SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Zimbardo: a gyerekeknek kell átnevelni a szüleiket

Philip Zimbardo a gonosz helyett most a jót kutatja, a hétköznapi hőst akarja előhívni a magyarokból, ezt viszont többek között az oktatással tenné.

Link másolása

Belép a terembe, és az addigi éles zsivaj egy pillanat alatt elnémul. Pedig csak a székére ült le az első sorban. Majd a HeroiKon Nemzetközi Konferencia utolsó előadójaként a nézőközönség zúgó tapsviharral jutalmazza. Sőt, több mint egy órán keresztül ott tartják az aulában, hogy dedikálásokat, közös fotókat, öleléseket és puszikat kaphassanak tőle. Az amerikai pszichológus, (és szociológus és antropológus) Philip Zimbardo szívesen beszélget a hallgatóival, a rajongóival, nem érdekli, ha akár órákig is kell könyveket aláírnia. De a Hősök Tere kezdeményezésnek pont ez az egyik legfontosabb mondanivalója, az ökocentrikus viselkedés: ne te legyél a központban, hanem a környezetedben élő többi ember.

- Nekem szerencsém volt, mert édesanyám és édesapám úgy nevelt, hogy akin tudok, segítsek. Az Ön gyerekkora hogy telt?

- Sajnos, egészen máshogy. Egy New York-i gettóban, Dél-Bronxban nőttem fel, nagyon-nagyon szegények voltuk, segélyen éltünk. A kormány pénzt adott nekünk, hogy megvehessük az ételjegyeket. A szüleim iskolázatlanok voltak, sosem fejezték be az általános iskolát. Mind a ketten Amerikában születtek, de a szüleik Szicíliából érkeztek az Egyesült Államokba. Akkoriban senkit sem érdekelt a tanulás, amilyen hamar csak lehetett, munkába állt az ember. A környéken, ahol felnőttem, mindig voltak olyan felnőttek, akik pénzzel vették rá a gyerekeket, hogy rossz dolgokat csináljanak. Drogoztak, kereskedtek a droggal, loptak, a lányok pedig a testüket adták el. Néhány barátom bele is keveredett ebbe a körbe, de néhányan viszont kimaradtak ebből. Gyerekként, de már akkor is szociológusfejjel próbáltam megérteni, hogy miért léptek rá erre az útra a barátaim. Rájöttem, hogy az emberek tudatában mindig ott van az anyjuk, aki megtanítja őket arra, hogy mit csináljanak, és mit ne. És mindig megerősítik őket a feltétel nélküli szeretetükről. Az apák viszont nincsenek ott. Nem is csak a válások miatt, hanem egyszerűen nincsenek jelen a gyerekük életében. Az én gyerekkoromban senki nem viselkedett úgy, mint a te szüleid, senki nem mondta nekünk azt, hogy figyelj oda a környezetedre, segítsd a másik embert. Akkoriban csak a család létezett. Annál tovább nem láttál, csak rájuk figyeltél, velük törődtél. Meg talán pár barátra, de ők is inkább családtagnak számítottak. Mindig azt tanultam, hogy csak a család számít, semmi más. A világ belőlük áll, senki másból. Csak később jöttem rá, hogy igazából mindenki családtagnak számít. Nem csak a vér szerinti rokonaid, hanem a körülötted élő emberek is. Ezért is lenne jó, ha azt az energiát, amivel a családodat próbálod jobbá tenni, felhasználnád a kapcsolataidban is: jobbá tennéd vele az osztálytársaid, a barátaid életét, de bárki másét is, akinek szüksége van rá.

Philip Zimbardo a világ egyik leghíresebb szociálpszichológusa. Nevéhez köthető a híres stanfordi börtönkísérlet, amit a ’70-es években végeztek el Amerikában, és amely során megmutatta a tudós, hogyan lesznek egyszerű, hétköznapi emberekből brutális, kegyetlen állatok. Most egy másik kísérleten dolgozik, ráadásul az egész világot meg akarja vele változtatni. Egyszerű, hétköznapi emberekből akarja előcsalogatni azt a hétköznapi hőst, aki mindnyájukban ott lakozik.

- Milyen értékeket kellene akkor a szülőknek átadniuk a gyermekeiknek?

- Régen a családok mindig együtt ültek az étkezőasztalnál. Ma már az amerikai családoknak csupán 20%-a mondhatja el magáról, hogy együtt tölti el a vacsoráját. Pedig pont ezek az alkalmak lennének azok, ahol mind a szülő, mind a gyerek elmesélheti, hogy mi történt vele aznap, és jobban megismerhetnék egymást. Most készült el egy kutatás Amerikában, ami kimutatja, hogy apa és fia egy héten átlagosan 30 percet beszélget egymással, míg ugyanez a fiúgyermek 44 órát tölt el tévénézéssel. Ezért a tévé, a videojátékok és a pornográfia az, ami befolyással hat a gyerekre, különösen a fiúkra. A lányoknál ez máshogy van, mert ők még mindig hatással vannak egymásra, de a fiúk csak ülnek egyedül a szobájukban és játszanak a számítógépen, néznek egy kis pornót, majd újra visszatérnek a videojátékokhoz. A gond ezzel az, hogy a videojátékokhoz képest számukra minden más unalmas a világon. Főleg az iskola. De még az igazi szex, a nők is unalmasak. Inkább ülnek a szobájukban egyedül és játszanak, minthogy beszélgessenek másokkal, randevúkra járjanak, táncoljanak, vagyis minden olyat csináljanak, amit még régen a fiúk élveztek. De az is gond, hogy mivel semmilyen kapcsolatuk nincs a külvilággal, egocentrikussá válnak, nem tesznek semmit a közösségük érdekében, nem alkotnak, csak fogyasztanak. Nem is tiszta számukra, hogy alakul a jövőjük. Így nem válhatnak hétköznapi hősökké.

- Ezért is lenne fontos, hogy a gyerekek példaképeket kövessenek?

- Na igen, de pont ez a másik nagy probléma. Amerikában a házasságok fele válással végződik. De a válás előtt sokan már különválnak, úgyhogy nagyon-nagyon sok fiú az apjuk nélkül nő fel. Az anyák feltétel nélkül szeretik a fiukat, nem számít nekik, hogy mit tesznek, akkor is szeretni fogják őket. Az apák viszont máshogy gondolkoznak. Először mutass fel valamit, aztán majd szeretni foglak – gondolják sokszor. Míg bár az apák ezzel nagyon is motiválják a gyerekeiket, az anyáknak még mindig az a legfontosabb, hogy biztonságban lássák a csemetéjüket. Ez nem is lenne gond, de ehhez minden gyereknek szüksége lenne egy anyára és egy apára. De ma, Amerikában, csak egy szülőjük van a gyerekeknek, az édesanyjuk. Emiatt viszont a fiúgyermekek élete könnyen kisiklik. Az előző évben az egész világon több nő szerzett felsőfokú diplomát, mint férfi. Több nő van már az egyes szakmákban, mint férfi, és keményebben is dolgoznak a férfiaknál. Ilyen azelőtt nem fordulhatott elő. Ezért is mondom, hogy a fiúknak egyszerűen szükségük van mentorokra. Ha nem az apjuk tölti be ezt a szerepet, akkor is kell valaki, aki mutatja nekik a helyes irányt.

_DSC8580

_DSC8583

- Kinek a felelőssége lenne mentorokat állítani az elveszett gyermekek mellé?

- Mindenkinek. A kormány például adhatna pénzt egy olyan mentor-rendszer felépítésére, ami foglalkozna az apa nélkül felnövő gyerekekkel. Különböző hétvégi programokat lehetne kitalálni nekik, közösségi fórumokat lehetne létrehozni, vagy csak egyáltalán beszélgethetnének velük ezek a mentorok. Megtanulhatnák, hogy kell táncolni, és hogy kell tánc közben beszélgetni a lánnyal. De azt is megtaníthatnák a fiúknak, hogyan legyenek emberségesek. A nőknek szükségük van az olyan férfiakra, akik nem csak a videojátékokhoz értenek. Viszont a számuk ezeknek a férfiaknak egyre csak csökken, és csökken. Persze az sem jó, ha a kormány olyan szinten beleszól a családtervezésbe, mint Kínában tették: minden családnak csak egy fiúgyermeke születhetett, a lánymagzatokat pedig megölték. Vagy ahogy a kínai anyák és nagyanyák rátelepednek a gyerekeikre, és emiatt nem tanulják meg a felelősségvállalást, nem irányíthatják soha az életüket. Ez már káros. A gyerekek többsége átlagos marad, és az egyetem után kudarcot vall a nagybetűs életben. De hétköznapi hősök sem lesznek soha. Egocentrikus felnőttekké válnak, és sosem fogja érdekelni őket a többi ember. Ezért is akarom, hogy Kínában is beinduljon a Heroic Imagination Project.

„Az vagy, amit teszel!”

A Heroic Imagination Project Magyarországon a Hősök Tere nevet viseli. A szervezet „platformot biztosít minden olyan magánszemélynek, civil szervezetnek, vállalatnak, akik velünk együtt úgy gondolják, hogy szükség van hétköznapi hősökre, akik inspirálják a környezetükben élőket. Ezzel pozitív változást indítunk el” – olvasható a honlapjukon. Túl vannak egy fesztiválon, amire több mint 6000 ember volt kíváncsi, de megrendezték már első konferenciájukat, amire külföldi előadókat is meghívtak, és arra keresték a választ, hogy kiből lesz a hétköznapi hős. A Hősök Tere Projekt kezdeményezés itt nem áll meg. Sőt. Szeptemberben folytatják a tréningjeiket, melynek során több mint 200 tanárt akarnak kiképezni arra, hogy elhitessék a diákjaikkal, képesek fejlődni és változni jó irányba, ha megfelelő erőfeszítéseket hoznak.

- A konferencián sok szó esett a gonoszról. Akkor ezek szerint az apa nélküli felnövés is egy ellenség, ugye?

- Igen. De mondok egy másik példát. Kínában arra biztatják a férfiakat, hogy cigizzenek. Többek között a médián keresztül manipulálják őket, és hazudják azt, hogy a cigaretta jó nekik. Az egyetlen negatív dolog, amit itt Budapesten tapasztaltam, azt pont a dohányzással volt kapcsolatos. Borzasztó, hogy milyen sok fiatal nő cigarettázik. Még mindig nem tudom elhinni, akár a dohányzó középiskolásokat, akár az éttermek előtt álló pincérnőkre gondolok.

- És ki az Ön ellensége?

- A nők. Egyfolytában kísértenek, imádom őket. Csodálatos anyám volt, de a testvérem, sőt a legtöbb barátom is nő. A férfiak unalmasak, sokan csak a sportról és más, számomra kevésbé vonzó témáról tudnak beszélni, a nők viszont érdekesek. Vicces, de még sosem gondolkoztam ezen, azonban igen, a nők az én vesztem. Imádom őket. Imádok velük lenni, velük beszélgetni, hallgatni, ölelni, csókolni őket.

- De akkor ők a jó gonoszok, nem?

- Igen, de attól még folyamatos csábítást jelentenek számomra. És gonoszak, a maguk nemében, mert elvonják a figyelmem attól, amit csinálnom kellene: tanítani, könyvet írni...

_DSC8591

_DSC8618

- Mi az, ami a legnagyobb félelme jelenleg?

- Nem félek tőle, de azért aggódom a Hősök Tere kezdeményezésünkért. Hogy nem fog folytatódni. Szükségünk lenne adományokra, hogy mondjuk a szervezet munkatársainak fizetése meg legyen oldva. De ahhoz is szükségünk lenne pénzre, hogy a szeptemberben induló tréningsorozatot finanszírozhassuk. Több mint 200 tanárt fogunk kiképezni, akik azt próbálják meg a gyerekekben tudatosítani, hogy felelősséget kell vállalniuk a családjukért és környezetükért. A gyerekek lehetnek a hidak a családok és a szociális környezetük között. Akarunk például egy weboldalt is létrehozni, ami a társadalmi kötelezettségvállalást hirdeti, de különválik a hétköznapi hősöktől. Ehhez viszont sok pénzre és munkaerőre lenne szükségünk, úgyhogy a kérdés folyamatosan ott lebeg: kitart-e a magyar csapat egy újabb évig, aztán tovább, tovább és még tovább?

HeroiKon Nemzetközi Konferencia

Hogyan hozhatjuk elő magunkból a hétköznapi hőst? – Csütörtökön erre a kérdésre kerestük a választ olyan neves előadókkal karöltve mint Forgács József, Kepes András, Kende Anna, Csermely Péter, Halácsy Péter, és természetesen Philip Zimbardo. A válasz pedig az volt, hogy bárkiből lehet hétköznapi hős, csak tágítsa a látókörét, vegye észre a környezetében élők kívánságait és igényeit, és dacolva a közönnyel, merjen cselekedni. Az utolsóként előadó Zimbardo észrevette, hogy lankad már a figyelmünk és elfáradtunk a nap végére, ezért, nem kis meglepődésünkre, egy közös táncra hívott minket. Ő a színpadon, mi a széksorok között bugiztunk.

- Idefelé jövet a buszon egy férfi állt mellettem, a vállán egy fehér patkány futkosott. Arrébb menni nem tudtam, beszorítottak az ülésekhez, én viszont viszolygok és undorodom ezektől az állatoktól. Pánik tört rám, de erős maradtam, és csak a buszmegállóban tört ki belőlem a sírás. Akkor most én is egy hős vagyok?

- Mindenki lehet hős. A hétköznapi hős fogalma azonban távol áll mind a katonai, mind a politikai, mind a vallási hősöktől. Csupán annyi kellene, hogy nyitott legyél a többi ember felé, és akarj valami jót cselekedni a másikkal. Ez sokkal inkább egy berögzült viselkedésforma. A hősiesség mindennapos szokása is lehetne akár, hogy minden helyzetben felteszed magadnak a kérdést: mit tudok tenni? Én is ezt csinálom. Általában hosszú sorban várják az érdeklődők, hogy autogramot kapjanak tőlem. Ám hagyok időt egyesével mindenkire, hogy amikor elém lép valaki, akkor abban a pillanatban csak rá koncentráljak. A szemükbe nézek, érdeklődöm felőlük, hogy honnan jöttek, mivel foglalkoznak, majd névre szólóan dedikálok (a szép lányoknak szívecskét is rajzolok), de kezet rázok és szívesen fotózkodom is velük. És arra az egy percre, egy különleges kapcsolat alakul ki köztünk. Nekem egy perc, de tudom, hogy nekik egy életre szóló élmény ez.

- Amikor a 6 évesnél fiatalabb unokaöcséimet és unokahúgaimat elnézem, látom, hogy mennyire naivak, ártatlanok, kreatívak és egy csodálatos fantáziavilágban élnek. Miért tűnik el ez belőlünk?

- Arra neveljük a gyerekeinket, hogy nyugodtan éljenek a fantáziavilágukban. Adunk egy babát a kezükbe, és onnantól kezdve az az ő gyermekük. Vagy egy játék katonát, ami az ő világukban egy igazi harcost testesít meg. Kreativitásra sarkalljuk őket. De egyszer csak elvágunk mindent és azt mondjuk: nincs több fantáziavilág, mostantól csak a valóság van. Borzasztó, amit teszünk! Szülők és tanárok egyaránt azt mondják, hogy ennyi volt a gyerekkor, nincs több játék, nincs több móka. Nőj fel, innentől fogva csak a munka létezhet. Nem is lelik örömüket sem az iskolai feladataikban, sem a házimunkában, pedig lehetne. És a fantáziavilágból sem kellene felnőttként kiszakadnunk, hiszen mindig van min álmodoznunk, a gyermeki én pedig örökre bennünk lakozik.

_DSC8596

zimb1

- Mit üzenne a magyar fiataloknak?

- A West Side Story-ban van egy csodálatos dal: Something’s Coming. Valami érkezik, valami különös, valami más, valami szokatlan – de tudjuk, hogy valami nagyszerű fog történni. (Ezt szoktam a stanfordi óráimon is énekelni a hallgatóknak.) De csak akkor sikerülhet ez a valami – jelen esetben a kezdeményezésünk – igazán jól, ha minél többen csatlakoznak hozzánk. A lényeg pedig az lenne, hogy mindenki terjessze az "igét" (Zimbardo az angol „spread the word” idiómát használta – a szerk.). A tanárok és a diákok között most egy új kapcsolat van kialakulóban. Mi adjuk az információt az oktatóknak, ők pedig megosztják azt a diákjaikkal, majd kialakul egy közös eszmecsere oktató-diák és diák-diák között. Ezáltal a diákok is tanárokká válnak, és egy egyre szélesedő kapcsolati hálózatot alakítanak ki, ami viszont már túlnyúl az iskolák falain. Nem elég okosnak lenned, mert a tanárok nem csak beültetik az információt a fejedbe. Használnod is tudnod kell, amit hallasz! Megtanulod, hogy egy krízishelyzetben senki nem fog egyből segíteni. De tudod azt is, hogy ha már egy ember segít, akkor a többi is fogja követni. Mit tudsz még? Hogy te leszel az az egy ember, aki elsőként segíteni fog. És ez a gondolkozás az, ami akár a magyar mentalitást is megváltoztathatja. Mindenki egy potenciális hősjelölt, de nem kell feláldoznod az életed, mint régen tették a szabadságharcosok. Csak legyél te az, aki nem érzi magát kínosan az adott szituációban és a közönyt levetve, mer cselekedni.

Ha tetszett a cikk, nyom egy lájkot!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Oda készülök, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok”
Olyan fiatalokkal beszélgettünk, akik április 3-án este úgy döntöttek, nincs értelme tovább a hazájukban maradniuk.

Link másolása

Április 3., vasárnap este, egy hatodik kerületi szavazatszámláló bizottság. Majdnem éjfélig nem tudtam ránézni a telefonomra sem, így hozzám csak viszonylag későn ért el az újabb kétharmad, a Holdról is látható győzelem híre. A választás végeredményével, a győztesek, illetve vesztesek beszédeivel foglalkozó cikkek posztjai között már meg-megláttam néhány külföldön élő ismerősöm egymásra kísértetiesen hasonló bejegyzéseit is a hírfolyamban.

„Ha tervezed, hogy ideköltöznél, érdekel a munka- és albérletkeresés, vagy akár az egészségügyi rendszer, akkor keress bátran!”

Nem sokat kellett várnom, hogy szembejöjjön egy csoport, ami még aznap este alakult, és szerdára már közel ötezer tagja volt. Olyan fiatalok gyűjtőhelye lett, akik az eredményt látva végre döntésre szánták el magukat. Nagyjából itt értettem meg, hogy a két fröccs közötti „én tutira szedem a cuccom, ha megint nyernek” és az egymásra licitáló „akkor áprilisban megyünk külföldre” szólamok 2022-ben valóságalapot kaptak. Most ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a liberális gondolkodású huszon- és harmincéves korosztálynál tényleg betelt a pohár.

Velük beszélgetve olyan mintákat láttam kirajzolódni, amiket a százalékok és hibahatárok mellett egyik kutatóintézet sem fogalmazott meg a választásokat megelőző hetek és hónapok felméréseiben.

Tudták, hogy nem sikerül, de remélték

A legtöbben egyetértenek abban, hogy nem láttak esélyt az ellenzéki összefogás győzelmére. Ennek ellenére kétségbeesést, dühöt vagy éppen puszta szomorúságot éreznek, mert végre volt egy politikai ellenoldal, ami reményt adott, végül mégis csalódást okozott.

„Az volt az első gondolatom, hogy ezt biztosan csak álmodom. Hogy ez egy rémálom, és másnap, ha felkelek, nem lesz igaz. Nem történhet meg. Közben teljes megsemmisülést éreztem még, kiszállt az erőm, még dühöngeni se tudtam.”

Volt, aki a kormánypárt által gondosan kialakított választási rendszert – például az átrajzolt szavazókörleteket – hibáztatja az újabb kétharmados győzelemért.

„Csalódott voltam, mérges nem, mert tudtam, hogy egy olyan játékot hoztak létre, amit csak ők nyerhetnek meg.”

De olyan is akadt, aki valójában nem is a Fideszt hibáztatja: „Csalódottságot éreztem és elkeseredést azért, mert az embereknek jó az a rendszer, ami ma van Magyarországon, és mert támogatják azt a kormányt, ami kirekesztő, ellenségképek kovácsolásán alapuló politikát folytat.”

Folytatódik az, ami eddig

További ellenségkép-keresés és -gyártás, a genderpropaganda kiszélesedése, mélyszegénységben élő rétegek további lesüllyedése, gátlástalanul gazdagodó oligarchák, totálisan elszálló élelmiszerárak és folyamatos forintgyengülés, ami újabb lendületet vett azzal, hogy az EU megindította a jogállamisági mechanizmust Magyarország ellen. Egyszóval: a megkérdezettek arra számítanak, hogy Magyarországon minden folyik majd tovább az eddigi mederben, csak még explicitebb módon, korlátok nélkül.

„Szerintem ezzel az alig 3 millió szavazattal, aminek szerintem minimum a harmada »szabályos csalás«, felhatalmazva érzik magukat bármire. És a fasisztoid Mi Hazánkkal karöltve a legsötétebb világ fog beköszönteni. Nincs ellenerő, nincs fék, semmi nem maradt.”

Néhányan elsősorban a gazdasági vonatkozásoktól tartanak, így már konkrét lépéseket is tettek. „A forint rohamos gyengülésére számítok, minden megtakarításomat euróba, dollárba, aranyba és kriptovalutába fektettem.”

„Folytatódni fog, ami eddig is volt: ellenségkeresés, olyan beruházások megvalósítása, amelyek növelik a GDP-t, de hosszú távú hatásuk nincs.”

De még többen illetik kritikával a kormány emberi életekre – pontosabban inkább egyes embercsoportokra – szociálisan ható politikáját, legyen szó kirekesztésről vagy egész egyszerűen a közhangulatról.

„Végül kimarja a gyűlöletük a zsákot, nem fogják tudni uralni ezt, amit elindítottak, és ebből az országból semmi európai nem marad majd.”

„A fővárosiak hangulata pocsék, nincsenek kilátások és úgy egyáltalán normális jövőkép, amiért érdemes lenne itt folytatni.”

„Ha jó lenne itthon a hangulat, nem zavarna a gazdasági különbség a nyugati országokhoz képest.”

„Arra számítok, hogy végleg kivéreztetnek bizonyos csoportokat. Ameddig lehet, megtartják az »ellenségképeket«, hogy legyen mivel irányítani a megvezetett szavazóikat. Komoly válság jön minden szinten, de nem ők lesznek a vesztesei.”

Többen szóba hozták a félsikernek elkönyvelt népszavazást is, amiről ők teljesen másként gondolkodnak.

„A népszavazás érvénytelensége a kétharmad miatt nem lesz valós... Kap egy minimális változtatást és elfogadják, hiába ment az örömködés, hogy nem lett érvényes.”

És ha már gyermekvédelmi törvény, a beszélgetések során egészen új fénytörésbe került ennek a fogalma.

„Élvezkednek, hogy megállították a gender lobbit és megvédték a gyerekeket? Nos, én rendszeresen látogatok és támogatok gyermekotthonokat. A Fidesz a közelükbe se megy. 680 Ft-ból éheznek naponta a gyerekek. Több mint 20.000 gyermek! És ez így is marad. Gratulálok a nagy magyar hazafiaknak!”

A gondolat már megvolt, most csak megerősödött

A megkérdezettek között egyetértés volt abban is, hogy április 3-án nem először fogalmazódott meg bennük a költözés gondolata.

„Ezelőtt is voltak hasonló gondolataim, ez a választás csak megkongatta bennem a vészharangot, és előrébb hozta a külföldi terveimet.”

„Eddig is voltak hasonló gondolataim, de bíztam a csodában. Hittem az összefogásban, ebben a rengeteg civil erőben, hittem a sztrájkban, abban, hogy az emberekben maradt még együttérzés.”

Van, akinél pedig azért telt be most a pohár, mert a kormány így még négy évig tudja folytatni a családtámogató politikát – amivel alapvetően nincs gond, azzal viszont van, hogy így egyes rétegeket teljesen kizárnak a támogatások köréből.

„Nekem azzal van gondom, hogy minden egyes támogatási forma azokra lett kitalálva, akik családosak, gyerekesek. Az egyedülállók nem kaptak semmit. Akár a lakásvásárlás, akár a felújítás csak önerővel biztosítható.”

Lesz, ami hiányzik majd, de túl nagy a késztetés

A legtöbben természetesen a családjukat és a barátaikat említik, hiszen mindenkinek van itthon egy kialakított, jól bejáratott élete, amit a költözéssel teljesen felrúgnak.

„Szeretem a lakótelepet ahol felnőttem, és a Balatont is.”

„Sok minden fog hiányozni, én nem akartam elmenni innen. Magyar vagyok, és sokat tettem ezért az országért, például a munkámmal, tanár voltam.”

Van, akinek egészen konkrét terve van: nyár végén indul Berlinbe. Van olyan is, aki már csak a szakképzés végét várja, és azonnal összepakol, de olyan is akad, aki egyelőre csak annyit tud, hogy digitális nomádként utazgatna. És hogy hová? A válaszok eltérnek.

„Oda, ahol nem kell szégyenkeznem, mikor kimondom, hogy magyar vagyok. Ez pedig csak az EU-n kívül lehet.”

„Olyan környezetben szeretnék élni és dolgozni, ahol barátságosak az emberek és nem a politika által beárnyékolt mélydepresszióban tengetik a mindennapjaikat. Már interjúzom is cégekhez, középvezetőként a magyar fizetésemhez képest jelentősen kedvezőbb ajánlatokért.”

„Leginkább most csak utazgatni akarok kötetlenül és töltődni. Megmerítkezni olyan kultúrákban, országokban, ahol nem az van, amit itt, mert kezdem azt hinni, hogy ilyen a világ. Pedig nagyon nem ilyen. Szóval most barangolás, aztán talán letelepedem valahol, ami szimpatikussá válik.”

Van, akik még kivár

Olyanhoz is volt szerencsém, aki úgy érzi, hogy nem jött még el az ideje, hogy dobbantson. Jobban mondva: nem az ő ideje jött el, hogy menjen, bármit is mutatnak a számok.

„Felnőtt életem folyamatosan jelen lévő kérdése, hogy nem kéne-e továbbállni. Több barátom meg is tette, és az elmúlt tíz évben én is egyre fojtogatóbbnak érzem itthon a levegőt. Most pedig még mindig küzdök a fájdalmas kijózanodással, amit a vasárnap okozott. Miért én menjek? Nem nekem kéne.”

Még mindig bőven vannak ugyanis olyanok, akik őszintén szeretik Magyarországot, annak ellenére, hogy a nemzetet, annak jelképeit, magát a magyarságot és az összes nemzeti érzést most kisajátította magának egy szélsőséges politikai csoport. És ezek az emberek annak ellenére is rendes magyarnak tartják magukat, hogy nem úgy „rendes magyarok”, ahogyan azt a mostani rendszer megköveteli – mert olyanok nem akarnak lenni soha.

„Családot szeretnénk, gyereket tervezünk, akit itt akarunk felnevelni. Azt szeretném, hogy megismerjen mindent, ami az én személyiségemhez hozzátett, hogy megmutathassam neki, hogy hol nőttem, hol nőttünk fel, mit jelentenek nekünk a pesti utcák, a budai hegyek, a balatoni nyáresték. Mérhetetlenül feldühít, hogy nekem kell azon gondolkodnom, itt maradhatok-e. Itt van a múltam, itt van a családom, mindig is itt terveztem a jövőt. Magyar vagyok, aki ragaszkodni fog az otthonához, amíg csak teheti.”

Kérdés persze, hogy meddig tart ki az eltökéltség, és hogy hogyan fogja ezt befolyásolni a következő négy év.

„Félek, hogy egyszer már végleg túl sok lesz, hogy egyszer én is úgy döntök, tovább kell állni. És ha eljön ez a nap, azzal a keserű érzéssel teszem majd ezt, hogy igazából én vagyok az, akinek maradnia kéne, nem pedig ők. De szívből remélem, hogy végül fordítva alakul.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
„Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”
Külföldön élő magyarokat kérdeztünk a választási eredményről. A Fidesz győzelmének mértéke még azt is meglepte, aki eleve nem adott esélyt az ellenzéknek, akik pedig reménykedtek a kormányváltásban, most végleg csalódtak.

Link másolása

A vasárnapi választáson a Fidesz zsinórban negyedik alkalommal szerzett kétharmados többséget. Ez legkevésbé a Nyugaton élő magyarokon múlt, akik egy felmérés szerint 78-11 arányban az ellenzéki összefogást támogatták.

Már aki megtehette, hiszen az állandó magyarországi lakcímmel nem rendelkezőkkel szemben ők nem szavazhattak levélben, csak a külképviseleteken. Ehhez pedig sokszor hosszú órákat kellett utazniuk, amit nem mindenki tudott bevállalni.

Két héttel ezelőtt arról kérdeztünk külföldön élő magyarokat, milyenek a várakozásaik a választás kimenetelével kapcsolatban, és elképzelhetőnek tartják-e, hogy kormányváltás esetén hazaköltöznek. Most, az eredmény fényében arra voltunk kíváncsiak, mennyire csalódottak, és egyáltalán tervezik-e még követni a hazai közélet történéseit ezek után.

Zsolt 2016-ban költözött Spanyolországba a családjával. Azt mondja, arra nem számítottak, hogy a 6 pártból álló ellenzék nyerni fog, de azért abban titkon bíztak, hogy erősen változni fog a jelenlegi parlament összetétele.

„Bármennyire is nehéz, el kell fogadnunk az eredményt. A választás szerintünk demokratikusan zajlott, az odavezető út viszont messze nem volt az” – fogalmaz. Ami az esetleges hazaköltözésüket illeti, elmondása szerint ez nem függ össze a magyarországi politikai helyzettel.

„Soha ne mondd, hogy soha. Mi nem a politika miatt döntöttünk a költözés mellett, de azt hozzá kell tennem, hogy a jelenlegi helyzetben a hazatérés lenne az utolsó döntésünk. Nem gondolnám, hogy a lányunknak a magyar iskolarendszerben vagy a magyar társadalom jelenlegi, szerintünk szélsőséges rendszerében kellene felnőnie.”

Zsolt azt is megfogadta a választási eredmény után, hogy megpróbálja magát megóvni a magyarországi politikai eseményektől. Mint mondja, szeretne tőle teljesen elszakadni és többet nem foglalkozni vele, mert a jelenlegi berendezkedésben nem látja esélyét a közeljövőbeli pozitív változásoknak.

„Azt gondolom, hogy a 4 év múlva következő választásokkor, ha egyáltalán még lesznek, rám már nem lehet számítani. De ki tudja, hogy mit hoz a jövő...”

Luca Hollandiában tanul egyetemistaként. A szavazáshoz a tőle 3 órányira lévő Hágába kellett utaznia, és végül akarata ellenére egész napos program lett belőle. Amikor odaértek, hatalmas sor fogadta őket, szélben és a hidegben kellett állniuk bő másfél órát. Ekkor jött a hír, hogy probléma van a vonatokkal: először azt mondták, hogy csak 5-től indulnak, később már azt, hogy 8-tól, végül pedig kiderült, hogy hétfő reggelig az egész országban nem fognak járni a vonatok.

Mivel neki és barátainak is vizsgái voltak napokon belül, semmiképp nem akartak ott aludni, így végül a taxizás mellett döntöttek. Most abban reménykednek, hogy a vasúttársaság kompenzálja majd őket.

„Nehéz nap volt, ugyanakkor élmény is, több emberrel összebarátkoztam. A várakozás alatti beszélgetések szerintem reményt adtak mindenkinek. Mindenki változást akart, mindannyian, akik kiköltöztünk, részben azért tettük, mert nem vagyunk az ország állapotával megelégedve. És amikor láttuk, mennyien jöttek el, azt gondoltuk, hogy talán most lesz az az év, amikor veszít a Fidesz”

– meséli Luca. Amikor meglátta az eredményt, először nem is hitte el. Mint mondja, csalódott és mérges, úgy érzi egyre és egyre kevesebb a remény.

Arra a kérdésre, szerepel-e tervei között a hazaköltözés, így felel: „Nem tudom még. Talán élnék otthon, de nem hiszem, főleg a mostani helyzet fényében, hogy tartósan ott szeretnék lakni.” Azon is sok múlik szerinte, hová viszi majd a munkája. Mivel nemzetközi és európai jogot tanul angol nyelven, előfordulhat, hogy Magyarországon nehezebben tudna elhelyezkedni.

A csalódást keltő eredmény ellenére továbbra is követi majd a hazai közélet történéseit, mivel nem szeretne olyan ember lenni, aki teljesen megfeledkezik az otthonáról. Szerencsésnek tartja magát, hogy el tudott költözni, de mint fogalmaz: attól még, hogy nincs rá közvetlen hatással az ország állapota, még érdekelheti, hiszen az otthon élő családtagjait és barátait annál inkább érinti.

Miklós, aki néhány hónapja költözött az angliai Guildfordba, április 3-a előtt még bizakodott: előző cikkünkben azt mondta, ha sikerülne egy számára megfelelő jövőképet megteremteni Magyarországon, akár még azt is megfontolná, hogy hazaköltözik. Ezek a reményei azonban most szertefoszlottak.

„Sokkolt a választás eredménye, így már nem látok reális esélyt arra, hogy visszaköltözzek, hiszen az elmúlt 12 évben okozott károkat nem akarom megfizetni, ahogy az ezután következőket sem. Nem érzem, hogy nekem ezentúl foglalkoznom kéne a szülőországom politikájával”

– mondja, hozzátéve: ő mindent megtett azért, hogy legyen jövőkép. Élt a szavazati jogával, de úgy érzi, az idejével játszanak, és most lett volna a váltásnak az ideje.

„Ha kiszámolom, nem éri meg visszaköltöznöm, mert egy olyan rendszerben nem alapítok családot, ahol évekig kell várni a változásra. Nekem így eldőlt, látogatóba megyek csak Magyarországra” – összegez.

A Skóciában élő Gergő eleve szkeptikusabban állt a kérdéshez: mint mondja, nem igazán lepte meg a Fidesz újabb kétharmados győzelme, bár azért reménykedett benne, hogy nem így lesz. Hazaköltözni eddig sem igazán terveztek, nem csak politikai okai vannak annak, hogy ott élnek, de így az a csekély esély is lecsökkent nagyjából nullára.

„Sajnos idén nem tudtunk szavazni, de legközelebb mindenképpen megtesszük, ha tudjuk. Mindketten magyarnak valljuk magunkat, még ha nem is élünk otthon, és elkeserítőnek tartjuk, hogy a fiatalok inkább kijönnek külföldre, annyira kilátástalan a helyzet otthon” – jegyzi meg, vele élő párja nevében is beszélve.

Szerinte az egész helyzetet az alábbi Széchenyi-idézet foglalja össze legjobban:

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba...”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Beégtek a retinámba a képek, amiket nem mutathatok meg! – fotósunk Bucsában járt
A tömegsír szélén állva nehéz elképzelni, hogy valaki kétségbe vonja, mindez megtörtént. A környező kisvárosokban is csak halottak és romok maradtak az oroszok után. Figyelem, megrázó képek következnek!

Link másolása

Több, mint negyven napja vagyok Ukrajnában. Láttam, ahogy életüket féltve elhagyták az országot anyák gyermekeikkel. Láttam, ahogy búcsúztak a férfiaktól, akiknek maradniuk kellett harcolni. Láttam, ahogy nőtt az országot elhagyók tömege, mert egyre több helyen pusztított a háború, mert az otthonukat szétbombázták. Láttam a világ minden részéről származó diákokat, akik pincékből menekültek el, soha életükben nem tapasztalt félelemmel. Láttam, hogy búcsúztak az anyák, sorstársak a meghalt katonáktól. Láttam, ahogy lányok is tanulták a fegyverkezelést, hogy megvédjék a hazájukat. Láttam, ahogy az önkéntesek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy a harcolóknak és a menekülőknek is meglegyen mindenük, amit csak adhattak. Aztán láttam, ahogy fogyott az erő, amikor a napi 14 órás munka, az állandó készenlét felőrölte őket. Láttam, ahogy Odessában homokzsákokkal óvták a műemlékeiket, és Mikolajivban láttam az első, épp egy órával korábban felrobbantott épületet.

Mindezzel mögöttem léptem be a háború legkegyetlenebb helyszínére, a Kijev körüli kisvárosokba, ahonnan a fővárost akarták megtámadni az oroszok, de egy hónap után kivonultak.

Bucsán 300-an feküdtek előttem a tömegsírban csütörtökön, a templomkertben.

Ez csak egy becsült szám, akkor még el sem kezdték a holttestek kiemelését, csak tegnap láttak neki. Az eddig megvizsgált áldozatokról azt mondták, egyenként ölték meg őket.

Nem tudni, hányan fekszenek itt és hogyan haltak meg.

A 82 éves Halina sírva mesélte, hogy családja négy tagja örökké viselni fogja a háború nyomait. A kétgyerekes fia Irpinben élt. Amikor az oroszok folyamatosan lőttek és bombáztak, féltek a pincében maradni. A feleségével és két huszonéves fiával próbáltak kimenekülni, de épp mellettük csapódott egy rakéta egy gáztartályba. Mindannyian megégtek.

"Mindenki túlélte, de sebek borítják őket. A fiam fél arca leolvadt" – mondta zokogva.

Egy óvodában volt az orosz főhadiszállás. A közelben lévő emeletes házak tövében sorakoztak a tankok. Így próbálták védeni magukat a Molotov koktéloktól, mert ha a civilek azzal támadtak volna, azt kockáztatják, hogy a saját házaik is lángra kapnak.

Találtunk házakat, ahol az oroszok laktak. Voltak itt pufajkák, sapkák, katonai jelvények, és ejtőernyős zászlók.

A helyiek azt mondják, az oroszok kifosztották őket, rettentő sok alkoholt és ételt gyűjtöttek össze, és tivornyáztak. Ukrajnában korábban nem lehetett alkoholt venni, a folyamatos készültségben a katonáknak és a civileknek is megtiltották, hogy igyanak. De pár napja enyhítettek e szabályon, Kijevben 11-től délután 4-ig már lehet italt venni. Az oroszok az otthon őrzött alkoholt is megtalálták.

Ahol a tankok álltak, látni, ahogy kidobáltak mindent a lakásokból. Hirtelen tűntek el a városból, mindent otthagytak maguk után.

Nincs bejárat - figyelmeztetnek az oroszok a birtokba vett háznál
A házak, ahol a tankok álltak és minden, amit a házakból kidobáltak az oroszok
A parancsnok szobájában. Felirat: Senki más, csak mi
Az orosz "bulinegyed"
Ukrán katonáké, de oroszok ittak belőle
Gyutacs és tanklövedék az óvoda udvarán

Egy szétbombázott épület előtt teát készített magának egy néni. Kiabált, nem akart senkivel sem beszélni. Értettük. Torokszorító volt a semmi közepén.

Haragudott az egész világra, mert tönkretették az életét, az oroszok elvittek mindent, másfél hónapja retteg, nincs semmije, és nem tudja, mikor lesz vége.

Egy önkéntes megmutatta egy kertben eltemetett férfi sírját. Azt mondta, úgy halt meg, hogy az oroszok kihívták, majd egyszerűen lelőtték.

A felesége temette el. Az asszony elkezdte a saját sírját is ásni mellette.

De a lányával végül sikerült elmenekülnie.

A főhadiszállás, vagyis az óvoda pincéjében körülbelül harmincan éltek, amikor ott voltunk. Lent vannak az ágyak és az udvaron főznek. Egy kisfiú egy tank láncát próbálta feltekerni.

A főhadiszállás, aminek a pincéjében élnek most helyiek

Önkéntesek segítik őket ennivalóval, és jönnek az orvosok is hozzájuk. Nagyon sok az idős ember. A városuk egy romhalmaz.

Bucsában egyik utcájában egyetlen ép ház sem maradt a tankok összecsapása után.

Körülbelül fél kilométeren át csak kiégett harckocsik, üzemanyagszálltók állnak.

Dimitravkában is volt ilyen csata.

Ott a fenyves erdőben maradtak kiégett tankok és benne megcsonkított, szétégett testek.

Nehéz ilyen képekkel szembesülve arra reagálni, hogy hamis fotókat, videókat hoztak volna nyilvánosságra.

Irpinyben is hatalmas puszítás volt.

A hidat majdnem egy hónapja robbantották fel. Lécekből készítettek egy átmenetit a menekülőknek.

Borogyankában is szétlőtték a főutat, gyakorlatilag minden elégett a kis patikától a bevásárlóközpontig. Az emeletes épület kirobbantott közepe alatt is sok áldozat lehet. Az ukrán elnök is azt mondta, hogy

itt a legborzasztóbb a helyzet, Bucsanál és Irpinnél is nagyobb károkat okoztak az oroszok.
A romok alatt sok lehet az áldozat
A rendőrkapitányság
Az orosz egységcsomag
Éhes macskák a romok között

Mindenhol sok a kóbor, rettegő, éhező állat. Az oroszok katonai egységcsomagját bontottuk fel és adtuk nekik, májkrémet, csirkét, bacont, füstölt halat. Volt kutya, amelyik nem mert kimerészkedni a pincéből.

Sok képet megmutatni sem lehet, de amit láttunk, az beégett a retinámba. Kegyetlen halálok sora nem feledhető.

Azt mondják itt, hogy az önkéntes katonák, a nemzeti gárda nem volt aktív napközben, de éjjel sikeresen támadták az oroszokat. Ez az egyik ok, hogy sok katonát vesztettek a támadók. Irpinben a nemzetközi légió is rengeteget segített. De sokan még mindig attól rettegnek, hogy az oroszok visszatérnek, és Fehéroroszországon keresztül újra megpróbálkoznak Kijev elfoglalásával.

Én pár napig még maradok Kijev környékén, aztán megyek le délre, Mikolajev környékére.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„El fogom mondani a gyerekeimnek, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott a politika élvonalába”
„A politikusoknak erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért” – írta szerzőnk Márki-Zay Péterről. Vélemény.

Link másolása

Szia Péter!

Igen, teljesen indokolatlan ez a megszólítás, hiszen nem vagyunk barátok. Nem is ismerjük egymást, és ha valaha találkoznánk, akkor se így köszönnék neked, hanem jó napottal.

De így szeretném hangsúlyozni, hogy most semmiféleképpen nem újságíróként írok egy politikusról, politikusnak. Hanem csak az én nagyon személyes, hozzád köthető megéléseimet szeretném összefoglalni. Csak úgy. Se szakérteni, se elemezni, se értékelni nem szeretném a már ex-miniszterelnök-jelöltséged vagy a teljesítményed. Csak a nagy bukás médiavisszhangjában ezer meg ezer szempontból feldolgozták már a választást. De egy szempont eddig nem merült fel.

Lehet, hogy azért nem, mert egyedül engem érint. Szóval most egyetlen részletet ragadnék ki: azt, hogy bennem milyen érzést váltott ki a felbukkanásod a nagy magyar politikai „ingyencirkuszban”.

Ha majd a gyerekeim vagy unokáim töri érettségi előtt erről az időszakról tanulnak, és kérdeznek, el fogom mondani, hogy volt a 20-as évek elején pár hónap, amikor egy Ember eljutott az országos politika élvonalába. Tehetünk hozzá ízlés szerint mindenféle jelzőt: alkalmas? alkalmatlan? okos? naiv? Most ebbe nem akarok belemenni, legyen ez a történészek dolga. De te nem voltál egy szokásos politikai szereplő. Igaz értelemben Ember maradtál a porondon.

Közepes mélységű pszichológiai tanulámányaim és olvasmányaim során találkoztam azzal a törvényszerűséggel, hogy minél magasabbra jut valaki, annál valószínűbb, hogy vastag az arcán a bőr. Ennyi felelősséget, nyomást mint a politika nem lehet extrém mértékben vastag bőr nélkül elviselni. Ha az „extrém vastag bőr” személyiségvonást egy pszichológussal szeretném elemeztetni, elég könnyen felmerülhet egy-egy személyiségzavar definíciója.

Vagyis politikusok gyakran az antiszociális személyiségzavarra jellemző tulajdonságokkal rendelkeznek. Például erősen alulfunkcionál a lelkiismeretük, és az empátiájuk. De nárcisztikus vagy épp megalomán skizofrénia fele billenő személyiségvonások is sokat segítenek, hogy elviseljen az ember annyi ármányt, támadást, ami a politikában azért előfordul. Akinek meg hiányzik ez a fajta belülről jövő bőrvastagság, az kokainnal pótolhatja.

Igazából teljesen érthető az, hogy politikai szereplők közt az átlagnépességnél gyakrabban fordulnak elő azok a tulajdonságok, amik beilleszthetőek a fenti kórképekbe. Akikből ez hiányzik, azoknak az empátiája és lelkiismerete egy idő után nagyon nehezen viseli a mindennapos igénybevételt. És kiszállnak, vagy elakadnak.

Sajnos ezzel nem csak az elmélet szintjén szembesültem. A végzettségem miatt a környezetemben sokan indultak politikai pályán, de azok, akikről tudtam, hogy az adott szavuk jelent is valamit, elég korán kihullottak, vagy megakadtak. Még ha ők bírták is volna a nyomást, a nagy öregek nem engedték feljebb őket. Mert akik a kis stiklikre nemet mondanak, azokról tudható, hogy nem lehetne velük a nagy és mocskos politikai alkuk során együttműködni. Talán vannak néhányan, akik találtak egy surranópályát, és pozícióba jutottak, de ők meg általában útközben törtek meg. Vagy nem igazán jutottak tovább egy bizonyos pont után. Ha van kivétel, akkor tisztelet neki.

Te kivétel voltál, méghozzá a Nagy Döntőben. Tisztelet neked. És köszönet a reményért.

Az elmúlt hónapjaidról az jut eszembe amikor a fiam először aludta át az éjszakát. Utána még hónapokig nem produkált hasonlót. De akkor már ott volt a remény: megtörténhet. Képes rá. Nem kell 5 éves koráig várnom, hogy elég érett legyen hozzá az idegrendszere.

Az egyetlen különbség, hogy a gyerek esetén tudtam, hogy ez meg fog történni egyszer. Míg a politikusok kapcsán meggyőződésem volt, hogy aki eljut a Nagy Döntőig, az nem tud Ember maradni. Nem is vártam tőlük sokat. Nekem már az is elég volt, hogy szavazzak valakire, hogy elhittem, hogy neki is érdeke, hogy nekünk jó legyen.

Na de rád visszatérve: adtál nekem valamit, ami nekem sokat jelent. Láttam, hogy nem csak a dicső reformkorban történhetett meg, hogy egy egyenes ember kapjon főszerepet a nagypolitikában. És eddig nem találtam okot arra, hogy arra gyanakodjak: talán csak megjátszod magad. Sőt elég komoly lejárató rutinnal rendelkező profik se tudtak rólad előásni olyat, ami ezt kétségbe vonná.

Persze előfordulhat, hogy te vagy minden idők legagyafúrtabb köpönyegforgatója. Akkor majd kinevetem a mostani naiv önmagam. De a reményért akkor is hálás leszek, ha csalfa. Ám egyelőre minden abba az irányba mutat, hogy egyetlen tulajdonságodat senkinek se sikerült kétségbe vonnia: Ember tudtál maradni.

Ezzel együtt sajnos neked most nem sikerült elérni, amit szerettél volna. Hogy miért? Az most ebben a relációban nem számít. De talán nem csak bennem csillant fel annak lehetősége, hogy van ebben a játékban keresnivalója az emberségnek. Talán egy-két csillogó szemű ifjú titánban is most felébredt valami. És megpróbálja áttörni az politika pszichológiai törvényszerűségeit. Talán az egyiküknek majd sikerül az, ami most neked nem. Talán azért, mert ügyesebben csinálja, talán azért, mert nem lejt ennyire a pálya, talán azért, mert több vagy jobb támogatást kap. Vagy csak jobb lesz a csillagegyüttállás.

Ami viszont biztos: elindítottál valamit. Lehet, hogy csak bennem. Talán másokban is. Ez a valami egy új politikai kultúra reménye. És remény nélkül nincs változás.


Link másolása
KÖVESS MINKET: