SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Akik nem megrögzöttek, szépen lassan át fognak állni” – Hogyan lehetne felpörgetni az átoltottságot?

Németh Erzsébet pszichológus szerint 80 százalékra mi is fel fogunk menni, mint az olaszok. „Nem mind futóbolond, aki nem akarja az oltást, csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő hangot” – mondja Sík Endre szociológus.

Link másolása

Elakadt az oltási program. Sokszor és sokan mondták már ezt. A védekezés hatékonyságát persze nem ez az egy szám méri. Átoltottság tekintetében a jelenlegi 66 százalékunkkal csupán öt százalékkal maradunk le Ausztriától. Csak ez az egy adat nem is annyira tragikus. Más színben tűnik fel a dolog, ha azt is összehasonlítjuk, hogy a sokkal jobb egészségügyi rendszerrel rendelkező nyugati szomszédunknál az egymillió lakosra jutó eddigi halálos áldozatok száma csupán 1258 fő, míg nálunk 3098. Így nézve, ha a túlélés esélyeit a leamortizált kórházaink csaknem harmadára csökkentik, akkor egy reményünk marad mégis: a megelőzés, azaz az oltás. Ebben a korai felfutás után mégiscsak rosszul állunk.

A megtorpanás szociológiai hátteréről Sík Endre szociológust, a pszichológiai, szociálpszichológiai problémákról pedig Németh Erzsébet pszichológust kérdeztem.

Sík Endre

– Itt állunk a negyedik hullám előtt, az oltakozás meg megrekedt. A lakosság egyharmada nem oltatta be magát. Köztük vannak nyilván azok, akik sosem fogják, de sokan lehetnek olyanok, akik elérhetőek lennének. Mi az oka a megtorpanásnak?

– Jelenleg nagyon bizonytalan mindaz a tudás, amivel nemcsak az orvosi, a genetikai, de a szociológiai is, amivel a témában rendelkezünk. De példamutató volt a tudósok gyors reagálása és az a nemzetközi együttműködés, amivel a járványra reagált a világ. Ha ez lesz a járvány egyetlen pozitív hozadéka, azt ne becsüljük le.

Amit látni lehet, az annyi, hogy miközben mi is küzdöttünk a járvány ellen, a magunk módján, s egy darabig erősek is voltak a pozícióink, küzdöttek mások is. Kicsit más eszközökkel. De ha a lemaradásunk okait keressük, annyi történt csupán, hogy a helyünkre kerültünk.

A hatvanas években volt divatos felosztani az országokat központi, félperifériás és perifériás államokra. Nem történt más, mint megérkeztünk a félperifériára. Ebben nincsen semmi különleges. A kérdés, hogy ez szükségszerű-e. Meg lehet-e ezt változtatni. Természetesen bizonyos konkrét esetekben meg lehet, mint például az átoltottság aránya, igen, meg lehetne. Úgy is, hogy előreszaladunk, sokáig győzünk, aztán szép lassan a helyünkre kerülünk, de úgy is, hogy ezt jobban csináljuk, mint az úgynevezett fejlett országok. Az nem szükségképpen van úgy, hogy mindent jobban csinálnak, ezt például lehet jobban csinálni, de nem csináltuk jobban, csak másképp.

A be nem oltottak sokasága egy nagyon összetett csoport. Abban egyetértünk, hogy a bolondokkal nincs mit csinálni. És ebben nem is Magyarország a durva példa, hanem mondjuk az Egyesült Államok, ahol erre intézményesen ráépül a politika. Ez nálunk nincsen meg. Azonban a tudatlanság nagyon is jelen van nálunk. Az iskolázatlanság, a tájékozottság alacsonyabb mértéke. Ezzel együtt a társadalom iránti felelősségvállalás is alacsony szintű. Miközben az a durva individualista mondat, ami Németországban, Franciaországban nagyon erős, és sokakat visszatart az oltakozástól, hogy az én testem, és rendelkezem felette, nálunk nem jellemző, viszont inkább az van, hogy nem törődnek vele. Nekem jó így, kit érdekel, hogy mi lesz. A közérdek semmibevétele. Az bizony Magyarországon, a magyar kultúrában eléggé elterjedt, más vonatkozásban is.

És a harmadik csoport, nemcsak az öregek, de az ország elmaradott, lepusztult részein élő roma és nem roma emberek, akiknek ezermillió egyéb baja van. Rettegni ők is rettegnek, de nincsen intézményes elérésükre mód, nem folyik felvilágosítás, nem fontos senkinek sem, hogy rábeszélje őket, akkor bizony kimaradnak.

– Hogyan érhetnék el őket?

– Sehogy. Nincs meg az az intézményi tudás, az az áttekintés, ami segítségével elérhetik őket, ha bármi baj van. Nemcsak a mostani járvány. Hanem bármi baj. Ha indul a háború, akkor ők nem fogják megtudni, hogy már háború van, csak amikor már ott van az ellenség. Ők sajnos kívül vannak a társadalmon. Alul és kívül. Persze, hogy nem lehet őket elérni. De hát komoly kísérletek nincsenek is erre, hogy elérjék őket. Bár nem vagyok ennek a szakértője, de amennyire ismerem a magyar gazdaság- és társadalompolitikát, az nem a legszegényebbeknek a gyors és hatékony felemelésén dolgozik.

– Mi lehet ennek az oka? Biztos van emögött valami számítás, vagy hagyomány. Vagy ez a félperiféria sajátossága?

– Jó kérdés. Szerintem egyértelműen a félperiféria jellemzője. A periférián egyértelműen nem törődnek vele, pénzük sincs, nem is érdekli őket. Itt azért vannak kísérletek. Ha lassabban is, nem olyan hatékonyan, de azért jutnak olyan javak a közösségi újraelosztásból, melyek valamilyen védelmet biztosítanak a leszakadók számára. Nemcsak járványügyben, egyéb ügyben is. Itt azért ez megtörténik, csak elég esetlegesen, kiszámíthatatlanul. Jó példa erre a sokat vitatott közmunka. Ez biztosan nem egy hatékony dolog, gazdasági értelemben. De másfelől, a semmivel szemben egy minimális megélhetésre mégis jó megoldás, átmenetileg. De ha ez intézményesen kiépül és ez lesz a fő megélhetési mód, ráadásul helyben ennek a gazdasági, sőt politikai hasznát a helyi hatalmasságok kihasználják, akkor ezzel több negatív dolog jár. Ezek igazi félperifériás torzulások. Megvannak a lehetőségek, de azok valahogy elhalnak és torzan működnek.

– Német és angol tudományos körök azt pedzegetik, hogy, amennyiben az átoltottság jól alakul, akkor jövő tavaszra már csak rossz emlék lesz a járvány – náluk. De nálunk, vagy máshol, ahol elakadt az oltási ütem, mi lesz? Lehetséges, hogy a világ kettéválik, egy tiszta, és egy járvánnyal folyamatosan sújtott részre?

– Nem. Ez elképzelhetetlen. Kezdettől fogva azt gondolom, hogy nem lehet “legyőzni” ezt a járványt. Biztos voltam benne, hogy velünk fog maradni, megtanulunk vele együtt élni, ez nem az emberiség vége. Ez morális pánik: “a járvány után már sosem lesz ugyanolyan a világ” – mondják. Hát naná! És akkor mi van?

Egyrészt sosem olyan a világ, mint annak előtte. Egy széleskörű kataklizma után pláne. De azért fog tovább menni az élet. Na ez következik most apránként be. Együtt fogunk élni vele, olyan lesz, mint egy influenza, mindig kapjuk majd az emlékeztető oltásokat, ami fenntartja a védettséget, persze lesznek, akik megtagadják, mert a zsidók csinálják, meg a Bill Gates, és persze lesznek olyan szerencsétlenek is, akik nem jutnak hozzá, mert nem ér el odáig az intézményrendszer.

– Visszatérve a futóbolondokra. Ez sem egy homogén társaság. Vannak a menthetetlenek, a chipekkel, és egyéb hajmeresztő ötletekkel, de vannak olyanok, akik ugyan hajlamosak az összeesküvés-elméletekre, de ezeket a nyilvánvaló sületlenségeket azért nem osztják.

– Ez nagyon így van. Például a New York Timesban egy publicisztikában is szóvá tették, hogy igenis másként kell beszélni azokkal, akik nem oltatják be magukat, de nem is tartoznak az elkötelezett oltásellenes-táborba. Mert az emberekhez sok esetben sem a tudósok, sem a politikusok nem találják meg a megfelelő hangot. Mögöttes érdekeket sejtenek sok esetben az ilyen-olyan magatartások mögött, pedig az egyáltalán nincsen. Nagyon nagy feladat az “átlagemberrel” (ami természetesen nincsen) úgy beszélni, hogy érzékelje, hogy ez az ő problémája, ez róla szól elsősorban. Hogy elhiggye, hogy rá most tényleg figyelnek, tényleg az ő érdeke a fontos az adott politikusnak, tudósnak, és hogy jó lesz ez. Ez nehéz szakma. A kommunikációnak az a könnyű része, amelyik az összeesküvés-elméleteket gyártja. A közösségi média jeleskedik is ebben. De jól beszélni a sokféle “átlagemberhez”, az egy nagyon nehéz feladat.

– Ha lett volna Facebook és internet az ötvenes években, még mindig lenne gyermekbénulás.

– Mondjuk az UFO-hit az internet előtt is szépen elterjedt. De alapvetően igaza van. Lehetett tudni, bár egy ideig nem erről szólt a diskurzus, hogy egy ilyen alapvetően új, a kommunikációt új alapokra helyező technológia kapcsán, hogy annak azért negatív hatásai is vannak. Először mindenki azt ünnepelte, hogy ez demokratizálni fogja a médiát. Hát demokratizálta is. Na de ki mondta, hogy a demokráciát azt csak okos emberek, értelmes dolgokra használják? De a hagyományos médiában is lehet tudni, hogy a nyereségorientált média, az hírt akar. A hír nagyobb eséllyel negatív, mint pozitív. Akkor negatív hírek fognak dominálni a médiában és a média fog maga rossz híreket gyártani. Ezek szükségképpen így vannak. Viszont a példában említett gyermekbénulással kapcsolatban az is igaz, hogy a második világháború után az volt az az időszak világszerte, amikor nagyon megerősödött az állam szerepe,nemcsak a szocialista világban.

Ilyen téren most Kínára érdemes figyelni. Ott ilyen veszély nincsen. Lekapcsolják, megszüntetik ezeket a kommunikációs fórumokat. Vagy ha kell, akkor az embereket zárják be, elhallgattatják esetleg eltüntetik őket.

Arra viszont figyeljünk, hogy ezeket a nagyon negatív dolgokat, amiben egyetértünk, ne próbáljuk úgy orvosolni, hogy az intézkedések okozta károk végül a demokrácia rovására menjenek. Mert lehet, hogy akkor járvány nélkül élnénk de abban a társadalomban, ahol a járványt ilyen módon akadályozzák meg, nem biztos, hogy baromi jó lesz az élet.

Németh Erzsébet

– A szociálpszichológusokat is meglepte ez a dolog. A társadalomnak vannak olyan tagjai, akik ellenségesen viszonyulnak az intézményekhez, a vezetéshez. Alacsony a bizalom az intézményekben. Egy szűkebb csoportnál paranoid jelenségeket is megfigyelhetünk. Ez végképp ritka, voltaképpen ez már kórkép. Tehát, amikor az ember azt gondolja, hogy chipezik, vagy mérgezik, lehallgatják, és még sorolhatnám.

Ami meglepő, hogy egy világjárvány olyan szakaszában, amikor naponta találkoztunk megbetegedésekkel, súlyos esetekkel, sőt halálozással is, és alig vártuk, hogy végre legyen valami védőoltás, majd lett, de az elején még csak szűken állt rendelkezésünkre. És ekkor, ebben a helyzetben kiderült, hogy tömegek nem akarják beoltani magukat.

Azt gondolom, hogy az, amit a szociálpszichológia vizsgált ezzel kapcsolatban, azt újra meg kell vizsgálni, hiszen annyira tömeges ez a jelenség. Mi lehet ennek az oka? Ez a társadalom mentális egészségét mutatja, hogy ez a bizalom akár egymás,akár magunk iránt, a felelősségtudat meggyengült. Miért, és miért vált ennyire tömegessé?

– De azt nyilván nem feltételezhetjük, hogy ilyen nagy arányban vannak komoly pszichológiai problémákkal rendelkező emberek?

– Ezt az egyharmadot, amelyik nem oltatta be magát, most már megrögzött ellenzőnek kell tekintenünk. Sőt, azt kell mondanom, hogy az ezzel kapcsolatos meggyőző kommunikációra immunissá váltak. Ha kaptak volna oltást, a fertőzésre lennének immunisak. Mivel sok rábeszélés, meggyőzés, könyörgés stb. történt a saját környezetükben az orvosok, vagy a kormányzat részéről, olyan erővel álltak ellent mindennek, hogy mára azt kell mondani, ez a rész homogén.

Persze nem mondhatjuk ilyen tömeges jelenség esetén, hogy minden egyén pszichológiai, vagy pszichiátriai betegséggel küzd. Ez nincs így. Finoman fogalmazva, ez a társadalom mentális egészségének a szintjét mutatja. Az, hogy ilyen tömeges, ennek talán azok az okai, hogy az egész nyugati társadalomban a közös értékek vallása, az intézményekben való bizalom csökkent, illetve a kommunikációs csatornákon tömegesen tudnak terjedni olyan nézetek, amelyek a félelmet, bizalmatlanságot növelik, vagy akár összeesküvés elméleteket terjesztenek.

Az emberek az attitűdjüknek megfelelően gyűjtik az információkat, sőt az algoritmusok is a megfigyelt attitűdnek megfelelően szelektálják az egyes egyéneknek. Mindenesetre ez az egyharmad nagyon sok, ez társadalmi szempontból nem egészséges.

– Ha lett volna közösségi média a gyermekbénulás idején, még mindig létezne a betegség?

– Ha megfelelő mennyiségű oltás lett volna, és kötelezővé teszik az oltást, ugyanúgy, mint a gyermekbénulásnál, akkor nem alakult volna ki ez a fajta rendkívüli és immunis ellenállás. Akkor kialakult volna a meg nem változtathatóság pszichológiája. Ha egy ember lehetőséget kap arra, hogy válasszon, hajlamos a félelmei és a bizonytalansága szerint választani. Viszont, hogy ha időben kötelezővé tesszük az oltást, akkor ezt a magatartását kezdi igazolni, a saját önképének a fenntartása érdekében. Ezért van az, hogy a Sabin-cseppekkel utólag is egyetértenek. Hiszen megkapták, a gyerekeik is megkapták. Közben nem is veszik észre, hogy ez kötelező volt. A harmadik hullám letörésének időszaka tette megrögzötté az ellenállást.

– Az oltást ellenzőknél megfigyelhető egy vakság a saját érvrendszerükkel szemben, sokszor egymásnak ellentmondó érveket is képesek hangoztatni, holott valószínűleg más esetben észrevennék az inkoherenciát.

– Az érvek egy része érzelmi indíttatású, ezek állnak szemben a tudományosan alátámasztott kemény tényekkel. Tudni kell, hogy az emberek a lelküket, szívüket, érzelmeiket megmozgató történésekre sokkal inkább reagálnak, illetve a félelem az emberek viselkedését jobban mozgatja, mint a pozitív hír. Például, ha egy híres ember azt mondja: “megkaptam mind a két oltást, most mégis milyen beteg vagyok”, akkor sokkal jobban terjed, mint egy olyan hír, ami arról szól, hogy statisztikailag milyen elhanyagolható az oltás után megbetegedők aránya. Sőt még inkább elenyésző a komolyabban megbetegedők aránya. Ott van ugyanis egy hús-vér ember, akivel azonosulni tudnak. Ezért érzelmi érvelést kellene használni (most már immunis a társaság, persze).

– Ha azt mondom, amióta felvettem az oltást, sokkal nyugodtabban élem az életem, nem elég erős érzelmi érv?

– Az, hogy nyugodtabb vagyok, nem olyan erős érzelmi töltés, mint az, hogy akár egyetlenegy ember meghalt az oltás ellenére. Ráadás, ha mindezt képekkel is illusztrálják. Viszont be lehetne mutatni olyan eseteket, mint például, amit ma hallottam: egy orvost eljárás alá vontak, mert lebeszélt egy kismamát, hogy beoltassa magát, és a kismama a gyermekével együtt meghalt. Itt bizony be lehetne mutatni a síró rokonokat, nagymamát, férjet, árva testvéreket, hogy milyen szörnyű mindez. Amikor a chip beültetéstől rettegnek, nem elég érv az, hogy én megnyugodtam az oltástól. Ráadásul nem biztos, hogy van még tér és idő a nyomásgyakorlásra. Eldönthetjük azt, hogy különböző csoportoknak fokozatosan kötelezővé tesszük az oltást, bár ennyi idő után a kötelezővé tétel is furcsán hangzik.

De működnek a finom célzások is. Én például megkérdeztem a hallgatóimat az egyetemen, hogy ki az, aki nem oltatta be magát. Szégyenlősen kettő-hárman feltették a kezüket, mire én annyit mondtam: azért vagyok most nagyon zavarban, mert ők azok, akiket meg kell védenünk. Ők veszélyhelyzetben vannak. Hogyan tudjuk megvédeni őket? Négy órát leszünk együtt egy kis teremben. És ha csak egyetlen vírushordozó van, akkor azt ők el fogják kapni. Mit csináljunk? Üljenek egymástól távol. Kinyitjuk az ablakot. Nagy zaj van, de elviseljük a zajt, az ő érdekükben. Mit tehetünk még, hogy megvédjük őket, hiszen magunkat mi már megvédtük. Ezen elgondolkodtak, elcsöndesedtek. Erre nem tudtak mit mondani.

Tehát, csak azt kell mondani, “de mit tehetünk az érdeketekben?” Végül annyit mondtam, sokat nem tudunk tenni, de nagyon megnyugtatna minket és őket is, ha mégis beoltatnák magukat, s a következő órán újra meg fogom kérdezni.

– És történt valami változás?

– Persze. Beoltatták magukat.

– Jó történet.

– Az az érdekes, hogy ha nem akarja az ember szidni, bántani őket, hanem csak annyi történik, hogy felteszi néhány ember a kezét, hihetetlen csönd van, mindenki rájuk néz. De senki egy rossz szót nem mondott. Azért hatott, mert nagyon-nagyon más volt, mint amivel korábban próbálkoztam, szintén sikeresen.

Akkor azt mondtam, hogy ez bizony egy potyautas magatartás. Amikor valaki azt mondta, hogy megvárja, hogy azokkal, akik már beoltatták magukat, lesz-e valami. Erre mondtam, hogy potyautas. Hogy én beállok kísérleti nyúlnak, védeni őt is, és én annyira nem örülök ennek a kísérleti nyúl szerepnek.

Illetve később lehetett volna kemény érveket is mondani, hogy most már pár milliárdan beálltunk kísérleti nyúlnak, most már elég. Számított az is, amikor a lezárásoknál volt különbség azok között, akik be voltak oltva, illetve akik nem. Persze ez már nem meggyőzés. Ez már kényszerítő erő.

Furcsa nekem az, hogy a harmadik hullám idején volt kijárási tilalom, bezárták a boltokat, szolgáltatókat, színházakat. Mindenütt kellett maszk. És az államhatalom intézkedései egészen mélyen érintették a mindennapokat, sőt, sokszor a megélhetést is. Ehhez képest az államok tartózkodnak attól, hogy az oltást kötelezővé tegyék. Furcsa dolog ez.

És ahogy múlik az idő, egyre nehezebb azt mondani, hogy “figyelj,van elég oltás, tessék beoltani magadat, mert nem akarom miattad tovább fenntartani a védelmi intézkedéseket. Nem akarom, hogy a fodrászok éhen haljanak. Nem akarom, hogy a gyerekek, akiknek még nincs lehetőségük az oltásra, megfertőződjenek".

Ezt meg lehetett volna csinálni, de ezt nem csinálták meg. Ez is egy betegségtünet, hogy ezt nem merték meglépni. Számos korlátozást bevezetnek, de az igazán hatékony védekezést nem merik meglépni.

– Mi ennek a kifutása?

- Jóslást kér tőlem, szívesen jósolok. Újabb lezárások nem lesznek. Nem is indokolt, hiszen van elegendő oltóanyag, bárki bármikor beoltathatja magát. Az egész társadalmat egy újabb korlátozással sújtani talán nem szükséges. Kivétel, ha az egészségügyi kapacitások az összeomlás felé közelednek, akkor persze be kell avatkozni.

De olyan lehet, hogy újra megkülönböztetjük a védetteket a nem védettektől. Az még bejöhet. Illetve, fel lehet hatalmazni a munkáltatókat, hogy kötelezzék a munkavállalókat, akik munkájuk során emberekkel érintkeznek arra, hogy felvegyék az oltást. Ilyenek elég sokan vannak. Például ne legyen olyan, hogy egy hatalmas gyárcsarnokban olyan emberek vannak, nem is tudjuk hányan, akik nem oltatták be magukat. Nem beszélve a szolgáltatásokban és a kereskedelemben dolgozókról. Ezek az intézkedések, korlátozások, differenciált korlátozások még növelhetik az átoltottságot.

– Akinek meggyőződése, hogy a beoltottak pár éven belül meg fognak halni, ő ennek ellenére sem fogja felvenni az oltást.

– Így van. Mégsem hiszem azt, hogy általánosan kötelezővé teszik. Egyre nehezebb lesz az oltatlan élete. Egyre kevésbé kap munkát. Egyre kevésbé tudja a különböző szolgáltatásokat igénybe venni, nem mehet színházba, moziba. Sok minden miatt el fog gondolkodni ezen, persze nem azok, akik megrögzöttek.

De ők már annyira rettegnek az oltástól, hogy már emiatt sem szabad ennél erősebb kényszert alkalmazni. A saját identitását védi már az oltás elutasításával. Ő az, aki nem. Egy fél évvel ezelőtt még nem így volt.

– Vannak azért “átállók”, akik egy családi, vagy ismeretségi körben történő tragédia hatására meggondolják magukat, de akkor ez csak elszigetelt jelenség marad?

– Nem. Amiket az előbb elmondtam, azok be fognak következni, és

akik nem megrögzöttek, szépen lassan át fognak állni. Egy nyolcvan százalékra mi is fel fogunk menni, mint az olaszok. Ezt igenis el lehet érni azzal, ha nem dolgozhatsz fodrászként, ha nem dolgozhatsz az üzemcsarnokban, nem lehetsz tanár, nem lehetsz újságíró, és így tovább. Ennek hatására szépen fokozatosan át fognak állni.

Most is vannak első oltást felvevők, napi pár ezer körül. Szerintem ezt fel lehet tornászni, ha kicsit összevonjuk a szemöldökünket, akár munkaadóként. Vagy az összes közalkalmazottnál meg lehet tenni. Az nagyon sok ember. De nem is lehet másként: például egy ügyfélszolgálatosnál. Nem lehet, hogy miközben elintézem az igazolványod megújítását, közben veszélyeztetem az életedet. Lehet terhes például az ügyfél. Erre sok jó érvem lenne, hogy elmondjam, érzelmileg, hogy “nem tudod, hogy egy terhes kismama áll előtted, nem tudod, hogy annak az embernek van-e esetleg valamilyen rosszindulatú daganata, életeket veszélyeztetsz, miközben elintézed mondjuk a jogosítványát”. Tehát érzelmekre kell hatni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: