém maradt, de a felelősség is, hogy mit kezdek vele. Ez alól a felelősség alól nem tudtam kibújni. Senki sem tud kibújni.

Mégis sokan próbálkoznak azzal, hogy valami külső tényezőre vagy egy másik emberre mutogatva saját életük vakvágányra kerülésének felelőssége alól feloldozást nyerjenek. Csakhogy az élet nem így működik. Az a helyzet, hogy senki nem fog téged felmenteni, ha elcseszed az életedet. De még megbüntetni sem fog senki sem ezért. Te bünteted saját magadat. Te pazarolod el azt az egyszeri, megismételhetetlen, felbecsülhetetlen értékű ajándékot, amit születésed pillanatában kaptál: hogy itt lehess, hogy lélegezz, hogy szeress, hogy érezz – hogy élj.milettvolnaha3

Sokan azonban nem élnek, csak túlélik a napjaikat. Tűrik, ami nem jó, és várják, hogy jobb legyen. Várják, hogy majd valami megváltozik magától, vagy valaki változtat helyettük a dolgokon. Várják, hogy a szánalmas helyzetük egyszer csak hirtelen javulni kezdjen. Várják, hogy a Sors, az Isten, a véletlen, a kormány, egy ismerős vagy egy idegen majd megoldja helyettük az életüket. Csak várakoznak, de ők maguk semmit sem tesznek. Beletörődnek. Eltemetik magukat: egy haldokló lelket és egy még élő testet.

Onnantól pedig már csak egyre lejjebb és lejjebb kerülnek. Mert az élet folyója ilyen: ahhoz, hogy felfelé haladj, úsznod kell; sodródni csak lefelé lehet. Aki ezt nem érti, az egész életében a körülmények áldozata marad. Úgy éli le az életét, hogy itt sem volt igazán, és úgy fejezi be, hogy valójában el sem kezdte.

Amit nyitva hagytál, az már úgy is marad

Saját életünk irányításának hiánya vezet a lélekgyilkos "mi lett volna, ha..." kérdésekhez. Azokhoz a kérdésekhez, amelyek fájdalmat okoznak akkor is, amikor először felteszed, és akkor is, amikor életed végén utoljára. És ez a fájdalom egyáltalán nem biztos, hogy az idő múlásával csökkenni fog.

Nekem is volt már néhány megválaszolatlanul maradt kérdés az életemben, de igazán súlyos, igazán nagy fájdalmat okozó kérdés soha. Nem azért, mert okosabb lennék a nagy átlagnál, vagy mert kezdetektől fogva jobban tudtam volna élni, mint a beletörődést választó többség, hanem egészen egyszerűen azért, mert nem volt rá módom.

Bár mindig is a szívemet követtem, bármibe is fogtam, de az én életemben is több volt a megalkuvás, a várakozás és a halogatás, mint amennyi egy boldog életbe belefér. Igazán súlyos "mi lett volna, ha…..." kérdést azonban még nem volt időm magamra aggatni, mert viszonylag hamar, 28 évesen szembesülnöm kellett azzal, hogy az életem bármikor megszakadhat. Egyik pillanatról a másikra bezárulhat az ajtó, és ennyi volt. Finito. Nincs visszafordulás. Nincs ismétlés. Pontosan annyi volt, amennyit idáig kihoztam belőle. Sem több, sem kevesebb.milettvolnaha1

Amikor erre rájöttem, és egy stroke után ott feküdtem a kórházban, még csak a félelem uralkodott bennem. Még nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Miért jutottam ide látszólag ok nélkül? Miért pont én? Mit tegyek most? Lesz-e jobb? Élek-e valaha újra teljes életet (mert akkor még azt hazudtam magamnak, hogy előtte teljes életet éltem)? Alszom-e még el valaha úgy, hogy ne kelljen félnem attól, hogy másnap felkelek-e, és ha igen, akkor milyen állapotban?

Akkor még csak félelem volt bennem, és életösztön. Nagyon akartam élni, de még nem ment igazán. És csak később jöttem rá, hogy azelőtt sem éltem igazán. Csak később értettem meg, hogy ha úgy folytatom az életemet, ahogyan korábban éltem, akkor egyre fájdalmasabb "mi lett volna, ha..." kérdéseket fogok magamra pakolni az évek során. Egyre nagyobb súllyal nyomnak majd lefelé a nyitott kérdések.

A járdaszegély és az élet

A felismerés soha nem egy pillanat műve – az agy már készül rá előtte hosszú időn át. Legtöbbször mégis csak egy-egy pillanatra emlékszünk utólag: egy bevillanó emlékre, egy hirtelen minket érő külső hatásra, egy szokatlan látványra, egy intenzív érzésre. Egy különleges pillanatra, amely a felismerést felszínre hozta.

Az én pillanatom egy séta során jött el, egy járdaszegélyen egyensúlyozva. Ugye milyen hülyén hangzik? Pedig teljesen logikus itt minden. A stroke után az elvesztett egyensúlyérzékemet próbáltam visszahozni (sikeresen, mert hála az agy csodálatos működésének, a meghalt részektől sok funkciót át tudnak venni más területek), ezért folyton kerestem magam körül a lehetőségeket, hogy játékos vagy éppen szigorúan következetes formában fejlődjek. A járdaszegély volt az egyik ilyen lehetőség.milettvolnaha4

A kórházból hazakerülve sokat sétáltam otthon, és az életbe való pszichés visszatérésem jelentős részét ezeknek a sétáknak köszönhetem. Nemcsak meditációként szolgáltak a sétáim, hanem segítettek átgondolni a múltamat, és elősegítették azt is, hogy tudjak kezdeni valamit a jelenemmel. Az egyik ilyen céltalan, mégis eredményekhez vezető sétám során szokásos módon végiggyalogoltam egy járdaszegélyen. Ugyanúgy, mint máskor, azonban most valami egészen máshogy történt. A felismerés megérkezett.

Ahogy a járdaszegély végére jutottam, a szokásos reflexszerű elégedett mosollyal konstatáltam, hogy leesés nélkül elértem a végéig, és ez azt mutatja, hogy az egyensúlyérzékem már ismét egész jól működik. A mosolyomat azonban hirtelen megtörte egy sokkal erősebb hatás. Egy gondolat, amire nem számítottam. Ok, végigjutottam a járdaszegélyen, de mit láttam közben? Láttam a szembejövő gyermek mosolyát? Láttam a felettem úszó felhőket? Láttam a virágba boruló faágat, amelyről éppen egy madár indul útnak? Láttam a kutyát, aki vidáman hempereg a fűben tőlem néhány méterre? Láttam bármit is magam körül, amíg arra koncentráltam, hogy ne essek le a járdaszegélyről?

És rájöttem, hogy az egész életemet így éltem eddig. Sokakhoz hasonlóan azon görcsöltem, hogy ne essek le a járdaszegélyről, ne érjenek kudarcok az életemben, ne bukjak el az utamon, nehogy véletlenül padlóra kerüljek. És ez a félelem rengeteg kompromisszum meghozására késztetett. Nem vágtam bele abba, amit a szívem mélyén csinálni szerettem volna, csak nem mertem. Nem mondtam el annak, akit szeretek, hogy mit érzek iránta. Nem indultam el, hogy megvalósítsam az álmaimat, csak a fejemben, néhány papírfecnin és a számítógépen létrehozott mappában maradt minden. Minden, aminek csak akkor van értelme, ha fizikai valósággá válik. Minden, ami ha csak a fejemben marad, viszem magammal a temetőbe. Minden, amitől azt érezném, hogy igen, élek, igazán élek, és nem csak reménykedve várakozom. Minden, ami nem engedi megszületni azt a kérdést, hogy "mi lett volna, ha...".milettvolnaha2

Onnantól fogva egészen másként gyalogoltam végig a járdaszegélyeken, és egészen másként kezdtem el járni az életem útját is. Körbenéztem, és élveztem mindazt a csodát, amiben az utam során részem lehetett. Nem féltem már leesni a járdaszegélyről, és nem féltem már elbukni az életem útján sem. Nem féltem, mert tudtam, hogy az élet nem arról szól, hogy hibátlanul végigjutunk-e rajta (úgysem fog sikerülni), hanem arról, hogy mit élünk meg az út során. Megértettem, hogy az út célja az utazás maga.

Mesterséges félelem

Jó oka van annak, hogy ennyi ember cipeli magával egész életén át a fájdalmas "mi lett volna, ha..." kérdéseit. A félelem, ami a cselekvéstől visszatart, csak részben ösztönös és természetes. Biztonságra való törekvésünk bizonyos szempontból evolúciós előnnyel jár, hiszen az újdonság veszélyt is hordozhat magában, így aki például fél a zuhanástól, az nem gyalogol le a szikla pereméről a semmibe, és aki a tüzet csak bizonyos távolságból szereti, az nem fogja felgyújtani a saját haját, ha nagyon fázik télen. Persze, hogy van előnye a félelemnek. A kérdés csak az, hogy alapja is van-e minden félelmünknek, vagy azok mértékének.

Természetes óvatosságunk mellett – időnként azt erősítve, máskor attól teljesen függetlenül – van itt valami más is, amivel sokkal jobban korlátozzuk az életünket: ez pedig a tanult félelem. Igen, csakúgy, mint a képességeinket, a félelmet és a tehetetlenséget is lehet tanulni. A legtöbb ember tanulja is rendesen egész gyerekkorában – aztán még felnőttként is. Sok szülő a saját félelmeit gyermekére vetítve kudarckerülő magatartási mintát ad át neki, vagy túlzott aggodalmával elnyomja őt, esetleg saját kisebbségi komplexusát kiélve uralkodik fölötte.

Aztán ott van az iskolarendszer is, melynek fontos eleme a büntetés.

Aki rosszul teljesít, annak mindenképpen bűnhődnie kell. Aki kilóg a sorból, annak pláne. Az okokat nem keresi senki, a lényeg a megfelelési kényszer. A gyermekekben pedig szép fokozatosan kialakul a kudarctól és az el nem fogadottságtól való félelem. Ezért nem mernek felnőttként sem változtatni az életükön, akár kicsit, akár nagyon rosszul érzik benne magukat.milettvolnaha6

Pedig aki fél minden változástól, az fél magától az élettől is – ugyanis változás nélkül nincsen élet. Aki korlátozza önmagát azért, mert a biztos rossz vonzóbb, mint a bizonytalan jó, az újabb és újabb "mi lett volna, ha..." kérdésekkel terheli saját lelkét. Egyre fájdalmasabb, egyre mélyebb sebeket okozó kérdésekkel. Olyan kérdésekkel, amelyeket nemhogy cipelni nem kellene, hanem fel sem kellett volna tenni. Olyan kérdésekkel, amelyek ellehetetlenítik a boldog, teljes életet.

Kérdések helyett válaszok

Tudod, ebben az élet nevű játékban egyetlen igazi ellenfeled van: önmagad. Mindaz, ami a fejedben van, válhat segítőddé, és válhat leküzdhetetlen akadállyá is. Foghatod a körülményekre, ha nem követed az álmaidat, de attól még az idő nem fog megállni, hogy Te ácsorogsz. Az idő csak megy, neki ez a dolga. Egy másodperc. És még egy. És még egy. Talán ennyi elég is ahhoz, hogy lekéss egy lehetőséget. Sokszor persze több időd van: órák, napok, hetek, vagy akár évek is – mégsem történik semmi. Csak a másodpercek peregnek néma homokszemekként, amíg a homokóra le nem jár végleg.

Az élet egyrészt kegyetlen, másrészt hasznos jellemzője az, hogy a homokóra nem üvegből van: soha nem tudhatod, hogy neked mennyi homokszem jutott. Kegyetlen dolog ez, mert a bizonytalanság mindig az, de egyúttal hasznos is, mert megtanulhatsz a maga teljességében megélni minden egyes pillanatot. Megtanulhatod, hogy a halogatás az élet ellen szól. Megtanulhatod, hogy amit ma nem teszel meg, holnap már nem biztos, hogy lesz rá lehetőséged.

Megtanulhatod, hogy a lehetőség, ami a szemed elé táncolt, hamar el is illanhat végleg. Megtanulhatod, hogy az álom cselekvés hiányában csak álom marad. Megtanulhatod, hogy élni csak úgy érdemes, ha nem őrizgetsz "mi lett volna, ha..." kérdéseket, hanem válaszokat adsz rájuk még azelőtt, mielőtt feltennéd őket. Megtanulhatod mindezt, ha úgy döntesz, hogy megtanulod.milettvolnaha7

Márai Sándor szavai csengnek a fülembe: "Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs." És valóban így van: amit megtettünk, azzal tudunk mit kezdeni, még ha hibáztunk is a cselekedeteinkkel. Megbánhatjuk, helyrehozhatjuk (vagy legalább megpróbálhatjuk kijavítani, hogy a lelkiismeretünk megnyugodjon), tanulhatunk belőle, felhasználhatjuk arra, hogy szebbé tegyük a saját életünket, és másokét is.

De amit nem tettünk meg, az megfoghatatlan. Azzal nem tudunk mit kezdeni.

Az örökre kérdés marad. Egy elrendezetlen pont az életünkben, vagy akár egy egész életszakasz, amit egyetlen fájdalmas, lélekgyilkos kérdés helyettesít: "Mi lett volna, ha...".

Elindulni veszélyes, tudom. De egy helyben maradni sokkal veszélyesebb. Szólhat az életed soha célba nem érő várakozásról, lelket sorvasztó vágyakozásról, nyitott kérdésekről és önmagad megnyugtatására ismételgetett hazugságokról, vagy szólhat valódi válaszokról, cselekvésről, önmagadba és a céljaidba vetett hitről, szenvedélyről, és arról az érzésről, ami minden egyes este mosolyt csal az arcodra, amikor aludni térsz: igen, ma is éltem, nem csak léteztem.

A két utat egyetlen döntés választja el egymástól. Egyetlen döntés választja el a feltételes módot a kijelentőtől. Egyetlen döntés választja el a túlélést az élettől.

Ha neked hasznos volt, másoknak is az lehet. Segíts eljuttatni hozzájuk is!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: