SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Aki idejön, az alkalmazkodjon - itt élő közel-keletiek a kvótanépszavazásról

Egy évtizedek óta itt gyógyító jemeni gyerekorvost, egy félig szír, félig magyar újságírót és egy névtelenséget kérő budapesti iráni férfit kérdeztünk, milyennek látták a kampányt és a népszavazást.
Pokorny Szilárd - szmo.hu
2016. december 10.


Link másolása

"Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” - erről kérdezték a magyar választókat az októberi népszavazáson. A szavazást nagyszabású kampány előzte meg, többek között a különböző tévécsatornákon és óriásplakátokon is. A kampány során ismételt üzenetek azt sujkolták, hogy más kultúrájú (muszlim) országokból Európába tartó "illegális bevándorlók" megjelenése óta megszaporodtak a terrortámadások és a nők elleni erőszakos cselekmények a kontinensen.

Ebben a cikkben három közel-keleti származású, hosszú évek óta Magyarországon élő vagy itt született embert kérdeztünk, hogyan élte meg a kvótanépszavazást és a hozzá kapcsolódó kampányt.

Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed, az év orvosa: "Aki idejön, az vendég itt, és neki kell alkalmazkodnia"

"Magyarország az otthonom"

Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed a Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház csecsemő- és gyermekgyógyász neonatológus főorvosa, Jemenből származik. 1989-ben, a két ország közötti megállapodás alapján, ösztöndíjas egyetemistaként jött Magyarországra, és elvégezte az orvosi egyetemet. Az egyetem végére azt vette észre, hogy több barátja van itt, mint Jemenben. Ekkorra második otthonaként tekintett Magyarországra, így mint lehetősége volt rá, elhelyezkedett orvosként, és azóta is ezt a munkát végzi. Élete párját is Magyarországon találta meg, most már a családja is Magyarországhoz köti, az országhoz, amit saját bevallása szerint nagyon megszeretett.33_550x543

Fotók: Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed / Facebook

Hogy ez a szimpátia kölcsönös, arra nem csak az a bizonyíték, hogy Gyulán ő az egyik, ha nem a legnépszerűbb gyerekorvos, hanem az is, hogy idén elnyerte az év orvosa díjat is.

Doktor Abdul azt mondja, hogy a háborús övezetből menekülni kényszerülő embertársainkon, akik valóban rászorulnak, természetesen segítenünk kell. De nekik is el kell fogadniuk, hogyha egy rendőr vagy katona fogadja őket a határon, ő is a munkáját végzi. Mindenkinek meg kell érteni, hogy ez egy különleges szituáció, most egy krízishelyzet áll fent, és Magyarországnak a saját állampolgárainak a biztonságát is szem előtt kell tartania. Ezért mindenkit, aki menedéket kér, alaposan ellenőrizni kell. Az orvos szerint ez nem csak joga, kötelessége is a hatóságoknak, hogy csak azok juthassanak be az országba, akik valóban háború sújtotta övezetből menekülnek.

Doktor Abdul egyébként nem tapasztalt semmilyen negatív változást a népszavazás és a kampány kapcsán, éppen olyan jól érzi magát most Magyarországon, mint ahogy két hónappal, egy évvel vagy éppen öt évvel ezelőtt. Azt mondja, az emberek sohasem éreztették vele, hogy máshonnan származik, hogy nem ide tartozik. "Én Békés megyeinek, gyulainak vallom magam, úgy érzem, ez a szavazás nem rólam szólt."

A gyulai főorvos úgy gondolja, teljesen érhető a kormány álláspontja, minden vezetőnek védenie kell az országa határait.

"Aki azt szeretné, hogy bebocsássák, annak megfelelő ajtón kell kopogtatnia. Aki idejön, az vendég itt, és neki kell alkalmazkodnia az itteni jogszabályokhoz és szokásokhoz. Éppen úgy, hogy ha én megyek egy másik országba, ott is nekem kell alkalmazkodnom az ottani törvényekhez."

De vajon az égető magyarországi orvoshiány idején nem kellene-e megvizsgálni, hogy a bevándorlók között esetleg vannak-e megfelelően képzett orvosok, akik közül talán többen is képesek és hajlandók lennének Magyarországon dolgozni? Doktor Abdul úgy véli, talán ez a legnehezebb kérdés. Ugyanakkor, ha valaki megfelelő papírokkal rendelkezik és a megfelelő helyen kopogtat, követi a törvényes, bevett eljárást, bemutatja az orvosi diplomáját, akkor szerinte pontosan ugyanakkora eséllyel tud elhelyezkedni most, mint 10, 15 vagy éppen 20 évvel ezelőtt.

"Magyarországon vannak törvények, szabályok, amelyek mindenkire érvényesek. Aki ezeket tiszteletben tartja, annak ugyanolyan esélyei vannak most is. Természetesen a mostani helyzetben teljesen érthető, hogy mindenkit alaposabban ellenőriznek, ami időigényes. De ez nem csak Magyarországon van így, hanem a többi európai országban is. Lehet, hogy az elbírálás hosszabb ideig tart, akár hónapokat is igénybe vesz - de ez érthető, amikor ilyen a nemzetközi helyzet."2

Jemeniként Dr. Abdulrahman Abdulrab Mohamed családtagjait is sújtja a háború. Az ország harmadik legnagyobb városának, Taizznak környékén él egy testvére a családjával. Sajnos itt is háborús események zajlanak, "de az ő életük egyelőre hál' Istennek nem került veszélybe", szerencsések voltak.

Doktor Abdul szerint Jemenből tömegesen érkező menekültekről azért nem hallunk, mert a jemeniekre jellemző, hogy inkább a saját országukon belül keresnek menedéket, olyan vidékeken, ami mentes a fegyveres konfliktusoktól. Külföldre legfeljebb dolgozni mennek, jellemzően a szomszédos országokba, de menekültáradat Jemenből biztosan nem várható.

Abou-ali Mozaffar: Ha a túlélés a tét, nincs más út, mint a menekülés

Abou-ali Iránban született és már évek óta él és dolgozik Budapesten. Nem szerette volna, ha lefotózzuk, és kérésére sem a foglalkozása, sem a valódi neve nem szerepel a cikkben.

A menekültkérdésről az a véleménye, hogy az ide menekülők csak azt teszik, amit bárki más is csinálna, ha ilyen kilátástalan helyzetbe kerülne.

"Én úgy érzem, hogy ezek az emberek háborús övezetből menekülnek, ahol elveszítettek az otthonukat. Ez bármikor, bárhol megtörténhet. Ebben a pillanatban sajnos ez a Közel-Keletet sújtja. Ha túl akar élni az ember, ez az egyetlen választás, és szerintem mindenki ezt az utat választaná ha hasonló szituációba kerülne."

Abou-ali egy kissé túlozottnak érzi a népszavazást megelőző kampányt, szerinte túlságosan nagy feneket kerítettek neki. Úgy gondolja, hogy azok, akik ki akarták fejezni a véleményüket, akkor is elmenetek volna szavazni, ha nem lett volna ennyire túltolva a kampány. Az emberek között ez lett az első számú téma, mindenki elkezdett a bevándorlásról, a menekültekről beszélni. "Mindezek ellenére nem éreztem, hogy ellenem, vagy a hozzám hasonló Magyarországon elő külföldiek ellen irányulna a kampány és maga a népszavazás, és az emberek viselkedésében sem vettem észre semmilyen változást velem szemben."

Abou-alinak az a véleménye, hogy mindig is voltak olyanok, akik nem feltétlenül nézték jó szemmel a külföldieket, vagy akár a menekülteket. A kampány alatt hangosabbak lettek ezek az emberek, és úgy érezték, támogatásra talál a véleményük. A népszavazás előnye talán az lehet az iráni férfi szerint, hogy képet kaphattunk az itt élők véleményéről, akik egy országon belül laknak, hogy hogyan vélekednek az aktuális emberi, politikai problémákról.

Sayfo Omar, újságíró: A mérleg összességében pozitív, még akkor is, ha a józan ész az utolsókat rúgja

"Az anyanyelvem és a mentális szoftverem magyar"

Sayfo Omar 1982-ben született Budapesten magyar anyától és szíriai apától. "Az anyanyelvem, ezáltal mentális szoftverem magyar, világnézetemet pedig leginkább az a debreceni kálvinista közeg határozta meg, amelyben 18 éves koromig éltem" - mondta Omar. Noha a családjával a háborúig évente utaztak Szíriába, az ország számára leginkább egy nyári emlék, mely sok szempontból meghatározó ugyan, de ahol mindig kívülállónak érezte magát. Saját bevallása szerint fiatalabban ösztönösen, később tudatosan törekedett a kultúrák, vallások és társadalmak közti különbségek megértésre. Azóta újságíróként is a megértést és a megértetést tartja a legfőbb feladatának. Az ELTE arab, majd politológia szakán szerezett diplomát, majd Hollandiában PhD-fokozatot. Jelenleg az Utrechti Egyetem kutatója.omar1_950x633

Omar a fentiek mellett nemzetközileg elismert Közel-Kelet szakértő. A New York Times-tól a Foreign Policy-n keresztül sok neves lapban publikál(t), a Magyar Demokrata külpolitikai újságírója, de más hazai orgánumokba is ír. Évente, ha teheti, többször utazik különböző arab országokba, mivel azt vallja, hogy az eseményeket a könyvtárból vagy az internet elől aligha lehet átfogóan megérteni.

Omar azt mondja, számára a bevándorlás problémája nem érzelmi kérdés, a tényekkel szembe kell nézni. Afrika, a Közel-Kelet és Közép-Ázsia egyes részei súlyos klimatikus és népesedési gondokkal küzdenek, melyekre a mai keretek közt reálisan aligha létezik megoldás. Szíria szerinte csak a jéghegy csúcsa. A tornyosuló problémák szükségszerűen újabb konfliktusokat fognak okozni, az elkövetkező évtizedekben pedig milliók, tízmilliók indulhatnak útnak.

Ebben a helyzetben Omar szerint mindegyik szereplő racionálisan cselekszik. Az is, aki a biztonságát féltve, vagy akár csak egy jobb élet reményében elhagyja otthonát, és az is, aki nem kíván osztozkodni vagy együtt élni a jövevényekkel. Úgy gondolja, hogy kényszerpályán mozgunk. A feloldhatatlan érdekellentétek miatt nem csak keleten, hanem a nyugati társadalmakban is egyre erősödni fog a radikalizálódás. A moralizálás, ideológiák gyártása pedig csak a szükséges önigazolás ahhoz, hogy a felek megtegyék, amihez békésebb időkben nem feltétlenül lenne gyomruk.

Ugyanakkor ő személy szerint nem igazán érzi érintve magát a kérdésben, hiszen Magyarország az egyetlen otthona, magyar az anyanyelve. Félig szíriai származását - noha sok időt töltött az arab világban - nem igazán érzi meghatározónak az identitása szempontjából. "Eddigi életem során soha nem is volt részem diszkriminációban. Sőt, neveltetésem és családi örökségem miatt a magyar konzervatív oldal lett a természetes közegem."

Szemtől szemben sosem tapasztalt negatív megkülönböztetést a származása miatt. A digitális szférában, cikkei alatti kommentek vagy üzenetek esetén azonban annál inkább.

"Be kell vallanom, hogy kezdetekben komoly lelki gyakorlatot jelentett nem magamra venni a személyeskedő, származásomat becsmérlő megjegyzéseket. Gyakran kellett emlékeztetnem magamat arra, hogy az emberek többségét nem a gonoszság vagy a rossz szándék vezérli. Kicsinyes és igazságtalan dolog haragudni azokra az emberekre, akik miután éjjel-nappal a legkülönbözőbb forrásokból hallják, hogy rettegniük kell, végül valóban rettegni kezdenek."

Omar a népszavazást megelőző kampánnyal nem tudott 100 százalékig azonosulni. Mint mondja, a felfokozódott hangulatban sokszor nehéz volt közösséget vállalnia az egyre általánosabbá váló nézőponttal. A kampány nyomán háborús pszichózis, "velünk vagy ellenünk” mentalitás alakult ki, ami miatt félig szíriaiként időről-időre állásfoglalásra akarták kényszeríteni. A probléma szerinte leginkább az, hogy a közbeszédben mára már a valóságtól teljesen elrugaszkodott narratívák élnek az iszlámról, a migrációról és az integrációról. Ilyen körülmények közt pedig egyre csökken a tere az értelmes vitának.

A médiát uraló "szakértők" vagy véleményformálók agymenései nem félig szíriaiként sértik Omart, hanem a témával másfél évtizede foglalkozó kutatóként és újságíróként verik ki nála a biztosítékot. Nem állítja, hogy mindenben igaza van, de azt igen, hogy mindig törekszik az objektivitásra, és magával szemben is kritikus. Neve, származása miatt ennek azonban sokszor egyszerűen nem hiszik el neki ezeket az önkritikus megnyilvánulásokat.

"Persze csak magamat okolhatom. Én rázom a pofonfát a mára már konszenzusos narratívával szembemenő megnyilatkozásaimmal. Néha elgondolkozom azon, hogy könnyebb és népszerűség szempontjából hasznosabb dolog lenne belehelyezkedni a 'mi háziarabunk' szerepébe és beállni a kórusba. Ezt azonban éppen a józan ész miatt nem tehetem meg."omar2_683x1024

Valójában ennél több, régóta itt élő közel-keleti embert kérdeztem meg, de a legtöbben egyáltalán nem voltak hajlandóak nyilatkozni, még névtelenül sem.

Egyikük annyit elmondott, hogy szörnyű volt, amit a kampány közben átéltek, és borzasztóan érezték magukat. Mintha ez az ország egyszerre ellenségként kezelné őket, akik már sok éve, akár évtizede itt élnek, békében a magyar emberekkel. Csak azért, mert más ország szülöttei, vagy mert más a vallásuk.

Egy másik férfi pedig arról beszélt, hogy őt nem érték ugyan attrocitások, de egyik családtagját megszólták, mert egy jellegzetes, muzulmánok által viselt ruhadarabot hordott. Végül azonban ő is azt kérte, inkább ne jelenjen meg a vele készült beszélgetés.

Omar véleménye az, hogy a migránsügy jelentős politikai hasznot hozott a magyar kormánynak bel- és külföldön egyaránt. Szerinte a mindenkori kormány nem a határon várakozóktól, hanem az állampolgároktól kapja a legitimitását. Politikailag tehát az a helyes, ha ennek megfelelően cselekszik, jelentsen ez bármit.

"Ha a személyes véleményemet kérdezik, hogy helyes-e megtagadni a segítséget a harcok elől menekülő egyszerű polgároktól, akkor a válaszom az, hogy 'nem'. De akkor is 'nem' a válaszom, ha valaki úgy teszi fel a kérdést, hogy helyes-e beengedni egy nagy létszámú, kétes összetételű és ellenőrizetlen tömeget."

A hangulat felkorbácsolása a népszavazást megelőző kampánnyal politikailag teljesen racionális döntés volt Omar szerint. De racionálisan cselekedtek azok a médiamunkások és egyéb véleményvezérek is, akik anyagi megfontolásból, szereplésvágytól hajtva, helyezkedés céljából, vagy épp személyes meggyőződésből beálltak a kórusba.

Mint mondja, Magyarországon nincsenek migránsok, a muszlimok pedig egy láthatatlan kisebbséget képeznek. A felszított harag és az indulatok tehát tét nélküliek és társadalmilag biztonságos mederben folydogálnak. Emellett a magyar nemzet láthatóan kezdi levetkőzni a Nyugattal szembeni történelmi komplexusait, ami a külföldi események sajátos (szelektív és átideologizált) értelmezésének köszönhető. A mérleg tehát összességében pozitív Omar szerint, még akkor is ha néhányan most kényelmetlenül érezzük magunkat, vagy a józan ész sokszor már az utolsókat rúgja.

Ha tetszett a cikk, oszd meg az ismerőseiddel!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: