SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Az egész családot bűnbe sodorhatják a börtönbe kerülő apák

A hátrahagyottaknak mindennapos küzdelem, hogy valamiből élni tudjanak.

Link másolása

A börtönbe kerülő családfenntartók gyakran nagyon nehéz helyzetbe hozzák a családtagjaikat, akik alig bírják átvészelni ezt az időszakot. A gyerekeiknek nem tudnak enni adni, a fizetetlen számlák miatt lekapcsolják otthonaikban az áramot, napról napra, szinte a semmiből élnek. Állami segély nincs, a civil szervezetek pedig alig tudnak segíteni, mióta ellehetetlenítették a civil szférát.

Ha a család fenntartója börtönbe kerül, akkor a hátrahagyott családnak mindennapos küzdelem lesz, hogy valamiből meg tudjon élni. Ha a családfenntartó egy eleve szegény körülmények között élő családból esik ki, akkor a család többi tagja egy olyan lejtőn fog elindulni, amiből nem mindig van visszaút.

Mióta a civil szervezeteket kitiltották a börtönből, még nehezebb ezeken a családokon segíteni, mert a szervezetek munkatársai nem tudják, hogy melyik hátrahagyott család szorulna segítségre. A gyerekeikkel maradt anyák nem tudják egyedül fizetni a számlákat, iskoláztatni a gyerekeket, ételt, tüzifát venni. A GYES-ből, családi pótlékból vagy közmunkából befolyt kis összegből képtelenek pótolni a családfő hiányát, nap mint nap azzal szembesülnek, hogy azt kell mondaniuk a gyereküknek:

ma nincs vacsora.

Azok a nők, akik sosem dolgoztak, esetleg képzettségük sincs, a hirtelen beállt helyzetben csak nehezen tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, mert a betanított, fizikai munkákra leginkább férfiakat keresnek, a hátrahagyottak pedig többnyire nők. A civilek szerint sajnos olyan is előfordult már, hogy a nélkülözés miatt a hátrahagyott családtag is bűnre adta a fejét, lopni kezdett vagy prostituáltnak állt, hogy fenntartsa a családot. Holott már az apa sem követett volna el bűncselekményt és került volna börtönbe, ha nem lennének ilyen szegények.

Mi lesz akkor, ha újra bekerülök? Hát szegénység.

Pénteken már sötétben, este hét órakor érünk a monori cigánytelepre. A sötét, világítás és aszfalt nélküli utcán megállítunk egy fiatal srácot, hogy megkérdezzük tőle, tud-e a környéken olyan családot, ahol a családfő börtönben volt, és emiatt nehezen boldogult a család. A fiú azt feleli, hogy bár nem idevalósi, de tud, elvisz minket hozzá. Egy, a többihez képest, rendezett, lefestett falú több szobás házhoz vezet, ahonnan erős lámpafény szűrődik ki, a feljárón két autó is áll. A fiú bekiabál, mire kijön Laci, egy megtermett roma férfi, és megkérdezi, mit szeretnénk. Elmeséljük neki, hogy miért jöttünk, mire Laci szeme rögtön felcsillan. Azt mondja, hogy bár ő is épp háziőrizetben van két éve, de inkább menjünk át a szomszédjához Pupos Attilához, mert a telepen ők azok, akik a legszegényebb sorban vannak, és a legnehezebben bírták a börtön időszakát.

A Barbie-ház I Fotó: Hajdú D. András

A szomszéd házról látszik, hogy nem olyan rég épült, csupasz téglákból áll a fala, még szigetelés sincs rajta, pici ablakán gyenge fény szűrődik ki.

Laci nevetve mondja nekünk, hogy ez egy valóságos Barbie-ház, tíz négyzetméter, négyen laknak benne egy beteg kislánnyal.

Néhány hangos szólongatásra kiszalad a házból egy pucér kisfiú, mögötte pedig az apja jön a kutyákat zavargászva az útból. Alighogy felvázoljuk, hogy miért jöttünk, Pupos Attila beinvitál minket a házba: nézzük meg, milyen kis helyen, milyen körülmények között élnek ők. Az egy szobás kis lakás tényleg nem több tíz négyzetméternél, a konyha, a nappali, a hálószoba egyben van, étkező és fürdő nincs. Odabenn az ágyon egy kislány fekszik, a tévét nézi, az édesanya, Kálai Mária csak pár perccel később érkezik meg. A helyi kútról hordják a vizet, az áramot csak nem olyan rég sikerült bekötni a házba, mert lekapcsolták, amikor a férfi börtönbe került.

"Nézze meg, állva eszünk, mint a lovak. Egy szék sincs, ahova le tudnánk ülni" – mutatja Attila.

A férfi tavaly áprilisban szabadult a börtönből, két évet volt benn Állampusztán. Csalás miatt került be, amikor csinált egy hamis adás-vételi szerződést egy autóról.

"Ne úgy képzelje, hogy én itt állandóan loptam, csaltam. Rákényszerültem, mert a kislány beteg, állandóan műtétekre kell járnunk. A kislány miatt kellett a pénz, nem magamnak. Ezt elmondtam a bíróságon is, mégis két évet kaptam" – meséli a férfi, miközben megmutatja nekünk a hétéves kislány műtétek miatt teljesen összekaszabolt karjait és lábát.

Attila közmunkásként dolgozott, a nő otthon volt a gyerekekkel, a férfi 53 ezer forintos keresetéből pedig nem tudták fizetni a lány gyógyszereit, amiket a műtétek után meg kellett venniük, mert némelyik kenőcs nyolcezer forintba is belekerült. A nő a börtön időszaka alatt 53 ezer forintos közmunkás fizetésből, és a körülbelül ugyanennyi családi pótlékből próbálta a férje nélkül eltartani a két gyereket.

"Nagyon nehéz volt. Volt, amikor enni sem tudtam nekik adni, pedig szeretnek enni. Hogy mondod meg egy ilyen kisgyereknek, hogy nincs? Ők ezt nem értik, mégis ezt kellett mondani"

– meséli Mária.

Az áramot és az internetet két hónapig tudták fizetni, azután kikapcsolták. Nem hívhatták többé az apát telefonon, látogatni sem tudták, mert nem volt pénzük a vonatjegyre, mert a kislányt kellett rendszeresen Budapestre hordani vizsgálatokra, ami szintén belekerült havonta több tízezer forintba. A csomag, amit az apának küldtek, havonta körülbelül negyven ezer forint volt, de ahogy mondják, azt muszáj volt küldeni, mert anélkül nem bírta volna a börtönt. Sokszor azonban erre sem volt pénzük, ezért az apa javaslatára ilyenkor hitelre kérte a fát, és amikor megjött a családi pótlék, akkor abból visszafizették.

A család semmilyen segítségre nem számíthatott, amíg a férfi börtönben volt. A családtagjaik nagy része meghalt, egyedül Mária édesanyja él még, de neki levágták mindkét lábát, ráadásul vak is, ezért inkább ő szorul segítségre. Semmilyen plusz segélyt vagy támogatást nem kaptak, és még a tüzifaosztásból is kimaradtak, mert az 28 500 forint/fő alatt járt volna csak, nekik viszont 33 ezer forint/főre jött ki az egy havi jövedelmük. Egyedül a ruhaosztásnál tudtak valamiféle kis segítséghez jutni, de abból se kaptak eleget.

A család akkor még nem ebben a házban lakott, hanem egy valamivel nagyobban, de abba sem volt bevezetve az áram. Amíg Attilát nem csukták le, ő rendezgette önerőből a házat, megcsinálta a szigetelést, megerősítette a ház falait, egyedül a tető javítására nem volt pénzük. Miközben a férfi börtönben ült, a ház összedőlt, de a család szerint szándékosan dózerolták le, mert nem létezik, hogy egy nemrég megerősített ház magától összeessen. Akkor költöztek ebbe az egyszobás házba, ami 400 ezret ér, és 10 ezer forintjával a nőnek vissza kellet fizetnie, miközben a férfi börtönben volt, de mivel ételre se futotta, még most is 20 ezrével törlesztik.

Amióta a férfi itthon van, már nem kell éhezniük, a gáztűzhelyen is éppen egy tepsinyi sült csirkecomb pihen, az áramot is vissza tudta vezettetni a férfi. Most kukásként dolgozik, a kettejük keresete 200 ezer forint körül van, de ebből még hitelt fizetnek és a ház árát. A kályha mellett most is feldarabolt bútordarabok várják, hogy begyújtsanak velük, amit a férfi a kukás autóból szedett ki.

Attila hamarosan sajnos ismét börtönbe kell menjen egy régi ügye miatt, most tárgyalják másodfokon. Az anya és apa rettegnek attól, hogy mi lesz, ha ismét lecsukják, mert a kislányra további műtétek várnak.

"Mi lesz akkor, ha újra bekerülök? Hát szegénység, ami eddig. Én nem szégyellem, hogy szegény vagyok, és nem vágyok nagy dolgokra, nekem nem kell palota. Csak szeretnék még egy szobát meg egy fürdőszobát" – mondja.

A szomszéd Laci is csalás miatt ült börtönben, ugyanakkor, mint Attila, de ő hat évet kapott, amiből kettőt éppen háziőrizetben tölt, februárban fog szabadulni. Az ő házuk négy szobából áll, van rendes étkezőjük, konyhájuk, hálószobáik, a falak le vannak festve, szépen be van bútorozva. Laci büszkén meséli, hogy ezt mind ő csinálta önerőből, pedig nekik sem volt könnyű az elmúlt időszak.

Feleségével – aki látogatásunkkor éppen dolgozott – négy gyerekük van, de szerencsére már nagyok, az idősebbik gyereke már nem is élt otthon, amikor börtönbe ment. Ennek ellenére is hatan laktak abban az időszakban a házban, mert a lányának akkor már megszületett az első gyereke. A felesége most a reptéren takarít, és mivel a hónap szinte minden napján dolgozik, elég jól is keres, de ez a börtön időszaka alatt nem volt így. Közmunkából és családi pótlékból próbálta eltartani a családot, a nagyobb gyerekek elmentek napszámba dolgozni. Nem tudtak mit enni, az áramot is kikötötték, miután két millió forintnyi tartozást halmoztak fel. Még most is a szomszédtól hozzák át az áramot. Amikor nagyon megszorultak, testvérektől kértek kölcsön, hogy az akkor még 2-3 éves unokának enni tudjanak adni.

A család szerencsére most már a talpára tudott állni, bár Laci még nem dolgozhat, de már az összes gyereke vállal valamilyen munkát. Most éppen a férfi segít Attilának a kis háza köré kerítést építeni, de azt mondják, hogy ha valaki a telepen olyan helyzetbe kerül, mint ők a börtön miatt, nem igazán lehet mások segítségére számítani.

A civileknek meg van kötve a kezük

"Ezek a szegény családok összeomlanak. Ha egy ilyen esemény történik az életükben, akkor ott vége, nincs kiút" – mondja egy mélyszegénységgel foglalkozó civil aktivista.

Úgy látja, hogy korábban, amíg még a civil szervezeteknek nagyobb mozgástere volt, tudtak segíteni ezeknek a családoknak is. Például a Budapesti Szociális Forrásközpontnál, ahol olyan szakértőket képeztek ki, akik a börtönből kikerültekkel foglalkoztak, rájöttek arra, hogy ha segítni akarják a börtönből szabadulókat, akkor addig segíteniük kell a család többi tagját, hogy legyen hova hazatérni. Egyértelmű volt, hogy a mélyszegénységben élők nem boldogulnak a családfő nélkül. Közös főzéseket szerveztek, ételt osztottak, rendszeresen vitték a családokat a börtönökbe, hogy szeretteiket meglátogathassák, ha nekik nem lett volna a buszjegyre pénzük. Az aktivista szerint már azelőtt elkezdődött ezeknek a civileknek az ellehetetlenítése, hogy kitiltották volna őket a börtönökből. Ő 2009 óta érezte, hogy a kormány kezdi elzárni a csapokat, már nem akar úgy együttműködni a civilekkel, ahogy korábban, az önkormányzatokkal való addigi szoros együttműködés is megszűnt. Ezt leginkább abból lehetett érzékelni, hogy nem írtak ki pályázatokat, amikből a civil szervezetek fenn tudták volna magukat tartani, ha pedig mégis születtek pályázatok, azok "mondvacsináltak" voltak, például rajzpályázatok.

Az, hogy a civil szervezeteket a börtönökből is kitiltották, csak tovább rontotta a hátrahagyott családok helyzetét. Mivel a civilek nincsenek jelen a börtönökben, nem tudják, hogy melyek azok a családok, amelyek segítségre szorulnak, ezért csak akkor tudnak kapcsolatba lépni velük, hogy ha maga a család keresi meg őket.

Az anyák a GYES-ből vagy a munkájukból kapott jövedelemből nem tudják fenntartani a családot, iskoláztatni a gyerekeket, fizetni a számlákat. A családoknak az is nagyon fontos, hogy a börtönbe csomagot, élelmiszert és tisztálkodási szereket juttassanak a szerettüknek, ez szintén nagy összegkiesést jelent számukra.

"Benn a börtönben akkor lehet túlélni, ha a fogvatartott kap kintről csomagot. Ezt a családok erejükön felül próbálják megteremteni, inkább nem fizetik a rezsit se" – magyarázza.

Az aktivista a mélyszegénységben élők között többször tapasztalta, hogy a nélkülözés a családtagokat is arra sarkallta, hogy maguk is bűnözővé váljanak, például lopjanak vagy más módon jussanak pénzhez. Kapcsolatban van egy olyan családdal, ahol az anya és lánya is prostituáltnak állt, miután az apa börtönbe került. Egy másik családban pedig az egyik nagyobb lány állt ki az út szélére, mert félő volt, hogy a tetőt is hamarosan elveszik a fejük felől.

"Nagyon sokan kerülnek olyan miatt börtönbe, amik egyáltalán nem súlyosak, például falopásért. Pedig ők nem lennének bűnözők, ha nem lennének ilyen szegények"

– mondja az aktivista.

Egy Sajókazán élő férfinak nem volt buszjegyre pénze, ezért a tüdődaganatos feleségét gyerekeivel együtt biciklivel látogatta. A rendőrök rendszeresen megállították és megbüntették, amiért a bicikli nem volt jól felszerelve és nem megfelelően szállította rajta a gyerekeket. A sok büntetés végül addig-addig gyűlt, hogy a férfit lecsukták másfél évre, a gyerekek pedig gyermekotthonba kerültek.

A nyilatkozó aktivista, aki most egy gyermekotthonban dolgozik, azt mondja, hogy az ő csoportjában a gyerekek körülbelül 30 százaléka olyan, akiket azért emeltek ki, mert valamelyik szülőjük börtönbe került. Tapasztalatai szerint a mélyszegénységben élő gyerekek 80 százaléka állami gondozásba jut, ha valamelyik szülőt lecsukják.

Azok a mélyszegénységben élő anyák, akik nem dolgoztak, amíg a férjük mellettük volt, még nehezebb helyzetbe kerülnek. Kovács Krisztina, a Bagázs Közhasznú Egyesület munkatársa úgy látja, hogy az a probléma, hogy alacsony iskolai végzettség mellett a nyílt munkaerőpiacon a betanított, nehéz fizikai munkákra elsősorban férfiakat keresnek, a börtön miatt magukra hagyott családtagok pedig jellemzően nők. Ilyenkor az anyák közmunkát vállalnak, vagy megpróbálják a segélyekből fenntartani a családot, de cserébe le kell mondaniuk a vízről és az áramról, mert a rezsit nem tudnák ebből fizetni.

Mivel külön segély nincs ezeknek a családoknak, azok fognak külső segítséghez jutni, akiknek a lakhelyén működik valamilyen civil szervezet, ami vagy tárgyi adományokkal vagy programjaikkal tudja őket például munkához segíteni.

L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője elmondta, hogy az ő kapcsolatrendszerükben is több olyan család van, ahol a családfenntartó börtönben ül. Az alapítvány egyik alapszabálya, hogy azoknak nyújthat csak segítséget, akik nem kerültek összetűzésbe a törvénnyel, például nem lopnak, rabolnak. Ha viszont valakinek a családja épp az ilyen cselekedetek miatt kerül krízishelyzetbe, akkor ezzel dilemma elé állítja az alapítványt, aminek az lenne a feladata, hogy jogkövető magatartásra neveljen.

"Az ilyen családokban lévő gyerekek nem tehetnek a kialakult helyzetről, ezért ilyenkor bevesszük őket a kríziskezelésbe, ruhára, élelmiszerre, tüzelőre, gyerekgyógyszerre számíthatnak tőlünk, más segélyt nem kaphatnak. Ezen időszak alatt mentoráljuk is a családot, remélve, hogy a börtön után más irányt vesz az életük. Ám sajnos a tapasztalatunk az, hogy ahol állandó jelleggel van jelen a bűnözés, ott visszatérő a történet és átörökítődik a gyerekekre is. Ez az egyik legkudarcosabb területe a munkánknak" – mondja L. Ritók.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: